Tükör, 1969. január-március (6. évfolyam, 1-12. szám)
1969-03-18 / 11. szám
AZ A NAP, AZ AZ ÉJSZAKA NÁDASS JÓZSEF Március közepétől tágult a tüdőnk, a tavaszt éreztük. Már tíz napja egyetlen kommunistát nem tartóztattak le! Sőt! Mindenfelé rokonszenvtüntetések, az üzemekben sztrájkok, itt és ott a munkások fegyvert követelnek, tömegesen feltűnnek a vörös festékkel felmázolt jelszavak a falakon, a járdákon, a kommunisták a bebörtönzött vezetők mellett. Még olvasd csak, olvasd a sűrűsödő röpiratokat és az újra rendszeresen megjelenő Vörös Ujságot! Ráadásul annak első oldalán, a fejléc alatt valami újat: „A Kommunista Internacionálé szekciója.” Ez eddig nem volt. Világos, már nem állunk egyedül, hatalmas szövetség sorakozott mellénk! Aztán a hírek: másként bánnak már Kun elvtársékkal a Gyűjtőben, a foglár előre köszön, úgy ám! Egy sor elvtársat meg már szabadlábra helyeztek! És az ismerősök a házban, ha messziről látnak, szólnak hozzám, örvendeznek, a hogylétemről érdeklődnek, bűbáj mosollyal, hol vannak a zord idők, amikor bújócskát játszottak! Hivatalomban, a Hitelbankban, Zweig cégvezető úr — hónapok óta először — megszólításával tüntet ki. Ez a pókhas egyrészt penetráns nagyvonalúságáról, másrészt radikális gondolkozásáról volt nevezetes. Az elsőt a fáma azzal igazolta, hogy a cégvezető úr állítólag hosszabb használat után nemcsak a felöltőjét, de a barátnőjét is kifordította. A másodikat az a legenda támasztotta alá, hogy csak nemzetiszínű diszkrét fehérneműt hord.Bartos Laci eskü alatt vallotta: látta cúgos cipőjére lógó gatyamadzagát, piros-fehér-zöld színben pompázott, rajta a két angyalos címer és a szent korona. Nos, a cégvezető úr harákolt kettőt, aztán mézédes vigyorral rámszólt: — No, kedves vérvörös kolléga, készíti már a diadalkaput? — Mit kérem? — Ugyan, ne tegye magát! Hallom, hogy a vezéreit politikai bűnösökké nyilvánították, párnázott fotelokat kaptak, úgy bánnak velük, mint a gróf Csáky őexellenciájával, akit párbajvétségért államfogházra ítéltek! És hogy nem válaszoltam, dühbe gurult, ugatni kezdett: — Károlyi kedvez nekik, szép kis gróf, mondhatom . .. Negyvenezer holdat oszt a büdös parasztoknak! Könnyen teheti! Négy millió rubelt kapott Moszkvából, holdanként 100 rubelt... így aztán én is szívesen lennék fődemokrata, népbarát ...! Elmélázva néztem kerek disznófejét, ritkaság volt akkoriban, a húsínség idején, se citrommal, se citrom nélkül a pofájában nem lehetett ilyesmit látni a henteskirakatokban. Aztán szelíd hangon megkérdeztem: — Mondja cégvezető úr, ismer valakit, aki butább magánál? Úgy értem, aki még magától is tanulhatna? Horkantott egyet: — De kérem, hogy merészel?! Meghajtottam magam, máris otthagytam.Megsértem a kronológiát, amikor idejegyzem: hat hónap múlva, a résztörvényszéki tárgyaláson — szerencsére távollétemben, én akkor már búvóhelyemen rejtőzködtem — a cégvezető úr tette a legvadabb, legterhelőbb vallomást gonosz, felforgató személyem ellen!) Két nap múlva, március 17-én, volt még egy kis összekoccanásom a rend őreivel. Újra nekimerészkedtünk a házbéragitációnak. Ahogy február 21-e, a pártvezetőség letartóztatása előtt, most is elindultunk egy-egy zsúfolt bérkaszárnyába, az udvaron hirtelen röpgyűlést tartottunk, felszólítottuk a ház lakóit, tagadják meg a házbérfizetést. Most valahol a „Csikágóban” — talán a Hernád utcában —, jártunk, hárman egymás mellett állva, a nagy proliház hósétől szenynyes udvarán beszéltünk felfelé, a gangok rácsaihoz támaszkodó prolikhoz, amikor — valószínűleg a házmester vagy más spicli értesítésére —, a kapualjban feltűnt két vaskos rendőr. Ilyen esetben követni kellett az okos utasítást: rendezetten, de gyorsan visszavonulni. Két társam könynyűszerrel megtette ezt, eliszkolt. Én, mint rokkant, nem lehettem ilyen gyors, így hát az egyik „Mihaszna András" karon ragadott. Ebben a pillanatban az emeletről lerohant három-négy aszszony — a lépcsőn fenyegetően sattyogott a