Trianoni Szemle, 2019 (11. évfolyam, 1-2. szám)

2019-01-01 / 1-2. szám

AZ ELHURCOLT FELVIDÉKI KERESZTÉNYEK SZOVJET FOGSÁGBAN szélünk. Sohase lázadt fel szívesen, ő volt a leghűbb nép, ha hagyták... Európa és Magyarország a Felvidéken ma­gától összebékül. ”­ Miután a trianoni békediktátum - népszavazás tartása nélkül - elszakította a Felvidéket Magyarországtól, a közigazgatást igyekeztek úgy átszervezni, hogy a ma­gyarság lélekszámát kisebbre zsugorítsák. Az 1921. évi cseh népszámlálás a több mint egymilliós helyett már csak 761.823 magyart tart nyilván, miközben 106.000 magyart kiutasítanak az országból, több tízezren pedig a zaklatások, atrocitások miatt elmenekülnek, s a 216.000 fős zsidóság többsége már nem magyarnak vallja magát, mint tette korábban. A magyar iskolarend­szer, az egyesületek, alapítványok, művelődési intéz­mények, történelmi emlékhelyek betiltása, átnevezése, elpusztítása, a nyelvhasználat korlátozása folyamatos. A csehszlovák részről aláírt, nemzeti kisebbségek vé­delmét biztosító megállapodást sohasem tartják be. Az I. bécsi döntés (1938) visszacsatolja a Felvidék tömbmagyarságát az anyaországhoz 11. 927 km 2 2 terü­lettel és 588.621 lakossal, így is 10 ezernél több magyar marad még cseh és szlovák területen. A néhány évig tartó újraegyesülés meghatározó élmény marad a népi emlékezetben: „Éreztem ennek a megszaggatott nemzet­nek elemi erejét, amellyel egymásra vágyott... Óhajtanám, vajha mindig úgy tudnánk örülni egymásnak, ahogy fel­fedeztük egymást Komárom főterén és Kassa utcáin, mert egy magyar emberre nézve a legnagyobb áldás és ajándék mégis mindig a másik magyar ember” - fogalmazott Ra­vasz László református püspök.„ Miért és hogyan történhetett a Felvidék magyar, né­met, szlovák keresztény népével annyi barbárság, amennyit a világháború és a politikai átrendeződések hoztak magukkal? „Miként lehetséges Európa közepén a 20. század derekán hatalmat adni egy olyan rendszernek, amely az erőszakra, a népirtásra, a hazugságra és az is­­tentelenségre épül? Miért éppen a magyart büntette a győ­zelemtől ittas nagyhatalom?”- teszi fel a kérdést a könyv bevezetőjében a szerző, aki maga is áldozata, és így személyes tanúságtevője az elszenvedett megpróbálta­tásoknak.­ A kötet 14 ajánlást és személyes prológust követően­ Petőfi Sándor „Élet vagy halál” című versének egy vers­szakával, majd Kertész Imre „Kaddis a meg nem született gyermekért” című írásának a soraival indít. Az előszó - a történeti hátteret vázolva - a világháborúra és a Felvidékre vonatkoztatott históriát egy istenes ének fohászával zárja, átmenetként az írás személyes indítta­tásának hangsúlyozásához. Ehhez minden alapja megvan annak, akinek az édesapját is a Gulagra hurcolták. A szerző nem irodalmár, de a mondandóját számtalan vers és irodalmi idézet illusztrálja. És nem történész, de megírja, amit az irodalmárok nem írtak meg, és utá­najár annak, aminek a történészek nem járnak utána. Ezzel megakadályozza annak a folyamatnak a betelje­sedését, amely a magyarság szenvedéstörténetének egy fontos fejezetét örökre átadná a feledésnek. Az erőszak­kal, fenyegetéssel, zsarolással szétszakított, nemzedé­kektől elrabolt kollektív emlékezet darabjainak az össze­­fércelésében ennek a műnek utolérhetetlen érdemei vannak. Az odatartozók és egymástól mégis elszakítot­tak nevében azonosulhatunk az alábbi gondolatokkal: „A Felvidék ma nem a miénk. Szívem minden érzésével ragaszkodom szőkébb hazámhoz, hogy elveszettük, mégis alig érzem. Lelkemben úgy él, ahogy boldogabb időkben láttam és senki sem veheti el tőlem. Még ha nincs is sze­mem előtt térkép, elevenen magam előtt látom mindenestül hegyeit, völgyeit, erdőit, virágos rétjeit, szántóföldjeit, ezek hegynek föl, völgynek leszaladó, tarka pásztóit, hegyek ormain búsongó várait, egymást érő városait, s még sű­rűbben fehérlő falvait, régi emlékeit, jólelkű embereit.”­ Látjuk, tapasztaljuk, hogy a maradék országban és szomszédainál ugyancsak felburjánzott a Gulag-iroda­­lom kiadása, de a média, az iskola, a közgondolkodás még mindig - negyedszázad után is - messze van attól, hogy ez a téma a köztudatban az őt megillető helyre kerüljön. Ma sem biztatnék senkit arra, hogy maradék országunk bármely településén megkérdezze az utca emberét, mit tud a Gulagra hurcolt magyarokról. Bár Magyarországon 2012 óta november 25-dike a Gulagra hurcoltak emléknapja, a faji alapon elkövetett népirtások­kal inkább ismertek és előnyt élveznek a köztudatban az osztályalapon elkövetett, sokkal nagyobb mértékű népir­tásokkal szemben. 242 1 Cs. Szabó László: A Híd. Az ember. In: Kárpát kebelében. Szellemi utazás. Könyves Kálmán Kvk. Bp. 1994. 2 Ravasz László: A visszacsatolt Felvidék. In: Isten rostájában. III. Bp., 1938.333-337. o. 3 Köteles Ágoston: „Csak azok a kaukázusi sakálok ne üvöltöznének már...” 20. o. 4 Lm. 19-24.o. 5 Divald Kornél: Felvidéki históriák. Bp., Norán Kiadó, 2007.21-22. o. TRIANONI SZEMLE

Next