Történelmi szemle, 1996 (38. évfolyam)
1. szám - DOKUMENTUM - Kozári Mónika: Ghyczy Kálmán naplója az 1874. évi kormányválságról
KOZÁRI MONIKA Ghyczy Kálmán naplója az 1874. évi kormányválságról Amikor Ferenc József 1871 novemberében közös külügyminiszterré nevezte ki az addigi magyar miniszterelnököt, Andrássy Gyulát, véget ért a kiegyezés utáni stabilitás, és átmeneti korszak következett a magyar belpolitikában. Az 1871 novembere és 1875 októbere közötti négy évben négy politikus — Lónyay Menyhért, Szlávy József, Bittó István és Wenckheim Béla — váltotta egymást a miniszterelnöki székben. Lónyay és Szlávy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igaz, nem is válthatta be. Egyrészt azért nem, mert a kiegyezés megkötése idején kialakult pártstruktúra felbomlóban volt, és így politikájuknak nem volt szilárd bázisa, másrészt azért sem, mert az ország gazdasági helyzete folyamatosan romlott. Előre látható volt, hogy ha Andrássy külügyminiszter lesz, az uralkodó Lónyayt nevezi ki magyar miniszterelnökké. Ő volt ugyanis az utolsó abból a garnitúrából, akik a kiegyezés előkészítésében aktív szerepet vállaltak, és bár Deák nem tartotta őt alkalmasnak erre a feladatra, Ferenc József teljes bizalmát élvezte. Az uralkodó bizalmát elsősorban eredményes külföldi pénzügyi tárgyalásaival nyerte meg, ugyanis sikerült rendeznie az olasz kormánnyal az elűzött itáliai Habsburg-uralkodócsaládok régóta húzódó anyagi kártalanítását, másrészt pedig sikeresen elhárította a Ferenc József gyámsága alatt álló kiskorú Thurn-Taxis hercegi árvákat fenyegető csődeljárást. 1871 őszére Deák is belátta, hogy az adott pillanatban nincs megfelelőbb ember a miniszterelnöki posztra. Lónyay határozott, agilis ember volt, de — ahogy Gratz Gusztáv leírja — nem volt megnyerő személyiség. Egy nagyon szűk körben, a saját pártfrakciójában népszerű volt, egyébként politikustársai nem szerették. Minthogy nem volt finnyás az eszközök megválogatásában céljai elérésénél, Deák becsületes, igazságot kereső természetétől annyira elütött, hogy érthetően nem lehetett számára szimpatikus. Lónyay Menyhért nehéz feladatra vállalkozott, amikor a miniszterelnökséget elvállalta. Azt tűzte ki maga elé, hogy a Deák-pártot ismét összekovácsolja, vagy legalábbis kialakít benne egy olyan szilárd többséget, amely politikájának bázisául szolgálhatna. Ugyanakkor az ellenzéki pártokat — mindenekelőtt a Balközép Pártot ! Nem lévén gazdaságtörténész, ez utóbbi kérdésnek a feldolgozására nem vállalkozhatom. Feldolgozása azonban fontos volna, mert a 19. században a politika már nem volt önjáró, a gazdaság egyre fokozottabban befolyásolta a politika bizonyos lépéseit. A dualizmus kora politikatörténetének megértéséhez különösen szükséges volna Kerkápoly Károly, Ghyczy, Széll Kálmán, Wekerle stb. pénzügyminiszteri tevékenységének feldolgozása. 2 Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867-1918. I. Bp. 1934. 111-113.; Juhász Lajos: Lónyay Menyhért közös pénzügyminisztersége. 1870-71. Századok 75 (1941) 382-104. TÖRTÉNELMI SZEMLE XXXVIII (1996)1:99-124