Tükör, 1969. január-március (6. évfolyam, 1-12. szám)
1969-03-18 / 11. szám
Az ősi Ceylon Ceylon gyönyörű szép. Amikor romantikus lelkek mesés utazásokról, kék tengerek szigeteiről álmodoznak, parti sziklákon porlódó fehér habokról, pálmákról, napfényről, örök nyárról — ilyennek képzelik el a trópusokat. Az erdei utak felett tapsol a szélben a pálmák összeérő nagy tenyere, a gyors folyókban elefántok fürdenek, banánnal rakott szekerek kocognak a falvakon végig, fehér fogú, vigyorgó, fekete kölykök rövid nyelű, nagy késekkel lecsapják a kókuszdió fejebúbját és hűvös-fanyar itallal kínálják az elepedt utast. Minden olyan hihetetlenül zöld, mintha valamelyik mesebeli király örökre kitiltotta volna innen a szürke színt, s egy nagy ecsettel egyszer és mindenkorra zöldre festettek volna mindent, ami fakó volt, ami színtelen. Kicsit már sok is a fény, égetik az ember szemét a képek, túlságosan élesek a körvonalak, jó lenne már egy kis pasztell, egy kis homály... És valami furcsa inger hajtja az embert, hogy széthúzza ezeket a pálmákat, mint egy függönyt, s megnézze, mi van mögöttük. Szeretné megkeresni Ceylont magát... Valamit, ami Ceylont Ceylonná teszi, összehasonlíthatatlanul önmagává. S a különös a dologban az, hogy minél jobban kutatja az ember azt, amit valóságnak vél, annál mélyebbre bonyolódik a valószerűtlenségbe, a mesék, legendák különös tündérvilágába. S mire eljut oda, ahol Ceylon valóban semmi máshoz nem hasonlíthatóan önmaga — végképp elmerül egy különös, irreális világban. Mert van — majdhogy azt nem mondtam „él” — ezen a szigeten, mélyen, mélyen bent a dzsungelekben, egy másik Ceylon. Hegymagas istenszobrokból, faragott oszloperdőkből, fantasztikus sziklákból, hősökből, királyokból és királynőkből. Minden országnak megvan a maga legendája, mindenütt el tudják sorolni a nagy királyokat — de Ceylonban valahogy másképpen van ez: itt a két világ, a mai és az ősi párhuzamosan él — együtt. A sok régi história s a jelen valahogy összekuszálódik, mintha az embereknek két életük lenne, egyszerre élnének a huszadik században és a tizedikben vagy az elsőben — mintha egyszerre laknának az új városokban s a szent régiekben ... Van Anuradhapurában egy különös oszloperdő. Egyforma, két-három méter magas karcsú kőoszlopok sorakoznak szabályos rendben, néhány lépésre egymástól, mint egy ültetvény fái — negyven sorban 1600 szögletes kőpillér. Valamikor egy kilencemeletes palota állt ezeken — száz lakócella volt egy emelet. A fából emelt építmény persze semmivé lett, egykori rézfedele sem maradt meg, de az 1600 kékesfekete, szögletes kőpillér valahogy olyan hihetetlenül eleven, oly közel hozza a múltat, hogy elképzelni sem kell, mi volt, hogyan lehetett — mert itt van. Anuradhapura, az Anuradha szindaléz királyok városa, a nagy szin Ez a sigiryai hölgy kereken két és félezer éves... Poloniaruwa — a haldokló Buddhát őrzi tanítványa „Holdkő” Poloniaruwából, a házak kapuja előtt ezekre kell először lépni