Tolnai Világlapja, 1938. július-szeptember (38. évfolyam, 27–40. szám)
1938-06-29 / 27. szám
TOLNAI VILÁGLAPJA lenni. Nagyon messzire. De úgy, hogy azért láthassa a legényt. Át-átpislantott hozzá. De Péter csak túrta a rendet. Föl se emelte élét. Nem nézett volna ide a világért se. Hát csak ne is nézzen, örzse elkezdett dalolni. Eleinte csak úgy dúdolgatén, éppen csak az áriáját lehetett kivenni. Aztán, mintha szét akarta volna vetni a jókedv, hangosan elkezdte : — Rozmaringot illtettem Kürtöm közepére . . . Az anyja úgy nézte egyetlen virágszálát, olyan ellangyosodott anyasággal, mintha menten nekiugrana, hogy agyonölelje a szott mellén. — Csak dalolj, aranyom, dalolj... Dalolj is. Amíg csak azt nem mondta az apja: — úgy látom Péter a nap állására, hogy ötetés időre jár ma. Eredj, osztán lásd el otthon a jószágot. Amikor elindult a legény, egyszeriben elfogyott a nótás szava. Csak dolgozott a vellával, hogy a veríték lefutott homlokán. Az árnyék hűvöse terült el a réten. A nyugati égalj habosodó felhői között nyugovóra tért a nap, amikor elkészültek a munkával. Ahogy beértek az udvarra, éppen itatni hajtotta Péter a jószágot. — Hány vezetőt adta nekik ? — kérdezte a gazda. — Háromszor teli hordtam a saroglyát. Annyit ettek, hogy megfeszül a bőrük. — Hát a lovak ? — Ma vizet is kaptak. A Büszke három sajtárral is bevedelt. Megint pattintott a szíjostorral és hajtotta ki a kapun a jószágot, a község kútja felé, öreg este lett, mire odaültek az asztal mellé. Vacsora közben jött Gurczi Vince, a kisbíró. — Márhogy csötörtök van hónap, osztán postára köll menni. .. Pintér Vendel fölnyitotta a nagy községládát. Kivette belőle a lakatra járó bádogtarisznyát, amiben Gurczi Vince a postát hordja. Alig ült le újra az asztalhoz, jött a szipákoló Tökös Fülöp. Leült a ládára, teliköpködte a szobaföldjét aztán, valahonnan a szakadozott dolmányából előszedett egy marhapasszust. — Azért gyüjtem Vendel, hogy irányítani kellene a passzust. Merhogy elhajtanánk hajnalba a nagyobbik triót a vásárra. Megint föl kellett kelni a vacsora mellől. Dörmögött is ám magában a gazda. Mert való igaz, hogy első ember a községben a bíró,de meg is kell ám szenvedni a hivatalért. Csendőrök járnak a faluban , hazahívják a mezőről, vizsgálják a tűzoltófecskendőt , fölrázzák az ágyból, követ kell hordatni az országútra, gondoskodhat fogatokról. Postás-tarisznya kell, passzus kell, abbahagyhatja a vacsoráját. Ez ám a méreg. — A rosszak egyék meg, elhűlt a krumpli. — Ha mindég község dolgába töltöd az üldőt ! — Ne mérgesíts asszony még te is. — Merd igaz is. Merd azt várom én csak, hogy eccör má a táblát leakasszák a ház falára. Legyen más a község bolondja. A békesség kedvéért nekikezd Pintér Vendel a hideg krumplinak. Még jó, hogy svártli is kerül a kenyér mellé. Vacsora után kiülnek a gang-grádicsra. Péter cigarettát teker és fújja a füstöt. A gazda a holnapi dologra gondol. — Üdőbe nekikezdünk a gyűjtésnek, •osztán estére boglyába lösz. A többiek hallgatnak a ringató esti csöndben. Nagysokára mondja csak az asszony. — Attó félek, hogy mégis meggyan az eső, l nagyon muzsikálnak a békák. Csakugyan a gát felől kurutyolás hallatszott. Péter fölkelt a grádicsról. — Elmék öreganyámhoz. Bevágódott utána a léckapu. A gazda ásítozott. — Ez is jókor mén. Aluszik ma ilyenkor a Bakó Nani. — Ne fedd, nem is oda mén — pusmogta a felesége, az asszonyok örömös pletykálkodásával. — Mén ez a Gazos Borihoz. Aszondja a Garczi Vince, mindennapos azoknál. .. Örzse száján kiszaladt a csöndes sóhaj. Nesztelen fölkelt. Két karját rátette a gangdúcra. Az ölelés lágy mozdulatával. Feje félrebillent és szeme rányílt a csillagos égre. Ezer meg milliom csillag ragyogott