Tolnai Világlapja, 1937. október-december (37. évfolyam, 41–52. szám)

1937-10-13 / 42. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA kivágással, sok csillogó cifrasággal. Hirtelen ámulat döbbent belém. Hisz ez az esti kendős asszonyság, aki olyan nagy lelken­dezve jött Janinak elujjongani az eladott karzati jegyek számát ! Most már kezdtem érteni az összefüggést a teli karzat és a termetes hölgy között. Sőt, ha a fiatalabbik nőt néztem, ahogy a tekintete melegen, szinte szerelmes simogatással tapadt az én Jani barátomra, aki Liliomfi csapongó, kedves szerepében ágált (meg kell állapí­tanom szegényről, hogy nagyon rosszul), akkor már mindent értettem ! Itt férjfogási szándékok és praktikák vannak jelen. Istenem ! Elgondolkoztam a dolgok felett. Ahogy én látom ennek a szegény Janinak a vergődését" itt ebben a rettenetes nyomor­­gásban, tehetségtelenségben, a legszebb meg­oldás volna az élete megjavítása számára, ha kicsit melegebben mosolyogna­k is arról a pódiumról erre a kis pirosára! lányra. Ne bánja azt a Liliomfi-ruhát ! Dobjon leg­alább egyszer egy megértő kedves mosolyt a kislány felé, hiszen szegény már majd eleped ott abban a hideg, barátságtalan, porszagú páholyban ! Hát szabad így kin­­padra feszíteni egy gyönge női szívet ! De az én barátom konok művészjellem volt. Nemhogy a kislányra dobott volna egy néma szerelmes szemvillanást, de még egyetlen nagy publikumát, a karzatot se­m­­ t­itta egy tekintetre se. Ő csak a föld­szintnek látszott. Az előkelőségnek. Hogy a rettenetesen ásító széksorok békés nyugal­mát egyedül a tűzoltó rokona meg én szakí­tottuk meg, ezzel ő nem törődött. Egy álomvilágban élt. A dicsőség forró, máko­­nyos álomvilágában, amelyet az élet hiába tépd­esett és formált kegyetlenül rideggé, ő mégis úgy lépkedett benne, mintha a lába biztos, szilárd talajon járna, nem pedig a vágyai szárnyaló, ingoványos földjén. Előadás után­­ együtt vacsoráztunk a ter­metes asszonysággal meg a leányával. Fekete után beszélgetésbe elegyedtem a nénivel. Azt akartam, hogy az én Jani barátom ezalatt fölmelegedjen valahogy a kislány mellett. Mialatt az asszonyságot szórakoztattam, lopva, néha odasimultam a tekintetemmel a lányra meg Janira. Mondhatom, még soha nem láttam nőt ilyen minden praktikát latba vető bájjal és szemtelenséggel udvarolni férfinak, mint a kislány ennek a Janinak. De Jani komor maradt és hideg. A művészt megillető szenvedéssel tűrte a nyárspolgári élet hozzá­­dörgölődző alázatát. A vonásai a szája körül, néha valami mély, megvető undorba fa­­csarodtak. Pedig a kislány csinos volt és hol komolyan, hol kacagva csapongó beszél­getésével nagyon kedves is tudott lenni. Mikor kettesben sétálgattunk az enyhe, édesillatú áprilisi estében, Jani szörnyen fogadkozott, hogy ő ezt a pirosarcú lányt, a kofának a lányát, soha el nem veszi, hiába is dörgölődzik hozzá. Ő művész, ő másra termett. És ha már jönnie kell a szerelemnek, ám jöjjön, forró bíborpalást­­ban, izzón, megsemmisítőn, elperzselve min­dent, ami az életében hitvány és rossz volt, hogy megtisztulva, új erőkre acélozva kerül­jön ki a tüzéből. De erre ez a nő nem képes. Kis vakarcs ! Mit is akar tőle ? III. Egy fél év múlva meghívott az esküvő­jére. Otthagyta a színipályát (tudod kérlek, nem érdemes ! Lesz még idő, amikor az emberek megértik majd a komoly művé­szetet, akkor majd én is kilépek újra a forró deszkákra !). Csemegekereskedő lett. Az anyósa berendezett nekik a Fő téren egy csinos, tiszta kis boltot. Természetesen nem kell bővebben magyaráznom, hogy a kis pirosarcú lányt vette el feleségül. Az üzlet pedig napról-napra jobban ment. Csak úgy ömlött a pénz. Egy év múlva az­ esküvő után megint ellátogattam hozzájuk. Boldogok voltak. Jani kerekre hízott a boldogságtól. Megint visszanyerte gyerekkori gömbölydedségét. Bementem hozzá a csinos főtéri