Tükör, 1969. október-december (6. évfolyam, 40-52. szám)

1969-12-16 / 50. szám

FILMLEVÉL VIRÁGVASÁRNAP Legszívesebben ezt írnám ide cím helyett: „Simon pap passiója Gyöngyössy Imre evangéliuma szerint”. Egy fiatal író — aki filmrendező is. Egy fiatal író, akinek lázas, olykor — és nem is ritkán — zavaros látomása van a világ­ról. De nemcsak arról a világról, amely őt veszi körül — a régmúltról is, az ősi parasztdalok, siratóénekek messzi mélybe süllyedt világáról. Falun született, ismeri, de egyben mitizálja is a tájakat, a kopár virágvasárnapi dombokat, zsellérházakat, vigasztalan dombokra épült templomokat. Egy fiatal író, aki filmrendező is — ezt a falut idézi fel filmjében. És ennek a fa­lunak embereit, parasztjait, uraságait, pap­jait. Akár írásaiban, a fűmen is, minden hitelesnek, pontosnak tűnik, azt hiszed, utána mondhatod, utána rajzolhatod. És mégsem sikerül. A körvonalak elmosód­nak, s ami egy hosszú pillanatra annyira kézzelfoghatónak tűnt, már el is repült. Milyen szárnyak repítették? Azok az ősi énekek, egyhangún kántált balladák, azok voltak a szárnyak. És mindenen szemfedél lebeg, feketében-szürkében. Rásuhan, rá­tapad a valóságra, lebben tovább, egy pil­lanatra ismét tiszta a kép. Aztán újra rá­tapad mindenre, ott marad, s úgy látod mögötte a valóságot, mint kormos üvegen át a napfogyatkozást. Önálló alkotó ez a fiatal író-filmrende­ző? Egészen a sajátja az ábrázolt világ , a világ, amit ábrázol, és a világ, ahogyan ábrázolja? Az övé, de kicsit Garcia Lor­­cáé is. Sőt, nagyon sokszor Garcia Lorcáé. De sikeres és ügyetlen írói-rendezői pilla­nataiban is mindig van valami nagyon sze­mélyes, nagyon — és rendkívül rokonszen­vesen — személyes. És egy valami biztos — egy makacs, meg­szállott ifjú számol be művében önmagá­ról, világáról. Egyénien, önállóan még ak­kor is, ha balladás-elégikus hangja gyak­ran Lorca szellemhangja, ha képi megje­lenítési látomása gyakran Pasolinié, Ros­­sellinié is. Sőt , Jancsó Miklósé is, így énekel első, ügyetlen „színpadi bal­ladájában” a csillagok kórusa: „Sarkából kifordult, fekete virág. A szenvedés tüskéje borított be mindent. Egymásba borult mélység és magasság, s kivirágzott a fekete virág.” Ez a kivirágzott fekete virág Simon pap, Istennek kissé fura szolgája, aki Gazdája szerepét a születésre és a halálra korlá­tozza, az életbe nem enged néki beleszó­lást. Ugyanakkor Krisztusnak is földi, gyarló mása, aki 1918—19 fordulóján, majd a Tanácsköztársaság idején végigéli, vé­gigszenvedi Krisztus passióját. Bevonul a faluba virágvasárnapon, felmegy kedves tanítványával az Olajfák hegyére, úrva­csorát oszt, elindul megszenteli a felosz­tott földeket, a főpapok elé kerül. Krisztu­si — de kissé vajákos — tevékenysége elején a püspök elé, majd a vérbefojtott, felégetett forradalom után a világi hatal­mak elé. Részt vesz népe sorsában, oszto­zik a paraszti névtelenekkel végzetükben. A „Golgotha hegyén” — a füzesben — őt is felakasztják, de nem a latrokkal, hanem az igazakkal. És eladják őt is, nem Júdás, hanem a türelmetlenek, a mindent rögtön elintézni akarók, és elhagyják őt is, nem a megrettent tanítványok — azok kitar­tanak — hanem a népe, amelyért élt, megcsúfolást, csúf, de mégis felemelő ha­lált vállalt. Csak az anyja marad mellet­te, a parasztasszony, és ő veszi le tetemét a fáról. Fölösleges áldozat volt Simon pap passiója? Nem volt az a figyelmeztetés, szépen és nagyon tisztán, hogy „az élők kínja eltemethetetlen”. S íme — van, aki vállalja a jövendőt! Egy gyermek — Márk evangéliuma szerint — köntösét a porosz­lók kezében hagyva, menekül, meztele­nül, a jövő felé. És a jövő Simon pap szenvedését, helytállását fogja igazolni. Egy film a 19 ötvenedik fordulójáról ké­szült filmek közül — de csak ennyi? Sok­kal több. Mert az író-filmrendező meg­szállottan hisz abban, amit megírt, film­vászonra vitt. Néha túlságosan is. Időn­ként sokat markol­t, és íróilag megbir­kóznia a Simon pappal rokonszenves, de mostani művészi erejéhez képest még ko­rai vállalkozás. (Graham Greene-nek si­került, a „Hatalom és dicsőség”-ben). De amit ad, helyesebben, amit adnia most sikerült — nagyon vonzó pillanat, még jobb folytatást ígérő pillanat, ifjú film­rendezőink egyikének pályáján. S hogy kitűnően ismeri mesterségét? Ezt csak megemlíteni kell, hangsúlyozni nem — az olyan képsorok, mint a püspöki palotá­ban lakmározó gyerekek, mint a templom „elfoglalása” és a felosztott föld megszen­telésére induló körmenet, mint a virágva­sárnapi — 1919. március 21-i — mámor, mint a tömegakasztás a füzesben ... na­gyon szép, nagyon igaz, szívszorító percek. A tehetség és a szakmai tudás bizonyíté­kai. És a szakmai tudásáról még valami a szí­nészválasztása. Frantisek Velecky megszál­lott, égő és szomorú szemű Simon papja. Hegedűs Erzsi paraszti ,.mater dolorosá­­ja”, Iványi József káplánja, nagyszerű alakítások, de nemcsak a színészeket di­csérik, hanem az író-rendezőt is. Éppúgy mint­­Szécsényi Ferenc operatőri munká­ja — egyik legjobb operatőrünk egyik leg­emlékezetesebb munkája. Ha a bemutató után valaki elfog a busz­állomáson és megkérdezi: — Mit láttál? — A Virágvasárnapot. — És milyen volt? Ha elfog az a valaki a buszállomáson, azt felelem neki: — Nézd meg. Mert megéri. Szép volt és becsületes. Jelenet a Virágvasárn­ap­ból 11. KAJÁN KÉPERNYŐ PORTRÉ ’FILM JATEJeYEZETS : BoPKoGt $Y(/l4 X PAVrNEPPALV£^S£/Vy BEUGJZOM A NAGWEPERNYoBB - □ 19

Next