Tolnai Világlapja, 1933. július-augusztus (35. évfolyam, 28-36. szám)

1933-08-02 / 32. szám

2. A HOLBORNI BANDA SPENCER WALLS l. Philippa Hoppe egy kéziratcsomaggal a szerkesztő szobája felé igyekezett. A folyo­són, az ajtó előtt kipirult arcú fiatalemberbe ütközött. — Bocsánat — mondta és tovább akart menni, de a fiú megfogta a karját és nem engedte. A leány felnézett és amikor megismerte a férfit, így szólt: — Maga az, Wade?... Nem ismertem meg, annyira különös az arca ... Edmund Wade előbb körülnézett a folyo­són és csak aztán szólalt meg. — Bent voltam az öregnél és csúnyán ki­kaptam. — Ugyan miért? — csodálkozott Philippa. — A holbomi banda miatt, összeszidott és szememre vetette, hogy a „Daily Post" ezzel a bűnüggyel kapcsolatban alig írt valami ér­dekeset. Mintha tehetnek arról, hogy a banda nem hajlandó nekem bejelenteni, hogy mikor és hol követi el legközelebbi gazságát. Pedig Isten látja a lelkemet, hogy mindent elkövet­tem eddig, nyolc hete alig hánytam le a sze­memet, folyton futkostam, szimatoltam és semmi... Én találtam meg a bandát, ami­kor a Scotland Yard is tehetetlen? — Maga nagyon a szívére veszi az öreg buzdítását — vigasztalta Philippa a fiatal újságírót. — Szép kis buzdítás az, amikor azt mondta, hogy amennyiben nem hozok neki a legrövidebb időn belül legalább három ha­sábot, akkor szedhetem a sátorfámat... — Hát próbálkozzék meg valamivel... — Mondja meg, hogy merre és hol! Hiszen minden lehetőt elkövettem már. Tegnapelőtt éjszaka felvettem legrongyosabb ruhámat, lekrikítóbb színű selyemingemet, sapkát nyomtam a fejemre és elmentem a leggyanú­­sabb csapszékekbe, mulatókba és menhelyekre. Bejártam Holborn, Limehouse, Wapping és Finsbury minden gyanús sikátorát. Legalább kétszáz emberrel beszéltem, mind hétpróbás gazember és semmit sem tudtam meg tőlük. Pedig szakmabelinek tartottak, aki nemrégi­ben szabadult Broadmoorból, vagy Holloway­­ból. Tegnap újra felvettem a jelmezt és a hidak alól a vízi patkányokat lestem. Gondol­tam, megismerkedem velük. Végignéztem, hogyan fosztanak ki egy bárkát a Temzén, hogyan viszik partra a ládákat és tudja, hogy mi történt azután? Amikor hozzájuk mentem és ajánlkoztam, hogy segítek nekik a munkában, hatan egyszerűen nekem tá­madtak. Futásnak eredtem és elbújtam egy raktárépület mögött. Úgy látszik, a jóembe­rek nagyszerűen ismerik a környéket, mert negyedóra alatt rámtaláltak. — Istenem — sóhajtott ijedten Philippa Hoppe. — És hogyan menekült? — Szerencsére nálam volt a revolverem. Amikor rámtámadtak, előkaptam és lelövés­­sel fenyegettem őket. Erre aztán megszelí­dültek, mert ezek a folyami tolvajok nagyon gyáva fickók és végül még bocsánatot kér­tek tőlem, összebarátkoztunk és később, amikor a zsákmányt biztonságba helyezték, elmentünk egy csapszékbe. Itt aztán óvato­san vallatni kezdtem őket. Persze, a holborni bandára voltam kíváncsi. Semmit sem tudtak, ellenben valósággal tisztelettel beszéltek a titokzatos bandáról. Végül kisütötték, hogy a banda vezére nem lehet közönséges ember. Ezt én már régen tudom, sőt a rendőrség is tudja ... — Borzasztó. Eddig három előkelő embert gyilkoltak meg, három gazdag bankárt, csu­pán azért, mert nem engedték magukat m­eg­­zsarolni... — Négyet, kedves Philippa. Az első Rus­­kin volt. Ő kapta az első zsaroló levelet, öt­ezer fontot kértek tőle­ a banditák és azzal fenyegették, hogy ha a pénzt nem küldi el, vagy ha a rendőrséghez fordul, akkor végez­nek vele. Ruskin a zsaroló levelet átadta a rendőrségnek és három nap múlva meghalt. Autójában lőtték agyon. Egy hét múlva Brockley kapott hasonló levelet, ő sem fize­tett, klubja kapujában akkor lőtték agyon, amikor egyedül taxira várt. Nyolc nap múlva a harmadik bankárral végeztek. Walham nem ment a rendőrségre, ellenben valahogyan nyilvánosságra került, hogy zsaroló levelet kapott öt nap múlva elcsalták lakásáról egy villába, ahol végeztek vele ... Egy héttel ez­előtt Working bankárt akarták megzsarolni és nem egész huszonnégy óra alatt agyon­lőtték. Ennél a gyilkosságnál legalább húsz ember volt jelen. Az ő szemük láttára vé­geztek a szerencsétlen emberrel. És mégsem tudják, hogy miképpen történt a gyilkosság. Egyelen szemtanú van, aki azt állítja, hogy a gyilkosság pillanatában néhány lépésnyire a bankártól egy fotoriporter állt. Fényépező­­gép volt a kezében, amit a bankárra szege­zett. A tanú meg merne rá esküdni, hogy a dörrenés pillanatában tűz és füst csapott ki a fényképezőgépből... A rendőrségen két­kedéssel fogadták ezt a vallomást, mert gya­korlatból