Tolnai Világlapja, 1933. július-augusztus (35. évfolyam, 28-36. szám)

1933-08-02 / 32. szám

4. jelentettem a dolgot. Most aztán nyakamon lesz az egész város.... Bosszúsan­­ összeráncolta a homlokát. — Ha megengedi, kérdezni fogok ... — Tessék! — Itt van a levél? — Nincs. Átadtam a rendőrségnek. — Mi a véleménye a rendőrségnek? Ugyanaz a banda küldte? — Igen, a holborni i banda ... Egyébként nem mondaná meg, hogy miért nevezték el­ a gyilkosokat holborni bandának? — Azért, mert az első áldozatot, Ruskin bankárt Holbornban gyilkolták meg... Bankár. Érdekes... Az újságíró eltűnődött, annyira, hogy el is feledkezett az íróasztalnál ülő férfiről. Végül Isaac Townshend szólalt meg. — Mit tart érdekesnek? — Azt — válaszolta Wade, — hogy eddig minden áldozatuk bankár volt és csak ön kivétel... Az öregember összeráncolta a­­ homlokát és kellemetlenül recsegő volt a hangja, ami­kor ezt mondta: — Nos és? ... Elvégre ezeknek a bitan­goknak pénz kell és mivel rólam tudják, hogy gazdag vagyok, hát engem akarnak megzsa­rolni ... Azt hiszem, az ő szempontjukból mindegy, hogy kitől zsarolják ki az ötezer fontot... — Ez igaz, de miért nem gondoltak erre eddig is? — Ki tudja?!... Kíváncsi még valamire? — Igen. Szeretném tudni hogy mi a véle­ménye a dologról. Elvégre véresen komoly ügyről van szó és az a gyanúm, hogy egy sereg ember, akikről nem tudunk, szintén kapott ilyen levelet, de nem szaladt a rend­őrségre, hanem inkább fizetett... — Miért mondja ezt? Talán rosszul tettem, hogy a rendőrséghez fordultam? —­ Dehogy, csak megjegyeztem ... — Én tudok magamra vigyázni — csattant fel Townshend hangja — és nem hagyom magam lemészárolni! Ezt vegye tudomásul... Vannak eszközeim arra, hogy megvédjem magamat... — Milyenek? — kérdezte kíváncsian az újságíró. Townshend fölnevetett. — Ohó, erről nem beszélek. Ez éppen annyi lenne, mintha a rablónak mondanám meg, hogy milyen meglepetésektől kell tar­taniuk... Nem leszek bolond... Isaac Townshend előrehajolt, ajkát ütö­­gette az orrcsíptetővel és elmélázott. Wade nem akarta őt zavarni és maga is gondola­taiba merült. Egy perc múlva felszisszent. — Ejnye! — Mi történt? — rezzent fel az öregúr. — Valami eszembe jutott. — Úgy látszik, hogy az én jelenlétem in­spirálja — jegyezte meg gúnyosan a házi­gazda. — És ha szabadna tudnom, mi jutott az eszébe? — Magam sem tudom ... hm ... valami furcsa — dadogta az újságíró.— A rendőrség eddig folyton a holborni bandáról beszélt és a közönség egyszerűen tudomásul vette, hogy Londonban egy titokzatos banda mé­szárolja a bankárokat... De miért nevezték el őket bandának... Ki tudja bizonyítani, hogy itt több emberről van szó ... — Mit akar ezzel mondani, fiatalember? — csattant fel Townshend. — Azt, hogy hátha, csupán egyetlen ember­ről van szó. Semmi sem bizonyít amellett, hogy többen lennének­... Én magam min­denütt kutattam és az alvilágban senki sem tud erről a bandáról... Isaac Townshend nem szólt közbe. Homlo­kán még jobban elmélyült a sok ránc és szemei szinte visszahúzódtak üregükbe. Me­reven nézte a látogatót. Néhány perc múlva nehézkesen felállt és búcsút intett a kezé­vel.Wade is felállt és meghajolt. Amikor az ajtó felé ment még utólérte a házigazda gúnyos hangja: — Most persze szalad, hogy elfogja a titokzatos banditát, mi? — Bár úgy lenne! — válaszolta a fiatal­ember és elhagyta a szobát. Wade nem ült taxiba, hanem gyalog ment a szerkesztőség felé. Az úton rendezni akarta gondolatait. Emlékezetében végig­futott a gyilkosságok sorozatán, minden rész­letet felidézett gondolataiban, de sehol sem talált olyan pontra, amely azt bizonyítaná, hogy a holborni banda tényleg létezik.­­ Talán éppen azért nem tudott a rend­őrség eredményt produkálni, mert folyton arra gondoltak, hogy a gyilkosságokat egy egész banda és nem egy ember követi el... Éppen arra gondolt, hogy ezt megírja cik­kében, amikor valaki karonfogta. — Halló, Ed — kiáltotta egy barátságos hang, — hová ilyen sietve? Wade megismerte régi barátját, George Peabodyt. — Halló, öreg kutya — válaszolta meg megveregetve a fiú vállát, — hogy vagy? — Köszönöm, éppen­ elég a dolgom. Most rendezem főnököm magánlevelezését, ami meglehetősen unalmas munka. Az újságírónak csak most jutott az eszébe, hogy Peabody Ruskin bankárnak, az egyik meggyilkoltnak volt a magántitkára. Kíván­csian vizsgálgatta a fiút. — Mit fogsz