Tükör, 1969. január-március (6. évfolyam, 1-12. szám)

1969-03-18 / 11. szám

AZ A NAP, AZ AZ ÉJSZAKA NÁDASS JÓZSEF M­árcius közepétől tágult a tüdőnk, a tavaszt éreztük. Már tíz napja egyetlen kommunistát nem tartóztattak le! Sőt! Mindenfelé rokonszenv­­tüntetések, az üzemekben sztrájkok, itt és ott a munkások fegyvert követelnek, tömegesen feltűn­nek a vörös festékkel felmázolt jelszavak a fala­kon, a járdákon, a kommunisták a bebörtönzött vezetők mellett. Még olvasd csak, olvasd a sűrű­södő röpiratokat és az újra rendszeresen megjelenő Vörös Ujság­ot! Ráadásul annak első oldalán, a fejléc alatt valami újat: „A Kommunista Inter­­nacionálé szekciója.” Ez eddig nem volt. Világos, már nem állunk egyedül, hatalmas szövetség so­rakozott mellénk! Aztán a hírek: másként bán­nak már Kun elvtársékkal a Gyűjtőben, a foglár előre köszön, úgy ám! Egy sor elvtársat meg már szabadlábra helyeztek! És az ismerősök a ház­ban, ha messziről látnak, szólnak hozzám, örven­deznek, a hogylétemről érdeklődnek, bűbáj mo­sollyal, hol vannak a zord idők, amikor bújócskát játszottak! Hivatalomban, a Hitelbankban, Zweig cégvezető úr — hónapok óta először — megszólításával tün­tet ki. Ez a pókhas egyrészt penetráns nagyvo­nalúságáról, másrészt radikális gondolkozásáról volt nevezetes. Az elsőt a fáma azzal igazolta, hogy a cégvezető úr állítólag hosszabb használat után nemcsak a felöltőjét, de a barátnőjét is ki­fordította. A másodikat az a legenda támasztotta alá, hogy csak nemzetiszínű diszkrét fehérneműt hord.­­Bartos Laci eskü alatt vallotta: látta cúgos cipőjére lógó gatyamadzagát, piros-fehér-zöld színben pompázott, rajta a két angyalos címer és a szent korona. Nos, a cégvezető úr harákolt ket­tőt, aztán mézédes vigyorral rámszólt: — No, kedves vérvörös kolléga, készíti már a diadalkaput? — Mit kérem? — Ugyan, ne tegye magát! Hallom, hogy a ve­zéreit politikai bűnösökké nyilvánították, párná­zott fotelokat kaptak, úgy bánnak velük, mint a gróf Csáky őexellenciájával, akit párbajvétségért államfogházra ítéltek! És hogy nem válaszoltam, dühbe gurult, ugatni kezdett: — Károlyi kedvez nekik, szép kis gróf, mondha­tom . .. Negyvenezer holdat oszt a büdös parasz­toknak! Könnyen teheti! Négy millió rubelt ka­pott Moszkvából, holdanként 100 rubelt... így aztán én is szívesen lennék fődemokrata, népba­rát ...! Elmélázva néztem kerek disznófejét, ritkaság volt akkoriban, a húsínség idején, se citrommal, se citrom nélkül a pofájában nem lehetett ilyesmit látni a henteskirakatokban. Aztán szelíd hangon megkérdeztem: — Mondja cégvezető úr, ismer valakit, aki bu­tább magánál? Úgy értem, aki még magától is tanulhatna? Horkantott egyet: — De kérem, hogy merészel?! Meghajtottam magam, máris otthagytam.­­Megsértem a kronológiát, amikor idejegyzem: hat hónap múlva, a résztörvén­yszéki tárgyaláson — szerencsére távollétemben, én akkor már búvó­helyemen rejtőzködtem — a cégvezető úr tette a legvadabb, legterhelőbb vallomást gonosz, felfor­gató személyem ellen!) K­ét nap múlva, március 17-én, volt még egy kis összekoccanásom a rend őreivel. Újra ne­kimerészkedtünk a házbéragitációnak. Ahogy február 21-e, a pártvezetőség letartóztatása előtt, most is elindultunk egy-egy zsúfolt bérkaszár­nyába, az udvaron hirtelen röpgyűlést tartot­tunk, felszólítottuk a ház lakóit, tagadják meg a házbérfizetést. Most valahol a „Csikágóban” — talán a Hernád utcában —, jártunk, hárman egy­más mellett állva, a nagy proliház hósétől szeny­­nyes udvarán beszéltünk felfelé, a gangok rácsai­hoz támaszkodó prolikhoz, amikor — valószínű­leg a házmester vagy más spicli értesítésére —, a kapualjban feltűnt két vaskos rendőr. Ilyen eset­ben követni kellett az okos utasítást: rendezet­ten, de gyorsan visszavonulni. Két társam köny­­nyűszerrel megtette ezt, eliszkolt. Én, mint rok­kant, nem lehettem ilyen gyors, így hát az egyik „Mihaszna­ András" karon ragadott. Ebben a pil­lanatban az emeletről lerohant három-négy asz­­szony — a lépcsőn fenyegetően sattyogott a