papucsuk —, s egyikük, egy felszántott arcú, szegényes ruházatú, sovány, meghatározhatatlan korú nő, villogó szemekkel rárivallt a rendőrökre: — Azonnal engedjék szabadon! S amikor a két rendőr még tétovázott, az aszszony így folytatta: — Látják ezt a rongyot? Évek óta törlöm, mosom föl vele az urak piszkát, szennyét, mocskát. Ezt vágom a maguk arcába, ha azonnal nem engedik el ezt a szegény rokkantat... Súlyos, szutykos felmosórongyot lóbált a kezében, valóban riasztó fegyver volt. A rendőr, amelyik a karomat fogta, morgott egyet, markának szorítása engedett, s én gyorsan elbiceghettem. Nem tudom annak a proletárasszonynak a nevét, soha többé nem láttam, de el se felejtem soha. Március 21-én délután, estefelé volt az az elméleti vitaest, a régi képviselőházban. Mint ebben az időben minden előadásra és minden gyűlésre, ahol valami újat reméltek hallani, erre is ezrek voltak kíváncsiak. Igaz, hogy az előadó holmi esztéta, filozófus volt, (hányan ismerték akkor Lukács György nevét?), de baloldali, kommunista hírében állott, persze, hogy meg kell hallgatni. Nem hallgathatták meg, mert az ötödik mondatnál félbeszakadt az előadás. Az addig illegalitásban élő Szamuely jelent meg a dobogón és bejelentette, hogy kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. Kitört a lelkesedés, valamennyien néhányszor elénekeltük az Internacionálét, aztán leszedtük a termet díszítő zászlókat és azokat magasba emelve, kivonultunk az utcára. Egy kissé esett, de ki törődött azzal. Pillanatig se gondoltam arra, hogy ezután hazamenjek. Hiszen csak most kezdődik? Micsoda képtelenség: vacsorázni, a családdal társalogni, aztán lefeküdni aludni a forradalom idején? Az őszirózsás forradalom kitörésének első óráit, október 31-én, szégyenemre (mint ahogy a Nemzeti Tanács tagjainak többsége is) átaludtam, ezt most nem szabad megismételnem, tudtuk hogy ritka pillanatok, most délután hatkor vagy este tízkor nemcsak történelmet élünk át, hanem történelmet csinálunk is. (Valaki azt mondhatja erre, hogy ez a pátosz ma már nem divatos. De az az idő, azok a cselekedetek megkövetelték, megkövetelik a pátoszt!) A Rákóczi útról elindultam hát tovább, még intenzívebben történelmet csinálni. Az utam természetesen a Visegrádi utcába vezetett, akkor már hónapok óta bejáratos voltam ott, persze hogy sokak szemében gyűlölt, sokak által fenyegetett ház volt a Visegrádi utca 15., de megjártam a harcteret is, ott se ijedtem meg a magam árnyékától, aztán meg van meggyőződés, amiért kockáztat az ember, különösen, ha tegnapelőtt múlt huszonegy éves. Megint eleredt, de mit törődtünk mi a rossz idővel, nagy tömeg állott a ház, a mi házunk előtt. Hosszú ideje nem volt ez már szokás, az elvtársak csak bújva, surranva jöttek errefelé, magam is eddig inkább a hátsó bejáraton igyekeztem a Pártközpontba, azért is, mert arról kevesebb volt a lépcső, azért is, mert ott kevesebb volt a figyelő szem. Most olyan sokan álltak a kapu előtt, hogy alig lehetett odaférkőzni. És nagyobbrészt olyanok tolakodtak most itt, akiket eddig még soha nem láttam errefelé. Ráadásul — amikor végre a kapuig furakodtam —, a kapu zárva volt és ismeretlen alak őrizte. Nagynehezen mégis csak feljutottam, a régi párthelyiségben ugyancsak ismeretlen emberek lármáztak, tárgyaltak, tettek-vettek. De én forradalmat akarok csinálni, nekem jogom van rá, ez az én forradalmam! Veszekedtem, kérdezősködtem, két emelettel a régi helyiség fölött egy frissen elfoglalt lakásban találtam egy ismerős elvtársat, rábukkantam valakire, akivel már azelőtt is találkoztam itt. Ez a vezető a Tőzsdepalotába küldött, ott van most a központ, ott kell jelentkezni munkáért. Tele voltam még mindig aggodalommal, majdnem kétségbe estem: íme itt a nagy fordulat, amiről álmodoztam, amiért szerény erőmmel dolgoztam! Most lezajlik, végbemegy anélkül, hogy én részt vennék benne. Rögvest megbízást kell kapnom, tennem kell valamit az ügyért. Lekocogtam az utcára, éppen