kezdeni? — kérdezte tőle. — Az özvegy ügyeit intézem és valószínűleg nála maradok. Nagyon rendes asszony és re­mélem, hogy kijövök vele. Most persze nagyon odavan, amin senki sem csodálkozik... Mi újság a banda ügyében? Ugy­e semmi? Ezt gondoltam ... Ha nem hallod, érdekes véletlenek történnek néha ... Néhány hó­nappal ezelőtt olvastam a lapodban, a „Daily Post“-ban, hogy hazajött Amerikából Isaac Townshend, a híres és milliomos feltaláló. — Én írtam a cikket. — Ne mondd, akár biztosan érdekelni fog a dolog ... — Milyen dolog? — Tudod, abban a cikkben olvastam, hogy Townshend valamikor nagyon szegény ördög volt idehaza és senki sem akart pénzt adni neki, hogy találmányait megvalósíthassa. — Ez igaz, azért is ment ki Amerikába, mert idehaza­­ éhenhalt volna ... — Nos, hát tegnap, amikor szegény Ruskin leveleit rendezgettem, kezembe akadt egy tizennyolc évvel ezelőtt kelt levél, amit Isaac Townshend írt neki. Tudod mit írt benne? Azt, hogy egyszer még megkeserüli, hogy nem támogatta. — Ez furcsa! — Miért furcsa, hiszen a jövő azt bizo­nyította, hogy Townshendnek volt igaza, mert ha csak egy ember akadt volna Angliában, aki ötezer fontot bocsát rendelkezésére, akkor évtizedekkel előbb léphet a világ elé találmányaival. — Mennyit mondtál, ötezer fontot?... Miért éppen ötezer fontot? — kérdezte izgatottan Wade. — Hogy miért? Azért, mert Townshend abban a levelében megírta, hogy rongyos ötezer font miatt kell éhenhalnia ... Edmund Wade hirtelen karonragadta ba­rátját és szinte belekiáltotta a fülébe: — Hallod, George, azonnal látnom kell azt a levelet! Nem törődött barátja tiltakozásával és izgatottan tuszkolta egy taxi felé. 5. Húsz perc múlva némi nehézség legyőzése után kezében volt a levél. Izgatottan végig­olvasta, majd barátja tiltakozása ellenére a zsebébe gyűrte és máris továbbrohant. Ko­csiba ugrott és James Brockley villája felé hajtatott. Brockley volt a holborni banda má­sodik áldozata. A villában a meggyilkolt bankár fia fogadta. — Edmund Wade vagyok — mutatkozott be. — A „Daily Post“ munkatársa. Csupán egyetlen kérdésre szeretnék választ kapni. Nem tudja véletlenül, hogy elhúnyt édesapja ismerte-e Isaac Townshendet, a híres fel­találót ... A fiatalember csodálkozó arccal nézte az izgatott látogatót, de azonnal válaszolt: — Igen, ismerte. Amikor nemrégiben azt ol­vasta a lapokban, hogy a feltaláló Londonba jött, elmesélte nekem, hogy valamikor régen pénzért ostromolta őt, de mivel nem bízott találmányainak sikerében, nem volt hajlandó őt támogatni. Még azt is elmesélte szegény édesapám, hogy akkoriban Townshend való­sággal megfenyegette őt... Miért kérdezi ezt? A fiatalember azonban nem kapott választ, mert Wade néhány bocsánatkérő szót mor­molva elvágtatott. A város másik részébe ment és késő éjszaka volt,­­amikor végül a Scotland Yardra érkezett. Sikerült bejutnia Aldred főfelügyelőhöz, akivel negyven percen át tanácskozott. A főfelügyelő elképedve hall­gatta a fiatal újságíró előadását, majd fel­kereste a Yard helyettes főnökét és nem­sokára a londoni bűnügyi rendőrség egyik autója több detektívvel és Edmund Wade-del kirobogott a Scotland Yard kapuján. Tizennyolc perc múlva Aldred főfelügyelő becsengetett Isaac Townshend házának kapu­ján. A portás csak nagysokára jelentkezett, de azonnal­ kinyitotta a kaput, amikor meg­tudta, hogy a rendőrség jött. A merevarcú inas egy perc alatt előkerült. — Mr. Townshenddel akarunk beszélni! — mondta ridegen a főfelügyelő. — Hol van? — A dolgozószobájában, majd bejelentem az urakat . .. — Sose fáradjon! — volt a felügyelő vá­lasza és félretolta őt. Éppen akkor léptek a dolgozószobába, ami­kor az öreg feltaláló íróasztalánál egy fény­képezőgépet nézegetett. Feketekeretű orrcsíp­­tetőjén keresztül csodálkozva nézett a belépő társaságra. — Isaac Townshend — mondta a főfel­ügyelő hivatalos hangon, — letartóztatom négyszeres gyilkosság gyanúja miatt. — Oh! — mondta az öregember és fölemel­kedett. — Remélem, van bizonyítékuk ... — Reméljük, hogy az is lesz, ha házkuta­tást tartunk. — Foglalja le azt a fényképezőgépet — mondta Edmund Wade a főfelügyelőnek. — Miért? — kérdezte csodálkozva a de­tektív. A feltaláló nevetett. — Maga még sokra viszi, barátom... Fölemelte a fényképezőgépet az asztalról és a lencsébe nézett. Amikor a főfelügyelő az asztalhoz lépett, halk dörrenést hallott ön u

Next