Tükör, 1970. március-június (7. évfolyam, 14-26. szám)
1970-06-16 / 24. szám
ARCOK A MÁBÓL Fáradt, megviselt, meggyötört ember, csendesen beszél, az álmosságtól, a kimerültségtől lassan szövi a mondatokat. Emlékezetében a nappalok összekeverednek az éjszakákkal, az első álom a másodikkal, a ma a tegnappal. Három és fél órát aludt az éjszaka is, ennyit számlál össze a felesége, mert hogy több részletből kellett azt is összeadni. Háromszor keltették fel éjjel, hogy megérkeztek a faházak a szükséglakásoknak, hogy takarót, ruhaneműt hoztak, hogy élelmiszert hoztak... Hozzá zörgetnek be ilyen alkalmakkor. Nem az ő házába, hanem hozzá. Az ő háza arrébb állt. Tegnap még állt, ma már nem. Megrongálta azt is a víz, megrokkant, megroggyant, megdőlt, le kellett bontani. A község száztizenhét házából hatvannak vége. Huszonkikilenc összedőlt magától, harmincegyet meglöknek gerendákkal és ledől. Képzeletében látja, amint ledőlnek a falak és maguk alá temetnek sok mindent, amit annyira szeretett. Ha elalszik, a cserépkályhára gondol, amire büszke volt és az új parkettára. Ébren nem ezekre gondol, hanem a községre, az emberekre, a téesz állataira, az almafákra, a talpraállásra . . . de ha elnyomja nagy nehezen az álom, akkor látja a felpüffedt hízóját, a vemhes kocáját, amint kivonszolják a dögöket az udvarról... Amikor lebontották a házát, nem ment oda. Bevallja: „Gyenge ember vagyok, nem bírtam volna látni.” Ez volt az egyik oka. A másik pedig, ami miatt nem ment oda, amikor a katonák a gerendákat nekitámasztották a repedezett falaknak és „Hóóóó-rukk ...” — meglökték, az az erejét bizonyítja. Fáradtságában is az erejét. Elesettségében is a szilárdságát. Egyetlen perce sincsen arra, hogy mással foglalkozzék, mint a község, a téesz, az emberek dolgaival. ő a termelőszövetkezet főkönyvelője. És a községi párttitkár. Illetve, az árvíz óta csak úgy szólítják: a titkár. „Te vagy a titkár, Ernő, ez a te dolgod.” Minden az ő dolga, így vélik az emberek. És ő is így gondolja. Régen békességgel végigszuszogta az éjszakát, megaludta a maga hat-nyolc óráját, altatónak csak hírét hallotta. Most altatóval alussza azt az egy-két órát is, amit alszik, ha alszik, ha hagyják az emberek, ha hagyják a tennivalók, s ha hagyják a gondjai. A titkári gondjai, a község gondjai, az emberek gondjai. Régen az árvíznek is csak a hírét hallották. A legöregebb fülpösdaróci ember is azt mondta, amikor már fenyegetett a víz: ne ijedjetek be, ha már hozzánk is feljön a víz, akkor elöntötte a világot. Magasabban vagyunk a fehérgyarmati templomtoronynál is. És jött a víz. Ő maga látta elsőnek — a véletlen hozta így: „Soha életemben nem felejtem el azt a pillanatot!” — amikor a Szamos áttörte a gátat. És amit ez a pillanat hozott, az gyökeresen felfordította itt a világot. Ha az addigi életére visszagondol, úgy érzi, nem történt vele még igazán semmi. Semmi olyan, ami igazi választás elé állította volna. Semmi olyan, ami nagy erőpróba lett volna. Huszonnyolcban született, itt Fülpösdarócon, ugyanannak az utcának ugyanazon az oldalán, csak néhány házzal arrébb, mint ahol most az ő háza összedőlt. Apja mezőgazdasági cseléd volt, ő is cselédeskedett az elemi iskola után, közben pedig magánúton kijárta a négy polgárit... És mire vizsgázott, a falujuk fölött éjszakánként már világítottak a „sztálingyertyák”. A felszabadulás után mindjárt belépett a MADISZ-ba, negyvenhatban az MKP-ba, a negyvenhetes választáskor szavazatszedő bizottsági tag, negyvennyolc őszén, mezőgazdasági vándortanfolyamon a szövetkezetekről tart (tanul-tanít) előadásokat, negyvenkilencben megyei szövetkezeti