pa­pucsuk —, s egyikük, egy felszántott arcú, szegé­nyes ruházatú, sovány, meghatározhatatlan korú nő, villogó szemekkel rárivallt a rendőrökre: — Azonnal engedjék szabadon! S amikor a két rendőr még tétovázott, az asz­­szony így folytatta: — Látják ezt a rongyot? Évek óta törlöm, mo­som föl vele az urak piszkát, szennyét, mocskát. Ezt vágom a maguk arcába, ha azonnal nem en­gedik el ezt a szegény rokkantat... Súlyos, szutykos felmosórongyot lóbált a kezé­ben, valóban riasztó fegyver volt. A rendőr, ame­lyik a karomat fogta, morgott egyet, markának szorítása engedett, s én gyorsan elbiceghettem. Nem tudom annak a proletárasszonynak a nevét, soha többé nem láttam, de el se felejtem soha. M­árcius 21-én délután, estefelé volt az az el­méleti vitaest, a régi képviselőházban. Mint ebben az időben minden előadásra és minden gyűlésre, ahol valami újat reméltek hallani, erre is ezrek voltak kíváncsiak. Igaz, hogy az előadó holmi esztéta, filozófus volt, (hányan ismerték akkor Lukács György nevét?), de baloldali, kom­munista hírében állott, persze, hogy meg kell hallgatni. Nem hallgathatták meg, mert az ötö­dik mondatnál félbeszakadt az előadás. Az addig illegalitásban élő Szamuely jelent meg a dobo­gón és bejelentette, hogy kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. Kitört a lelkesedés, vala­mennyien néhányszor elénekeltük az Internacio­­nálét, aztán leszedtük a termet díszítő zászlókat és azokat magasba emelve, kivonultunk az ut­cára. Egy kissé esett, de ki törődött azzal. Pillanatig se gondoltam arra, hogy ezután haza­menjek. Hiszen csak most kezdődik? Micsoda képtelenség: vacsorázni, a családdal társalogni, aztán lefeküdni aludni a forradalom idején? Az őszirózsás forradalom kitörésének első óráit, ok­tóber 31-én, szégyenemre (mint ahogy a Nem­zeti Tanács tagjainak többsége is) átaludtam, ezt most nem szabad megismételnem, tudtuk hogy ritka pillanatok, most délután hatkor vagy este tízkor nemcsak történelmet élünk át, hanem történelmet csinálunk is. (Valaki azt mondhatja erre, hogy ez a pátosz ma már nem divatos. De az az idő, azok a cselekedetek megkövetelték, megkövetelik a pátoszt!) A Rákóczi útról elindultam hát tovább, még in­tenzívebben történelmet csinálni. Az utam ter­mészetesen a Visegrádi utcába vezetett, akkor már hónapok óta bejáratos voltam ott, persze hogy sokak szemében gyűlölt, sokak által fenye­getett ház volt a Visegrádi utca 15., de megjár­tam a harcteret is, ott se ijedtem meg a magam árnyékától, aztán meg van meggyőződés, amiért kockáztat az ember, különösen, ha tegnapelőtt múlt huszonegy éves. Megint eleredt, de mit törődtünk mi a rossz idő­vel, nagy tömeg állott a ház, a mi házunk előtt. Hosszú ideje nem volt ez már szokás, az elvtár­sak csak bújva, surranva jöttek errefelé, magam is eddig inkább a hátsó bejáraton igyekeztem a Pártközpontba, azért is, mert arról kevesebb volt a lépcső, azért is, mert ott kevesebb volt a figyelő szem. Most olyan sokan álltak a kapu előtt, hogy alig lehetett odaférkőzni. És nagyobb­részt olyanok tolakodtak most itt, akiket eddig még soha nem láttam errefelé. Ráadásul — ami­kor végre a kapuig furakodtam —, a kapu zárva volt és ismeretlen alak őrizte. Nagynehezen mégis csak feljutottam, a régi párthelyiségben ugyan­csak ismeretlen emberek lármáztak, tárgyaltak, tettek-vettek. De én forradalmat akarok csinál­ni, nekem jogom van rá, ez az én forradalmam! Veszekedtem, kérdezősködtem, két emelettel a régi helyiség fölött egy frissen elfoglalt lakásban találtam egy ismerős elvtársat, rábukkantam va­lakire, akivel már azelőtt is találkoztam itt. Ez a vezető a Tőzsdepalotába küldött, ott van most a központ, ott kell jelentkezni munkáért. Tele voltam még mindig aggodalommal, majd­nem kétségbe estem: íme itt a nagy fordulat, amiről álmodoztam, amiért szerény erőmmel dol­goztam! Most lezajlik, végbemegy anélkül, hogy én részt vennék benne. Rögvest megbízást kell kapnom, tennem kell valamit az ügyért. Leko­cogtam az utcára, éppen valamilyen