Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-06 / 32. szám

6.____________________________________ TOLNA VÁRMEGYE. 1899. augusztus 6. világot, kinek dalait örökké visszazengik «az idő­nek bércei, a századok» ; ki Magyarországnak örök büszkesége marad, — áldjuk, mondom, az isteni gondviselést, hogy a nagy költő ezt a mi földün­ket is érintette s megszentelte lába nyomával. — A költő lelke itt fogott szikrát, melyből lángoló oltár-tűz jön. Ez az oltár-tűz a nagy költő dalaiban s a nemzet szivében örökké élni és égni fog; — gyújt és lelkesít hazáért és szabadságért. Perzsel és éget. — Elperzseli a szolgajármot, s elégeti és ol­vasztja a rabbilincseket. Dalaiddal rabbilincseket megolvasztó költő, meghaltál, mégis élsz ! Nem a halottra emlékezünk, hanem a halhatatlan, örökkön élő lángszellemtől kérünk hazáért és szabadságért élni-halni tudó lel­ket ! Lelket, szép, jó és igazért hevülől. A te gyö­nyörű, felséges költeményeid, óh dicsőült, örökké a szép és nemes érzelmek, a honszerelem, jog és szabadság szent igéi maradnak. Az Isten küldött Téged, Petőfi, ama csodás, szent emlékű napokban a szegény magyar nemzetnek ! Örökké élsz és éltetsz, óh költő ; a te köny­ved a hazaszeretet bibliája ! Nagy hatása van a költőnek a nemzet életére nézve ; te magad mon­dád megdicsőült, mi a költő : «Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele. Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok gyarló emberek, A melybe örök igazságit Saját kezével irta meg». Ha csüggedés, kétség lepné meg a magyart a jövőben s az istenség vezető kezében, kinyitjuk könyvedet, e bibliát s te biztatsz. «Félre kislelküek, a kik mostan is még kételkedni tudtok a jövő felett, Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Őrzi gondosan a magyar nemzetet. És az a magyarok Istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze ; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühvel: Ő védelmezel» Ha fogyna a szülők iránt tartozó tisztelet és szeretet, kinyitjuk könyvedet, a nemes érzelmek bibliáját s megtanuljuk a tiszteletet, szeretetet a szülők iránt tőled, a ki így szólsz : Sem atyám, sem anyám Nincs többé, nem is lesz, Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez; A kiknek csókolnám még lábok nyomát is, Mert engemet szivök vérén neveltek fel, Mert körülöveztek, mint földet a nap Lángoló sugári, — szent szeretetekkel”. Ha fogyna a kegyelet a temető és a holtak, a szeretet, az erény iránt, felnyitjuk könyvedet, a nemes érzelmek bibliáját, ki szólsz : «Virágot ültettem • Anyám sírhalmára Harmat nem is kell, mert Könyem csorog rája. Még holta után is Kedvét keresem én ; Ezen virágokat Csak azért ültetem. Á, virág s az erény Tudod, mi a virág? ’' J ' Két atyafi gyermek, A földnek jósága; r. Egy­­ szívben egymással Tudod, mi a jóság? . i r Nem ellenkezhetnek. A lélek virága». Ha az ifjú és lány szive, mint a virág kelyhe, megnyilik az ifjúkor rózsás idejében : mint a pász­torsíp estendenden, édesen csendül meg a szívben és ajkon a te sok szép népdalod s veled együtt sír, zokog és szeret a szív, nemesen, tisztán és híven. Ha lehull a virág, eliramlik az élet s ifjúság rózsája lehervad, költészeted még az őszt is kedves fénybe vonja, mondván : «A küszöbön guggol Sári néni, Guggol s nem áll, nem akar már nőni, Van nyergelve pápaszemmel orra, Varrogat ... tán szemfedőjét varrja. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték !» Ha újra korcsosodnék a nemzet virága , az ifjúság, kinyitjuk könyvedet s fülébe dörögjük az ifjúságnak : «Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága ? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága ? Jaj az olyan kertnek, Jaj még annak is, mert megverte az Isten, A­hol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek !» Ha netalán jogbitorlók meg akarnák a népet foszlani ősi jogától, felnyitjuk a jog bibliáját, köny­vedet s te odakiáltasz a kiváltságosaknak : «Jogot a népnek, az emberiség Nagy, szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, a mely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!» De míg a költő a jogot sürgeti, szivünkre köti a tettben mutatkozó hazaszeretetet és ostorozza a szájhősök hazafiságát, midőn int: «Nyújtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig tápl­ált titeket. Áldozat s tett, az a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önző szívek vagytok, Tettre gyávák s önzők áldozatra.» De minek folytatnám! olvassátok Petőfi ver­seit ! Ha jőne kor ismét a «negyvennyolcához hasonló, a te lángdalod rázná fel a magyart : «Talpra magyar!» te buzdítanál a harcban; «Előre!» A harcnak vége." Békesség olajága fonódik e hazára, mégis lángszellem így szólsz: «Előre!» Előre a hazaszeretetben, előre a munkában, előre a tiszta erkölcsben, előre a művelődésben, előre az istenfélelemben ! Tegyük nag­gyá, dicsővé e hazát! Kedvező szél fujdogál ; Arany barátoddal lelkesedve zenged: «Vásznunk dagad, hajónk előre megy!» Lerakva az alap, melyen épül s felépül a boldog, szabad Magyarország. Szent véred, Petőfi, a többi vértanuk vérével együtt megtermékenyité e földet s az egyenlőség és testvériség gyökereiről kihajtott a szabadság fája; koronája az égre tör, hogy isten, ember csodálja. Melyért Széchenyink lelke megszakadt s fosz­­lánynyá lön ; melyért a haza bölcse : Deák és­ nap munkálkodott; melyért államférfiaink, költőink, vér­tanúink éltek-haltak ; melyért Kossuth apánk lángolt, szenvedett e jelszóval: «törik, de nem hajol» ; — melyért a legmagyarabb királyasszony, hamvaiban is áldott, dicsőült Erzsébet királynénk imádkozott; melyért te, Petőfi, daloltál és meghaltál . Az imádott magyar haza él, fejlődik és virul! A nemzet szive a hazaszeretet nemes füzében rég összeforrt alkotmányos, jóságos öreg királyunk szivével. «Fény névére, áldás életére !» Petőfi, te látod ezt a magas égből. Lelátsz a magyar hazára s lelkedet nem bántja már az «Egy gondolat». Oh, lásd meg, megdicsőülésed emlék­ünnepén az egybegyűlt s emlékednek híven áldozó nemzetet! Hints áldást e hazára, dalold el az ég­ben, mit e földön el nem dalolhattál: dalold el Magyarország boldogságát, Magyarország szabad­ságát, Magyarország dicsőségét, — s dalodnak vége vég nélkül ez legyen: «Nem hal meg a magyar többé, Boldog, szabad lesz örökké!» Uralkodjál felettünk, munkálkodjál közöttünk Petőfi szelleme ! Éljen a magyar haza! Éjen a magyar szabadság ! Petőfi-ünnep Kölesden, 1899. júl. 30-án Délelőt az ág. hitv. ev. templomban Lágler Sán­dor lelkész szépen átgondolt ünnepi beszédet mon­dott. Délután 6 órakor a polgári olvasókör által a nagyvendéglő nagyt érmében rendezett ünnepély következően folyt le : Koritsánszky Dénes, gyógy­szerész, olvasóköri elnök az ünnepélyt megnyitván, az intelligens férfi közönség, az itt volt színészek segédlete mellett, a szózatot énekelte. Az ének alatt Lágler Ilonka és Szabó Etelka — a távo­létükkel tündökölt többi, intelligens leány­társuk nevében is — megkoszorúzták Petőfi életnagyságú mell képét, melyet ebből az alkalomból T­utry Lajos ur aján­dékozott az olvasó körnek. Ezután Kálmán Dezső ev. ref. lelkész, az ismert pompás tol­u iró mon­dott nagyhatású emlékbeszédet. A beszéd után, melyet a szépszámú közönség, lelkes éljenzéssel fogadott, ifj. Lágler Sándor az “Egy gondolat bánt engemet . . .», — Darvay Miklós pedig a «Talpra magyar» költeményeket szavalták el; — mindkét igazi lelkesedéssel előadott szavalást osz­tatlan tetszés és taps követte. Az