szervező, ötvenben megyei tanácsi személyzeti főelőadó, ötvenegyben tiszti iskolára küldik és nem sokkal később már hadnagy, a megyei kiegészítő parancsnokság vezetője. És még csak 23 éves. Minden megy szinte magától, könnyen nyílik lehetősége a tanulásra és könnyen tanul, könnyen nyílnak meg előtte a kapuk és könnyen lép be rajtuk. Egyetlen lépéssel volt csak úgy-ahogy elégedetlen. Nem szívesen volt kiegészítő parancsnok. Sem nem katonaság, sem nem hivatal. Távol a falujától, ahová mindig, korábban is visszavágyott, ötvenhét végén sikerült hazajutnia. Kérésére leszereltették, hazamehetett. Otthon, abban az órában megtették tanácstitkárnak. És a következő órában meghívták a téeszbe főkönyvelőnek (valami haszna mégis volt az adminisztrációs gyakorlatának). És nem sokkal később a pártszervezet, amelynek ő volt akkor a tizenkettedik tagja, megválasztotta titkárának. Ismét könnyű és könnyed lépések az életében. De most már itthon van és ragaszkodnak hozzá az emberek. Itthon van és amit tesz, a szülőföldjén teszi. Itthon van és amit tesz a falubelijeiért teszi „Nekem itt, ha úgy vesszük, a fél falu rokonom, a másik fele meg olyan, mintha a rokonom volna.” És megválasztották, kinevezték, megbízták még sok mindennel — kicsi község, kevés ember, sok munka —, ezek mind-mind nem „pénzes állást”, hanem fontos feladatot jelentettek, amit el kellett és jól el kellett valakinek látnia: a községi végrehajtó bizottság tagja, a földművesszövetkezet felügyelő bizottságának elnöke, a MÉK igazgatósági tagja... és hasonlók. S közben a gyökereket újra belemélyesztette a hazai földbe, építkezni kezdett, kocát, hízót tartott, a kertjében gyümölcsöt telepített. És az első fiú mellé nemsokára megszületett a második... Minden nagyon de nagyon simán ment, valóban. A tisztségeibe, munkaköreibe újból és újból megválasztották, legutóbb a téesz főkönyvelőjének, titkos szavazással, 134 szavazó közül 133 szavazattal, és másfél éve párttitkárnak, 100 százalékos egyöntetűséggel, ami most már az 1957-es létszámmal, a 12-vel szemben 36 párttagot és ugyanennyi reeső szavazatot jelentett. Eégedetten élt, azt gondolta, úgy hitte, meg volt győződve róla, hogy vele nem történhet már semmi különös. Sem rendkívül jó, sem rendkívül rossz. És így érkezett el az az éjszaka, amikor egyszer csak jött a víz. És így érkezett el mindennek a próbatétele. Mert a ritka megpróbáltatások felborítják a korábbi értékítéletet, lepattintják a megszokás, a közhit, a valahonnan eredeztetett tekintély adta lakkot, és a maga iszapos és verejtékes valóságában újrarendezik a sort. Ha volt hamis dicsőség, hát most lekopott, ha volt üres tekintély, hát most összeomlott, ha volt rejtett gyávaság, takart gonoszság, árnyékbavont önzés, most csontjáig lemezteleníttetett, mint ahogy felszínre került sok szemérmes jóság, várakozó lelki nagyság — erre is, arra is bőven volt alkalom. Hogy mit ér ő az emberek előtt, most derült ki valójában. Hogy mit várnak tőle az emberek, most döbbent ő is rá csak igazában. „Ernő, hozzád jövök, mert te vagy a titkár...” — így állított be hozzá az első ember a baj hírére. És ő akkor még nem értette egészen. Még így felelt: „De hát ez nem az én dolgom?” Aztán jött a második meg a harmadik, és jöttek a többiek. És valaki megfogalmazta: „Te most nem ez meg az vagy, hanem a titkár. Segíts!” Ő segítsen? Hiszen a víz az ő portáját is elnyeli, neki is van családja, neki is vannak értékei, ő is tönkremehet teljesen! Igen, tönkremehet. Anyagilag. De nem mehet tönkre emberként. Akiben bíznak. Akit megválasztottak mindig abszolút bizalommal. Hol is van a léleknek az a mutatója, amely ilyenkor — ha reszketve is, ha ingadozva is, ha eleinte bizonytalankodva is, de végül — megáll egy határozott irányban és mutatja, hogy: Erre az út! így cselekedj! - mondja, hogy valami ilyet érzett. S hogy ez csak néhány perc vagy pillanat volt. S hogy ezek a percek, s még egy-két óra is tán, ezek hoszszabb időt fogtak magukba, mint régebben hetek vagy hónapok, sőt, némely csendesebb év. A víz merényletéről könyvet lehetne írni, amelyben szürke eseménysorok egymást követő végtelenje kiáltaná az emberi közösség erejét, nagyságát, bonyodalmait, és vereségeiben is a győzni tudását. S ezeknek a szürke eseménysoroknak láncaiban ott szerepelne mindig az ő neve. Ő ment el éjszaka megnézni a gátat, hogy a hivatalos figyelmeztetések és a megszokás önbizalma között hol is a valóság. És ő látta — nem kívánt dicsőség, nem óhajtott kivételezettség — elsőként, hogy átszakad a gát. Ő rohant végig a töltésen a szomszéd községig, hogy riadót verjen, ő ébresztette az alvókat, riasztotta a buszokat, teherautókat, pakolta fel az öregeket, gyerekeket, asszonyokat. Hozzá könyörögtek, akik otthon akartak maradni. „Ernő, nem megyek sehová, itt akarok meghalni ...” És ő mondta, hogy most nem a halálra, hanem az életre kell gondolni. És hajthatatlan volt, amikor a padlásról, a kamrából kellett előhozni a rejtőzöket és erővel feltenni a teherautókra. Ő hajtotta a téesz hízómarháit a derékig érő vízben át Ököritófülpösre (elöl a tsz-elnök, hátul ő, mert hát nem mindenkinek a közös mentése volt az első gondja), aztán ő jött vissza csónakkal meg kétéltűvel, megnézni, nem maradt-e vissza ember, nem kell-e segíteni még valakin, valamin .. . Tőle kérdezték riadtan a kitelepültek: „Áll-e még a házam?...” És ő azt felelte, még az öccsének is, hogy: „Áll...”, pedig a saját szemével látta összedőlni. De nyugalmat akart adni az embereknek. Erőt a jelen elviseléséhez. Hitet a jövő vállalásához. És ő készítette fel az embereket a visszatelepüléskor a látványra. Előbb a párttagokat. Afféle taggyűlésen, amelynek nem volt bejelentett formája, egyetlen szóval sem hangzott el, hogy párt, meg taggyűlés és hasonlók. De ők jöttek össze előbb, a tagság. És elmondta, hogy kinek-kinek mi a kára, mije pusztult el, hogy a háza összeomlott és vele minden állata, bútora, holmija, vagy, aki szerencsésebb volt, hogy mije maradt. „Erő kell, emberek, és nyugalom. Ki mutasson példát, ha nem mi?” „És a te házaddal mi van, Ernő?” „Áll” — felelte és nem tette hozzá, hogy mindjárt összedől. „És az állataid?” „Azok is megvannak” — felelte, pedig tudta, hogy fele kimúlt. Ilyen erős ember volna? Nem, nem erős, inkább gyenge ember, alacsony, vékony, nem sokkal nyomhat többet ötven kilónál, tartása kissé hajlott, az arca ráncos. És gyenge néha lélekben is. Elsírta magát, amikor a víz rázúdult az új telepítésű tsz-legelőre. Kibuggyant a könnye, amikor a visszatelepülésnél valaki leroskadt a ház romjaira és zokogott. És megkönnyezett egy pillanatot ... Egy pillanatot, amikor neki segítettek. Akadt valaki a faluban, akivel nem volt a legjobb viszonyban, akivel éppen csak köszöntötték egymást, ha már egymásnak ütköztek. Amikor az ár már lement, amikor ő már mindenki dolgával úgy-ahogy végzett, amikor már mindenki házánál mentették, amit lehetett, s amikor, végül, odament a maga házához, hogy talán még menthet a saját kis ingóságai közül is valamit, akkor melléje lépett az az idős ember és azt mondta: „Ernő fiam, mit segítsek? ...” A bajban megméretett és újraértékeltetett kis közösségben ez volt a mellette szóló — funkciótól, beosztástól függetlenül, az ember mellett szóló — a döntő szavazás. ZÁGONI FERENC 83