jármű in­dult elvtársakkal a Tőzsdepalota felé. Felkéredz­­kedtem rá, utat vágtunk a tömegben. Robogtunk az éjszakai utcán. Erősen esett. Ti, ezekben a há­zakban, fent a bezárt ablakok mögött, alusztok és nem tudtok semmiről. Én, mi, pedig értetek dolgozunk, értetek csinálunk történelmet. Mert történelmet valóban úgy csinálnak, hogy az em­ber nemcsak önmagáért, hanem a közért, a kö­zösségért is él. Hogy kilép gyenge és mégis oly szívós börtönéből, testének, életének falai közül, és másokért is cselekszik... Ó, ne filozofál­­junk... Zuhog és mi már itt állunk a Tőzsde­palota előtt. Itt is tömeg tolong, itt is vannak munkára je­lentkező lelkes elvtársak, de először­ látott, jó­­szimatú, gyorsan helyezkedni akaró konjunk­tú­­ra-lovagok is. Van, aki eltűnik a kapu mögött, vannak gyanús alakok, akiket elzavarnak. Engem beengednek. A­z elvtársaknak, akikkel odafent egy nagy te­remben találkoztam, az volt a feladatuk, hogy még az éjszaka a proletárállam nevében meg­szállják a köztulajdonba vett bankokat és más közintézményeket. Itt már néhány ismert veze­tőt is láttam, köztük olyant, aki még néhány órá­ja a gyűjtőben csücsült — például Sallai Imrét is, sovány volt és sápadt —, de ismerős, egyszerű, derék párttagok is sürgölődtek, buzgólkodtak, követték az utasításokat. Először Fonyó Annához csatlakoztam, aki a közeli Magyar Bankba ment veressel. Mindent lepecsételtünk , elsősor­ban a páncélszekrényeket, a széfeket, ott­hagytunk őrzőnek néhány fegyverest, egy-két megbízható elvtársat, aztán mentünk vissza a főhadiszállásra. Ott további megbízásokat kap­tunk, azokat is végrehajtottuk. Közben, két ki­szállás között, a fegyveresekkel egy keveset alud­tunk az előkelő tőzsdeterem foteljeiben. A földre is szalmát szórtak és volt, aki odakeveredett. Majdnem úgy éreztem magam, mint három év­vel előbb, a lövészárokban, de hiszen most is a fronton voltunk, csak éppen megvert, legyőzött ellenséggel szemben. Lelkes, ujjongó, az egész éjszakai ide-oda szaladgálást, ügyködési fáradal­makat semmibe vevő ifjúságunkban igenis győ­zelmi mámort éreztünk, magunkban, a mi him­nuszunk szövegét korrigálva, aktualizálva, ezt is­mételgettük: „Ez a harc lett a végső”, ahogyan már este a régi képviselőházban, az örömhír hallatára, egy elvtárs egyre mondogatta. Hí­vők voltunk? Még sarkosabban fogalmazva: hiszékenyek, naivak? Lehet­ne az ügy, az eszme félretolt minden meggondolást, aggodalmas okos­kodást. Ahol nem ilyen gárda indul rohamra, le­­het-e sikerre vinni a forradalmat? Lehet-e ha­talmasat lépni előre? Így múlt az éjszaka. Hajnal felé megkaptam végre az annyira kívánt, sürgetett megbízásomat: a többi akció után útnak indítottak néhány fegy­veressel a Hitelbank lefoglalására. Mélységesen bántott, hogy — mint különösen fontos pénzin­tézetet —, már korábban birtokba vették és az én feladatom inkább csak olyan ellenőrzésféle volt. Szívesen fényeskedtem volna valami külö­nösen kiváló hősi cselekedettel Ullmann báróék arannyal bélelt fellegvárában, de meg kellett elé­gednem csak olyan másodaratással. Amikor már intézkedtem, sorbajártam a pán­célszekrények termét, a kincseskamrákat és szi­gorúan utasítottam az őröket, hogy keményen vigyázzanak. Hajnali fél hat óra tájban talál­koztam Fülöp bácsival, a segédportással. Magára kapott hálóköntösben, feszes bajuszkötővel az ar­cán, az előcsarnokban topogott, igen hüledezett: — Alázatos szolgája... Még ki sincs takarítva, messze van még a hivatali idő kezdete, mit mél­­tóztatott itt csinálni? — Forradalmat, Fülöp bácsi, forradalmat! — Forr ... Megint? Hiszen októberben már volt... — Az csak népünnepély volt... ez az igazi! D­ölyfösen mondtam, szalutáltam egyet és ki­léptem a lassan virradó reggelbre. József ná­dor szobra körül már próbarepülést végeztek a galambok. A ház falára éppen most ragasztotta fel egy borostás arcú, öreges bácsi — egyik ke­zében papír, a másikban egy nagy, lucskos pemz­­li —, a Tanácskormány kiáltványának, első ren­deleteinek hatalmas plakátját. □ 19

Next