Tolnai Világlapja, 1937. október-december (37. évfolyam, 41–52. szám)
1937-10-13 / 42. szám
a dicsőség mártírja iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiminiiii IRTA: ILLY JÁNOS I. Egy virágos tavaszi napon, a kávéház terraszán kezembe akadt a Madarasi Híradó. Édes, friss illata volt az áprilisi délutánnak, mint hamvasarcú fiatal leánynak, ki első bálján az első csárdást táncolja. Fellapoztam a színházi rovatot, hátha történik valami esemény Thália birodalmában, amely szoros kapcsolatban van az én szeretett jó barátommal, Gál Janival, a mosolygó kerekképű gyerekkel, aki mellettem ült négy éven át az elemi, majd a polgári iskola padjain. Már akkor is színészábrándok nyugtalanították. Néha kiállott a dobogóra, bekente magát színes krétamaradékkal, amit úgy kapart le a tábláról, Beke tanár úr órája után, aki a földrajzot olyan módon akarta belénk szerettetni, hogy pajkos színű krétákkal rajzolta föl a táblára a különböző folyókat, komor, barna hegyeket, nyüzsgő, furcsa idegen városokat. Jankó már akkor is nagy komédiás volt. Később, mikor elvégezte Pesten a színésziskolát és szerződést kapott ide Madarasra, egy Istentől és embertől elhagyott szegény kis trupphoz, már nevet is változtatott. Gál János ! Nem jól hangzik ! — mondta fanyar szájjal és úgy eldobta egyik napról a másikra ezt a kedves, szép nevet, amely összeforrt egy pufók gyerekarccal, egy mókás vidám gyermekkorral — mint egy megunt ócska kabátot, amely azonfelül, hogy kikoptatta az idő, még szűk is lett. Nem férnek el benne a nagyratörő ambíciók. A dicsőség után loholva, az ember hamar elnyüvi a régi, becsületes kabátot. Hatalmas betűk nevettek a szemembe a Madarasi Híradó harmadik oldaláról . Ma Gálócsy Tamás jutalomjátéka I . . . Nini, a kis Gál Jani ! — melegedtem vissza az egykori piros, pufókarcú gyerekhez ! Megnéztem az órámat. Ha most felülök a gyorsra, estére éppen az előadás kezdetére ott lehetek Madarason. Megnézem Gál Janit. . . bocsánat, szent művészet: Gálócsy Tamást 1 . . . II. A kisváros uccácskái ásítva bámultak rám. Én valami fiatalos, könnyes rajongással és szeretettel a barátom iránt, titokban olyan bolond reményt ölelgettem magamban az úton, hogy Madaras ma este ki lesz világítva, fel lesz virágozva, lobogózva, az ablakokból pirosarcú lányok mosolyognak ki és a hamvas szájacskákra egy név van írva, csókos, izzó betűkkel : Gálócsy Tamás 1... Az uccák némák voltak és virágtalanok. Beültem egy kocsiba és eldöcögtettem magam a színházhoz. Útközben a mozi előtt vitt el az utam. Odabenn hahotázó lárma, kirobbanó széles nevetések. A döngő muzsika halk akkordjai alig tudtak áttörni a nevető lármán. A színház sötéten és barátságtalanul bámult rám. Szinte kutatva, hogy mit keresek én itt ? Bementem az előcsarnokba. A pénztároskisasszony álmosan bóbiskolt egy újságlap fölött. Nagy halom jegy előtte. Odamentem és váltottam a földszintre egy zsüllyenlést. — Fogynak-e a jegyek ? — tettem fel a kérdést, de csakhamar visszanyeltem magamba a szót, mikor a kisasszony fagyos, gúnyos mosolyú pillantása reám zuhant. Hosszú, csontos, vénkisasszonyos kezével szomorúan legyintett és nekem most hirtelen a fülembe szúrt a mozi éles zsivajgása. — Talán estére lehet hogy lesz közönség ! — mondta némi sovány vigasztalásul, hogy valahogy vissza ne adjam a megváltott zsöllyét. — Gál Jani ... pardon, Gálócsy Tamás urat hol találhatnám ? Egy villanásra fölragyogott a szeme. De csak éppen annyira, mint messzi pásztortűz lobbanása az éjszakában. — Gulócsy úr ? Itt lesz a színház körül, vagy valahol a városban kajtat, jegyeket próbál eladni, ma jutalomjátéka van szegénynek ! Erre a „szegény” szóra összezuhant bennem valami. A kedves, színes, bohó ifjúságnak egy apró kézzel építgetett kis vára, amelyről íme kisült, hogy csak gyönge papírból készült, amit elsodort az élet első rideg szele. Hátramentem az öltözőkhöz. Egy sereg szomorú, fáradtarcú színész üldögélt a padokon. Kávéházra nem volt pénzük, itt várták be az esti előadás kezdetét. Egy nyurga, hosszúhajú gyerek kipirult arccal éppen most rontott be a kis kopott faajtón. Ránéztem, a régi nevető szemek füllobbanó villanása az arcomra tapadt. Néma csókkal borultunk egymás nyakába. Levette széleskarimájú művészkalapját. Hosszú, szőke haja izzadtan csapzott a homlokába.— Tudod kérlek, keserves dolog ez a jutalomjáték ! Az embernek úgye igyekeznie kell, hogy valahogy eladjon egy pár jegyet ! Most már nevetett. Fölényes, nyugodt arccal, mintha valami csekélységről volna csak szó, amit az ember egy könnyed, nevető gesztussal elintéz. TOLNAI VILÁGLAPJA — Különben semmi az egész ! Remélem megnézel ? — Azért jöttem ! Melegen megszorította a kezemet. A két jóbarát szívének összeolvadása volt ez a perc. Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy hogy megy sora, amikor egy termetes kendős asszonyság loholt be szuszogva és nagy lelkendezve. Csak úgy fújt belőle a nehéz lélegzés. Két piros tenyerét örömre tárta szét. — Gulócsy úr ! Eladtam harminc jegyet ! A piaci kofák mind itt lesznek ! Jani barátomnak mély pirosság szaladt az arcára. — Jó, jó, na, rendben van kedves Buckó néni ! Nagyon kedves, nagyon szép magától, nagyon köszönöm, amit értem tett ! Egy uralkodót megszégyenítő fölényes leereszkedéssel mondta ezt az én Jani barátom. Az asszonyság, úgy látszik, nem ilyen válaszra volt elkészülve, mert kicsit felhőbe borult széles piros arca. — Mire megkezdődik az előadás, megtöltöm az egész karzatot — mondta még elmenőben és szinte várta, hogy Jani valahogy melegebben olvadjon fel az örömben. De Jani előkelő maradt és finoman leereszkedő. Be is csapta a néni úgy a kopott faajtót, hogy csak úgy zengett tőle az egész színház. Éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Estére beültem a nézőtérre. Jani Liliomfit játszotta. A földszinten egy árva szál ember ült rajtam kívül. Mint később megtudtam, a tűzoltónak valami rokona volt. A karzat ellenben roskadásig megtelt. A páholysor is üresen ásított, csak az egyik páholyban, min gyárt a színpadhoz közel, ült egy eléggé feltűnően felékszerezett, termetes hölgy, egy fiatalabb nővel. Mind a kettőn pompázó, díszes színházi ruha, mély