ünnepély a hym­nus eléneklésével ért véget. Említésre méltó még, hogy este az itt volt, de most már Simontornyára távozott színészek, a szinelőadás után, jól sikerült allegorikus néma képletet csináltak, görögtüz-fény világítás mellett, a nagy költő haláláról. Petőfi emlékezete. Irta s felolvasta a kölesdi Petőfi ünnepélyen 1899. évi julius hó 30-án KÁLMÁN DEZSŐ. A szabadságnak és a szerelemnek lantosáról emlékezünk meg e mai napon. Arról a tünemény­­szerű alakról, a­kinél a szabadságot, a hazát job­ban nem szerette senki; arról, akinek életadó ele­mei voltak a szabadság és a szerelem. »Szabadság szerelem, E kettő kell nekem.» , Minden sora amit irt saját különleges énjének őszinte megnyilatkozása volt! Amit érzett, amit gondolt, amit irt, mindazok tettekben is nyilvánul­tak. Karddal kezében esett el a nemzeti nagy küz­delemben beteljesítve saját magán, saját profetiáját: »Ott essem el én, a harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér­es szivemből.» A szerelmet pedig nálánál szebben nem éne­kelte meg senki : »Örök rejtély, érzés, szerelem.» * * * »Oh szerelem te végtelen Óceán, Melynek határait nem látta senki!» * * * »A szerelem mindent pótol, A szerelmet nem pótolja semmi!» Csuda-e hát, ha Hugó Viktor a francia s vi­lág­irodalom halhatatlanja — Petőfit olvasva így szólt: »Mi kontárok vagyunk Petőfihez !» Petőfi Sándor az első magyar költő, a­ki a magyar nép érzelem világába egészen behatolt, azt felfogta, megértette, s azt a maga egyszerűsé­gében közkinc­csé tette. — Midőn azt mondom, hogy Petőfi az első specifikus magyar népköltő, ezzel nem azt akarom jelezni, hogy Petőfi csak annak az osztálynak érzelem világát juttatta kife­jezésre, csak annak az egy osztálynak dalolt, ame­lyet nagyon tévesen nevezünk népnek­­ — hanem azt akarom hangsúlyozni, hogy Petőfi az egész ma­gyar nemzetnek dalolt; mert jól felfog­a a dolgot, — a nemzet egész összessége az igazi nép. — En­nek a népnek dalolt a költő, — s épen ezért vissz­­hangzotta dalait a csillagos éjeken, pásztortűz mel­lett a furulya és a úlinkó, — mint a nemesi ud­var­házakban a középosztály egyszerű tűzhelyeinél, a nehéz munkában dolgozó iparos műhelyében, és a pazai fényű palotákban az általa lángra gyújtott igazi lelkesedés. Hatalmasan fes­­ti Petőfivel saját jellemét, működését Rudnyánszky Gyula legújabb «Petőfi« című darabjában : . ......... Az álom Valóra vált a romlatlan magyar nép A pusztán a mezon verseimet Dalolja. A barátság pohara Bordalaimnak ütemére csendül. Szerelmes lányka költeményeim Virágaira hullat harmatot. S szuronyt szegezve a hő­s katona Csatadalaimmal rohan a halálba.» Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, hogy éppen ez az oka annak, hogy Petőfi Sándor az első magyar költő a­ki világhírre emelkedett. A magyar nemzet eme büszkesége született 1823-ban Kis-Kőrösön. Még születési órája is fel­tűnő. Január első napjának első órájában ajándé­kozta meg a gondviselés a magyar nemzetet eme láng­eskü költővé­. Apja jómódú mészáros mester volt, aki nem kimért semmi költséget fiától, de midőn elszegényedett, Sándorra is megnehezültek az idők, úgy, hogy alig tudott elmenni a selmeczi iskolába. Se­mec­­i diákságát megelőzőleg Sár-Szt.­­Lőrinczen tanult, a­hol úgy a régi gimnázium, mint deákkori lakása falán emléktáblát alkotott nevének a kegyelet. Könnyű szívvel viselte Selmeczen a nem szokott szegénységet, verselgetett, rossz bizo­nyítványt kapott s a sorscsapások miatt elkesere­dett atyja levette róla kezét. Zordon februári idő­ben gyalog ment Pestre, ahol a nemzeti színházhoz szegődött. Majd beállt katonának a Goldner-féle gyalogezredbe, ahol versekkel írta tele a fakö­pönyeget. i Zöldhaj­tókás, sárga pity­kés közlegény,»

Next