a sötétben. A szél meg hordozta az akácillatot . . . Anyakönny* Irta: Barát Endre Születtem április végén, szeszélyes tavasz élén, mikor hűvös a szellő, bánat-barna a felhő. Megérkeztem kiáltva a félelmes világba, mint hogyha már előre remegtem volna tőle. Anyám, a drága, drága, feküdt a fehér éiguba, szép arca is fehéren figyelmezett fölébem. Pilláján könnycsepp rezgett, szivétől eleresztett, szive alól az édes — szegény fiam, mivé lesz ? . . . — Hogy óvjalak meg téged ? . . . vinnyogtam, új kis élet, kinn váltott már a hajnal, mi eljegyzett a bajjal. . . Szomszédék be-benéztek, magasztalva néztek s dicsért, hogy nem lesz párom: a bába is, vidáman. Daloló kedve támadt sudár, ifjú apámnak, áradt az örömhullám — csak anyám könnye hullt rám . . . * Mutatvány a költő most megjelent, „Szólalj, Isten" c. nagy feltűnést keltett verseskönyvéből. Olcsó csomagolópapírhoz juthat, ha Tolnai Világlapja, Délibáb, Párisi Divat régi számaiból rendel. A drótot kiszedjük és úgy szállítjuk. Ára kiadóhivatalunkban átvéve legkevesebb 10 kg. vételnél kg.kint 22 fillér, 50 kg. vételnél 5%, 100 kg. vételnél 10% engedményt adunk. Megrendelhető a pénz előzetes beküldése mellett Tolnai Világlap"a kiadóhivatalában, Budapest,II. Dohány ucca 12. A RÉGI FALU IRTAt CSURKA PÉTER Úgy jöttem a régi faluba, mint királyok, vagy hercegek szoktak elmenni néha valahova: inkognitóban. Nem tudja senki, hogy jövök, nem vár senki, nincs is már ki várjon a régi faluban. Nincs is itt mi keresnivalóm. Csak én vágytam látni ellenállhatatlanul ifjú éveim csodáját, a falut, ahol az első cigarettától könnybe lábbadt ,a szemem, ahol az első szerelem bolondos kis hajtása nyílt ki a lelkemből egy páradús estén. Vájjon hol van már a régi kislány, akinek fogadalmat tettem, hogy csak őt veszem el feleségül, ha akarja kilépek a hatodikból, beállok járásbírósági díjnoknak és holnap már akár meg is esküdhetünk. (Milyen jó, hogy okosabb volt mint én és csak kacagott, kacagott s így én nem léptem ki a hatodikból s nem lettem járásbírósági díjnok.) Inkognitóban jöttem, de kívántam, hogy megismerjenek. — Ahá! — szólok mingy árt, magamban, amint kilépek a vonatból. — Itt van az öreg Vári bácsi, az egyetlen hordár a faluban, az állomás lámpagyujtogatója. Megpeccenti sapkáját, a pipát kiveszi a szájából, elkapja kézitáskámat, úgy néz rám, mintha napba nézne ... Nem ismer meg, pedig sokat játszottam együtt a fiával. — A Koronába tetszik szállni ugyebár?... Ha vjlik egy kocsit? — Nem, kedves Vári bácsi... Gyalog akarok menni a Koronába, édes Vári bácsi. Megyek felfelém a járdán, bánat perceg bennem, visszasanditok, akkor látom, hogy Veri bácsi tétovázva jön keresztül az úton. Integet, kiabál. Na, mondom, mégis megismert. Advág az úton, jön mosolyogva. — Hát most ismerem meg már az urat... De hallja, nagyon fájia szappan volt az, akit a múltkor adott prezentbe az úr. Nem volna most, is egy darab heverőbe? Majd ha nagypakkal jön az úr, leszámítjuk a hurcolásból... Bólintok és tovább megyek. Tovább megyek félretekert nyakkal. Milyen boldog lennék én most, kedves Vári bácsi, ha, mikor leszálltam a vonatból, lekapta volna kend a kalapomat, nagy barackot nyomott volna a fejemre és valami olyasmit mondott volna, hogy na az ördög bújjék a bocskorodom, megkerültél, hát hol csavarogtál húsz esztendeig? le rosszul csinálta ezt, kedves Vári bácsi, mintha kilopott volna valamit belőlem. Megyek tovább a régi faluban. Déli fény hull rám az akácok lombjain keresztül. Már nótát dúdolok, felejtem Vári bácsit. Átkap az ódon illat, ami az udvarházak kapualjadtól árad felém. Dúdolok, dalolok, azt a nótát, amit esténként összefogózkodva daloltunk az útközépen, -taktusra mondtuk, hogy: