Történelmi szemle, 1996 (38. évfolyam)

1. szám - DOKUMENTUM - Kozári Mónika: Ghyczy Kálmán naplója az 1874. évi kormányválságról

KOZÁRI MONIKA Ghyczy Kálmán naplója az 1874. évi kormányválságról A­mikor Ferenc József 1871 novemberében közös külügyminiszterré nevezte ki az addigi magyar miniszterelnököt, Andrássy Gyulát, véget ért a kiegyezés utáni stabilitás, és átmeneti korszak következett a ma­gyar belpolitikában. Az 1871 novembere és 1875 októbere közötti négy évben négy politikus — Lónyay Menyhért, Szlávy József, Bittó István és Wenckheim Béla — váltotta egymást a miniszterelnöki székben. Lónyay és Szlávy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igaz, nem is vált­hatta be. Egyrészt azért nem, mert a kiegyezés megkötése idején kialakult párt­struktúra felbomlóban volt, és így politikájuknak nem volt szilárd bázisa, másrészt azért sem, mert az ország gazdasági helyzete folyamatosan romlott.­ Előre látható volt, hogy ha Andrássy külügyminiszter lesz, az uralkodó Lónyayt nevezi ki magyar miniszterelnökké. Ő volt ugyanis az utolsó abból a garnitúrából, akik a kiegyezés előkészítésében aktív szerepet vállaltak, és bár Deák nem tartotta őt alkalmasnak erre a feladatra, Ferenc József teljes bizalmát élvezte. Az uralkodó bizalmát elsősorban eredményes külföldi pénzügyi tárgyalásaival nyerte meg, ugyanis sikerült rendeznie az olasz kormánnyal az elűzött itáliai Habsburg-uralko­dócsaládok régóta húzódó anyagi kártalanítását, másrészt pedig sikeresen elhárította a Ferenc József gyámsága alatt álló kiskorú Thurn-Taxis hercegi árvákat fenyegető csődeljárást. 1871 őszére Deák is belátta, hogy az adott pillanatban nincs megfele­lőbb ember a miniszterelnöki posztra.­ Lónyay határozott, agilis ember volt, de — ahogy Gratz Gusztáv leírja — nem volt megnyerő személyiség. Egy nagyon szűk körben, a saját pártfrakciójában nép­szerű volt, egyébként politikustársai nem szerették. Minthogy nem volt finnyás az eszközök megválogatásában céljai elérésénél, Deák becsületes, igazságot kereső ter­mészetétől annyira elütött, hogy érthetően nem lehetett számára szimpatikus. Lónyay Menyhért nehéz feladatra vállalkozott, amikor a miniszterelnökséget el­vállalta. Azt tűzte ki maga elé, hogy a Deák-pártot ismét összekovácsolja, vagy legalábbis kialakít benne egy olyan szilárd többséget, amely politikájának bázisául szolgálhatna. Ugyanakkor az ellenzéki pártokat — mindenekelőtt a Balközép Pártot ! Nem lévén gazdaságtörténész, ez utóbbi kérdésnek a feldolgozására nem vállalkozhatom. Feldol­gozása azonban fontos volna, mert a 19. században a politika már nem volt önjáró, a gazdaság egyre fokozottabban befolyásolta a politika bizonyos lépéseit. A dualizmus kora politikatörténeté­nek megértéséhez különösen szükséges volna Kerkápoly Károly, Ghyczy, Széll Kálmán, Wekerle stb. pénzügyminiszteri tevékenységének feldolgozása. 2 Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867-1918. I. Bp. 1934. 111-113.; Ju­hász Lajos: Lónyay Menyhért közös pénzügyminisztersége. 1870-71. Századok 75 (1941) 382-104. TÖRTÉNELMI SZEMLE XXXVIII (1996)1:99-124

Next