Tolnai Világlapja, 1928. október-december (28. évfolyam, 40–52. szám)

1928-11-07 / 45. szám

tolnai Világlapra Angelesben, hogy kellő pompával szál­lítsa új sztárját Incevillébe. De amikor kiszálltam a vonatból és az előkészületekből semmit sem lát­tam, beláttam, hogy mindez csak a fantáziámban élt. De azért még mindig nem józanodtam ki teljesen. Felhívtam Los Angelesből Incevillét telefonon és annak az úrnak, aki a telefonnál volt, bemondtam, hogy Joh­n Gilbert vagyok és megérkeztem Los Angelesbe. „Na és?" válaszolta az illető. „Igen . . . de hogy megyek ki Ince­v­lilébe?" „Hát ahogyan eddig jött!", válaszolta mérgesen a telefonáló. ..Igen, de mikor olyan messze van az az Incevil­e!" feleltem meggondo­latlanul. „De az ördögbe is! Én nem tudom közelebb hozni!" hangzott a stúdióból méregesen. „Egyébként is nekem más dolgom van, minthogy egy ilyen éret­len kölyökkel vitatkozzam! . . ." Ezzel aztán le is csapta a kagylót. Magamon kívül voltam. Még kétszer hívtam fel a gyárat, de a goromba­ságok özönét kaptam válaszul. Az tény volt, hogy az ide-odatelefonálás vagyon­kámból hatvan centet emésztett fel. Nem maradt más hátra: részben gyalog, részben villamoson kellett megtennem az utat Los Angelesitől Incevillébe. A hangulatom még ezek után sem volt rossznak mondható. Végre mégis csak megérkeztem a stúdió elé. Egy bezárt ajtó elé kerül­tem, ahol egy mogorva portás állt ért. Odaálltam a hatalmas termetű por­tás elé, bemutatkoztam neki, majd azt mondottam, hogy jelentsen be rár. Incénél, aki már vár reám. A portás dühösen végigmért, de vá­laszt nem adott. Megismételtem a kérésemet, amire a portás még vadabbul nézett rám, de még most sem­ válaszolt. Menjen a telefonhoz, kiáltottam rá idegesen, és jelentse be, hogy 1*1 vagyok! A portás erre kiköpte szájából a rágógumiját és így szólt: „Itt nincs telefon!" — A halál gondolata járt a fejem­ben, ami­kor a sziklaszilárd portáson végignéztem, de aztán elvetettem ma­gamtól azt a gondolatot, hogy ilyen fiatalon meghaljak — egy portás miatt, különösen akkor, amikor még nem is arattam filmsikert! Neki akartam menni az embernek, de meggondoltam magamat, mert egy­részt az egyenlőtlen arányokra, más­részt a bezárt ajtóra gondoltam, amely­nek ura mégis csak ez a hatalmas ter­metű portás volt. A tömegben Ebben a pillanatban, mint egy mentő­angyal, megjelent az ajtóban anyám egyik régi színészpartnere, Her­sche­­­ layall, aki abban az időben epizód­szereplő volt az Ince-vállalatnál. Arra kértem őt, legyen a segítségemre, hogy bemehessek az ajtón. Herschel, szó nélkül kinyitotta az ajtót, amely b­e sem volt zárva — csak felizgatott képzele­temben láttam bezártnak —­ és anélkül, hogy a portás csak egy szóval is visz­szatartott volna, bemehettünk. A jó öreg színész kalauzolt azután a stúdió ezer és ezer labirintusában az üzletvezetőig, aki aztán mr. Incének is bemutatott. Nagyon nehéz volt a paradicsomba bejutnom, de végül mégis csak sikerült. És ezen az estén hol boldognak, hol pedig boldogtalannak éreztem maga­mat, de büszke voltam, amilyen büszke csak egy tizenhét éves meggondolatlan gyermek lehet! A karrierem azonban nem úgy in­dult, ahogyan én álmaimban magam­nak kiszíneztem. Hamarosan rájöttem arra, hogy egyáltalán nem vagyok sztár! Bizony, csak közönséges extra voltam, aki heti tizenöt dolláros gá­zsiért, mint egy gép, hol uniformisba, hol indiánkosztümbe bújt és ujjongott vagy masírozott a tömeggel, úgy ahogy azt a szerepkönyv előírta és a rendező parancsolta. Tömeg voltam, semmi más. De azt gondoltam magamban, hogy csakis az lehet nagy filmszínész, aki a dolgok elemi részével is meg­ismerkedik és aki a legkisebből válik valamivé. A szolgálat nem volt kellemesnek mondható, hiszen sokszor félvérek, fél­kegyelmű nyomorékok társaságában, műveletlen durva fickók között kellett élnem, akik kinevették az „úrfit", aho­gyan engem hívtak. Estétől-reggelig hajszoltak bennün­ket, hol gyalog, hol pedig lóháton, hogy sokszor a fáradságtól majdnem össze­estem és mindezt napi két dollárért! Sokszor egész napi szakadatlan munka után, amikor már alig álltunk a lá­bunkon és haza akartunk vánszorogni, a rendező ránkparancsolt, hogy marad­­junk, mert éjjel fölvétel lesz. Ilyenkor hiába protestáltunk mindannyian, sem­mit sem használt. Begyömöszöltek tár­saimmal együtt egy nagy autóbuszba és a sofőr máris nekieresztette a gépet, hogy vigyen bennünket, az emberanya­got a fölvétel helyére. Egyszer egy olyan jele­netet vettek fel, amely veszély dolgában bátran föl­vehette a versenyt a harctéri rohamok­kal. Katonaruhába öltöztettek, azt mon­dották, hogy egy úgynevezett földön fekvő halottat kell játszanom. A föl­vételt megkezdték, azonban ijedten vet­tem észre, hogy közvetlen közelemb­en egy veszélyes lángnyelv csap a magasba. Mivel eszem ágában sem volt a filmföl­vevőgép előtt hősi halált halni, felug­rottam a földről és elszaladtam a ve­szélyes helyről. Stanford, akkori ren­dezőm irtózatos haraggal kiáltott rám és dühösen mondta, hogy ügyetlensé­gemmel az egész jelenetet elrontottam. a/a JÓZSEF És TÁRSA most IVANI IV. KER., SZERVITA TÉR 4 SZÁM Három bajuszos filmszínész: Ramon Novarro, John Gilbert és Roy D'Arcy bemutatják a filmrekvizitumokat (Photo M—G—M.) 51

Next