valamilyen jármű indult elvtársakkal a Tőzsdepalota felé. Felkéredzkedtem rá, utat vágtunk a tömegben. Robogtunk az éjszakai utcán. Erősen esett. Ti, ezekben a házakban, fent a bezárt ablakok mögött, alusztok és nem tudtok semmiről. Én, mi, pedig értetek dolgozunk, értetek csinálunk történelmet. Mert történelmet valóban úgy csinálnak, hogy az ember nemcsak önmagáért, hanem a közért, a közösségért is él. Hogy kilép gyenge és mégis oly szívós börtönéből, testének, életének falai közül, és másokért is cselekszik... Ó, ne filozofáljunk... Zuhog és mi már itt állunk a Tőzsdepalota előtt. Itt is tömeg tolong, itt is vannak munkára jelentkező lelkes elvtársak, de először látott, jószimatú, gyorsan helyezkedni akaró konjunktúra-lovagok is. Van, aki eltűnik a kapu mögött, vannak gyanús alakok, akiket elzavarnak. Engem beengednek. Az elvtársaknak, akikkel odafent egy nagy teremben találkoztam, az volt a feladatuk, hogy még az éjszaka a proletárállam nevében megszállják a köztulajdonba vett bankokat és más közintézményeket. Itt már néhány ismert vezetőt is láttam, köztük olyant, aki még néhány órája a gyűjtőben csücsült — például Sallai Imrét is, sovány volt és sápadt —, de ismerős, egyszerű, derék párttagok is sürgölődtek, buzgólkodtak, követték az utasításokat. Először Fonyó Annához csatlakoztam, aki a közeli Magyar Bankba ment veressel. Mindent lepecsételtünk , elsősorban a páncélszekrényeket, a széfeket, otthagytunk őrzőnek néhány fegyverest, egy-két megbízható elvtársat, aztán mentünk vissza a főhadiszállásra. Ott további megbízásokat kaptunk, azokat is végrehajtottuk. Közben, két kiszállás között, a fegyveresekkel egy keveset aludtunk az előkelő tőzsdeterem foteljeiben. A földre is szalmát szórtak és volt, aki odakeveredett. Majdnem úgy éreztem magam, mint három évvel előbb, a lövészárokban, de hiszen most is a fronton voltunk, csak éppen megvert, legyőzött ellenséggel szemben. Lelkes, ujjongó, az egész éjszakai ide-oda szaladgálást, ügyködési fáradalmakat semmibe vevő ifjúságunkban igenis győzelmi mámort éreztünk, magunkban, a mi himnuszunk szövegét korrigálva, aktualizálva, ezt ismételgettük: „Ez a harc lett a végső”, ahogyan már este a régi képviselőházban, az örömhír hallatára, egy elvtárs egyre mondogatta. Hívők voltunk? Még sarkosabban fogalmazva: hiszékenyek, naivak? Lehetne az ügy, az eszme félretolt minden meggondolást, aggodalmas okoskodást. Ahol nem ilyen gárda indul rohamra, lehet-e sikerre vinni a forradalmat? Lehet-e hatalmasat lépni előre? Így múlt az éjszaka. Hajnal felé megkaptam végre az annyira kívánt, sürgetett megbízásomat: a többi akció után útnak indítottak néhány fegyveressel a Hitelbank lefoglalására. Mélységesen bántott, hogy — mint különösen fontos pénzintézetet —, már korábban birtokba vették és az én feladatom inkább csak olyan ellenőrzésféle volt. Szívesen fényeskedtem volna valami különösen kiváló hősi cselekedettel Ullmann báróék arannyal bélelt fellegvárában, de meg kellett elégednem csak olyan másodaratással. Amikor már intézkedtem, sorbajártam a páncélszekrények termét, a kincseskamrákat és szigorúan utasítottam az őröket, hogy keményen vigyázzanak. Hajnali fél hat óra tájban találkoztam Fülöp bácsival, a segédportással. Magára kapott hálóköntösben, feszes bajuszkötővel az arcán, az előcsarnokban topogott, igen hüledezett: — Alázatos szolgája... Még ki sincs takarítva, messze van még a hivatali idő kezdete, mit méltóztatott itt csinálni? — Forradalmat, Fülöp bácsi, forradalmat! — Forr ... Megint? Hiszen októberben már volt... — Az csak népünnepély volt... ez az igazi! Dölyfösen mondtam, szalutáltam egyet és kiléptem a lassan virradó reggelbre. József nádor szobra körül már próbarepülést végeztek a galambok. A ház falára éppen most ragasztotta fel egy borostás arcú, öreges bácsi — egyik kezében papír, a másikban egy nagy, lucskos pemzli —, a Tanácskormány kiáltványának, első rendeleteinek hatalmas plakátját. □ 19