csemege­üzletbe. Azt a kiszolgálást ! Ő maga szolgált ki. A felesége a pénztárban ült. Olyan cifra, virágos szavakat még senki sem mondott a háztartás színes, kedves udvarlásra vágyó alkalmazottainak, mint Jani barátom. Amit színészkorában összeszajkózott Shakespeare­­től kezdve a legmodernebb vígjátékig, az mind elröppent a csemegésbolt csempével kirakott ragyogó falai között. Olyan kacagás harsogott az üzletben néha, hogy odaát a vén trafikos kisasszonyt a szomszéd boltban a méreg rágta dühében. Mikor üres volt az üzlet és egyedül ma­radtunk, az asszonyka is ledobta a fehér kötényt, amelyben a kasszában ült és el­sietett valami bevásárlást elintézni — Jani megfogta a kezemet : — Látod, milyen őrült sikerem van. Ez a sok megbolondult cseléd és asszony nem járna ám ide, ha nem ámítanám őket komédiával 1 Ez itt a csalogató ! Színész vagyok és boltos ! De elsősorban színész 1 Művész, csak azután boltos 1 A szeme fenyegető izzással tapadt rám, nehogy valahogy az ellenkezőjét merjem gondolni ! Ahogy ott üldögélek nála a boltban, belép egy borotvált arcú, nagyhajú úr. Illedelmesen megvárja, míg vevő nélkül marad az üzlet. Odamegy Jani barátomhoz. — Nem tudom, ismer-e engem a művész úr ! Csontváry vagyok, a helybeli szín­társulat igazgatója ! Janinak megdobban a szíve. Az arca pirosba öltözik. ■— Hallottam, hogy művész úrnak vala­mikor nagy sikerei voltak a helybeli szín­házban. Az az alázatos kérésem volna, hogy tiszteljen meg bennünket egy föl­lépéssel ! Jani lopva végigtekintett terebélyesedni kezdő pocakján, az arca váltogatta a fehér és a piros színt. Rácsunyított, hogy mit szólok én ehhez. Végre is odanyujtotta a tenyerét a direk­tornak. — Rendben van direktorkám ! Eljátszom Pry Pált a jövő héten ! Leutaztam az előadásra. Telt ház volt. Annyi ember talán még sohasem szorongott a madarasi színházban. Az emberek szörnyen kiváncsiak voltak, hogy hogyan játssza a főtéri csem­egés Pry Pált. És hiába, az emberektől nem szabad elvenni azt a jogot, hogy a maguk módja és ízlése szerint mulassanak. Annyi tény, hogy másnap viszont a cse­­megésüzlet volt egész délelőtt olyan forgal­mas, hogy mozogni nem lehetett benne. Gondoskodjon gyermeke jövőjéről, amelynek a legjobb módja, ha tanulmányi segély és önállósítás­ biztosítást köt a Magyar Élet és Járadék Biztosító Intézet m. sz. most bevezetett új táblázata alapján. K­ö­z­p­o­n­t: Budapest, VI. Andrássy út 8. sz. FIÓKOK: DEBRECEN : (Arany János ucca 2.) GYŐR: (Jedlik Ányos ucca 19.) KAPOSVÁR: (Zárda ucca 4.) MISKOLC: (Horthy Miklós tér 13.) NAGYKANIZSA : (Horthy M. út 4.) PÉCS: (Széchenyi tér 8.) SOPRON: (Csendőr ucca 23.) SZEGED: (Horthy Miklós út 9.) SZÉKESFEHÉRVÁR: (Ferenc József tér 17.) SZOLNOK : (Arany János ucca 1.) SZOMBATHELY: (Széll Kálmán utca 15.) ÍRJA, AMIT DIKTÁLOK! A nagykereskedőhöz új gépírónő lépett be. Mingyárt az első napon valami egyéni akciót hajtott végre az irodában, mire a főnök úr kissé nyers hangon rászáll: — Kisasszony, ilyet ne csináljon többé. Azért kapja a fizetését, hogy azt írja, amit diktálok magának. Ne tegyen hozzá semmit és ne is hagyjon el semmit. Megértette ? A gépírónő sértődötten bólintott, hogy a figyelmeztetést tudomásul vette és aznap ■— többek között — alábbi levél ment el a cég postájával : Igen tisztelt Zeller úr ! — a Zellert két l-lel, ez az a Zeller, akinek az apja ócska üvegekkel házalt. Hivat­kozással­­. év május —­ nem lehet ki­betűzni ezt az unintelligens macskakar­­molást — május 8-án kelt becses levelére, tisztelettel alábbi ajánlatot teszem. Önnek : Hé, Vámos, a Zellernek akarok ajánlatot tenni, mennyi felárat számítsak neki ? Szóval 35 pengő? Nem, írja kisasszony : 45 pengő. Szóval mázsánként 55 pengő a­ vasútállomás. Becses megrendelését várva, maradtam kiváló tisztelettel. Na, hála az égnek, csakhogy végre ezt a i­ógert is elintéztem.

Next