tudják, hogy az úgynevezett szem­tanúk néha nagyon kiszínezve mondják el tapasztalataikat. Később aztán ő maga is lehetségesnek tartotta, hogy talán az tévesz­tette meg őt, hogy a fényképezőgép lencsé­jén megcsillant a napsugár... — Persze. — úgy van, Philippa, de azért én a rend­őrség helyében nem felejteném el ezt a fény­képezőgépet, annál kevésbé, mert a szem­tanúk összeírásakor ez a fotóriporter vagy micsoda, nem jelentkezett. — És azt sem tudják, hogy nézett ki? — Nem. Ezt nem tudta megmondani a szemtanú, csak a gépre emlékszik ... No de, kedves Philippa, nem tartom fel tovább, mert tudom, hogy sok dolga van. Bemegyek a szobámba és néhány percig töröm a fejemet. Bár tudnám már, hogy merre induljak... őszintén szólva, magát sem irigylem. A szer­kesztőségi gyorsírónők munkája sem mulat­ságos ... De bár már ott tartanék, hogy lediktálhatnám magának azt, hogy nyomra akadtam ebben az átkozott ügyben ... A vi­szontlátásra­ Philippa Hoppe a fiúra nevetett és tovább­sietett, Edmund Wade pedig addig nézett utána, amíg el nem tűnt a folyosó kanyaru­latánál. Wade búsan ült szobájában és végül fel­állt. Elhatározta, hogy elmegy a rendőrségre, hátha talál valakit, aki tud valamit mondani neki. Éppen a kalapjáért nyúlt, amikor meg­szólalt asztalán a telefon. Fölvette a kagylót és kényelmetlenül érezte magát, amikor meg­hallotta szerkesztője hangját, mert attól félt, hogy újabb szemrehányást kap. Az ideges Matthew Trench azonban most kivételesen nem volt ideges és nyugodt hangon mondta riporterének: — Hallja, Wade, a holbomi banda újra je­lentkezett. Most telefonálták be, hogy Isaac Townshend is kapott zsarolólevelet. Tudja kiről van szó? Arról a feltalálóról, aki né­hány hónappal ezelőtt jött vissza Amerikából. — Hogyne tudnám — méltatlankodott Wade. — hiszen cikket írtam róla, amikor Londonba jött. — Igaz, ezt elfelejtettem, de annál jobb, ha ismeri. Menjen el hozá és beszéljen vele. Talán hajlandó lesz nyilatkozni. — Nem igen hiszem — válaszolta az újság­író. — Nem valami barátságos úr és harapó­fogóval kell kiszedni belőle a szavakat. Meg­­savanyodott öregember, aki az egész világra haragszik, mert húsz évig kellett várnia arra, amíg találmányaival a nyilvánosság elé léphetett. Senki sem hitt neki és mivel sze­gény volt, nem tudta megvalósítani ötleteit. Majdnem meghalt nyomorában, amikor végül kivándorolt Amerikába. És amit idehaza nem tudott elérni két évtized alatt, azt odakint megcsinálta hat hónap alatt. Pénzt kapott és rövidesen ünnepelt feltaláló és gazdag ember lett. Ha jól emlékszem, háromszáz­hetven szabadalma van és tizennyolc évig élt odakint. Most aztán hazajött, mert — mint mondotta — hazahúzta a honvágy. Matthew Trench, a szerkesztő, végighall­gatta a fiatalember szavait, aztán így szólt: — Minden körülmények között beszéljen vele és ezeket a dolgokat is megírhatja róla. Azt is belefűzheti a cikkbe, hogy a mi pénz­embereink sokszor túlságosan ridegek és óvatosak, amit Isaac Townshend esete is bi­zonyít. Edmund Wade még mondani akart valamit a szerkesztőnek, de Trench már letette a kagylót. Az újságíró tehát elhagyta a „Daily Post“ palotáját és egy perc múlva már a Fleet Streeten keresett egy taxit. 3. Mondja meg mr. Townshendnek, hogy Edmund Wade, a „Daily Post" munkatársa szeretne vele beszélni. A merevarcú inas méltóságteljesen végig­nézett a látogatón, aztán lassan megrázta a fejét és így szólt: — Nem hiszem, uram, hogy fogadja, mert nem érzi jól magát... Én sem hiszem, gondolta Wade, de hango­san hozzátette: — Próbálja meg, egyszer már volt szíves fogadni, talán most is sikerül... Az inas eltűnt egy ajtó mögött és Wade leült a legközelebbi székbe. Hosszú percek múlva újra megjelent az inas és kitárta az ajtót. — Erre, uram, de arra kérem, legyen szí­ves röviden végezni, mert, mint mondottam, mr. Townshend gyöngélkedik ... Az újságíró nem akart hinni a fülének, amikor meghalotta, hogy minden további akadály nélkül a híres feltaláló elé juthat, de azért gyorsan átlépte a küszöböt. Bent az elsötétített, félhomályos dolgozó­­szoba mélyén, az íróasztal mellett ült az öreg Isaac Towshend. Már messziről kiáltotta a fiatalember felé: — Biztosan amiatt az átkozott levél miatt jött hozzám. No, jöjjön közelebb és foglaljon helyet. Hatvanöt éves lehetett, borotvált arcú és szú­rósszemű. Feketekeretű orrcsíptetőjét idege­sen forgatta ujjai között. Wade nyugodtan leült és csak azután vá­laszolt: — Igen, a levél miatt. — Nagyon gyorsan megtudták, még egy órája sincs annak, hogy a rendőrségnek be­ 40

Next