Tükör, 1971. április-június (8. évfolyam, 14-26. szám)
1971-05-11 / 19. szám
színházi levél A TÉRKÉPEN NEM TALÁLHATÓ Darvas József két éve Miskolcon előadott, s a Madách színházi „másodpremierre” némiképp átdolgozott darabja — valóságos riport utóhullámait bemutatva — egy egész falu felhördülését viszi színpadra. E sajgóan valóságos település (babonás szülőkkel, gyermekölő elmaradottsággal, hülyítő duraivással, tetvekkel, tehetetlen-óvatos értelmiséggel) felkavarja lelkiismeretünket. „Eléggé szokatlan, talán egy kissé »fülsértő« hang is ez mai színházi világunkban” — írja vállalkozásáról Darvas József. Nos, ha valamit, éppen a fülsértés viszonylagos szolidságát kérhetjük rajta számon. Hiszen a darab legfőbb értelme és tanulsága: ne csak távoli világok üzeneteivel sokkoljunk, mesék és példázatok elvont indulatával késztessük feszengésre a nézőt, hanem — és elsősorban! — saját ügyeinkkel. Itt és most (sokszor elhangzik a darabban) vetjük fel lelkiismeretét, a magunk gondjaival késztessük állásfoglalásra. A színpadon mindvégig jelen van ez a szándék. A megvalósulás nem ennyire egyértelmű. Nem azért, mert riportdráma (pontosabban szólva egy riport drámája) zajlik, inkább a megformálás elemeinek félúton maradása folytán. Az első rész befejezése valódi drámává lobban; itt nem csupán felkarcolódnak, vérzenek is a szereplők, más helyütt viszont erőtlenít a publicisztikai tételesség (az író és a párttitkár végső vitája). Az igazsághoz tartozik, hogy az alapkonfliktus erővonalai nem is adtak több lehetőséget. A legjobb akaratú látogató — így a drámaibeli író is — csak látogató marad, nem tarthatja kezében a helyszíni megoldás csodakulcsát. Könnyűnek tetszik az utólagos bölcsesség, de valósággal felszisszentem, mikor a volt tanácstitkár öngyilkossága mögött lappangó fertőről a puszta tényközlés szintjén értesültem. Hiszen itt rejtőzik az igazi dráma magva, itt oson el a magyarázat. Milyen jó lenne, ha Darvas József folytatná e megkezdett témát. Még akkor is, ha egész önérzet-bandériumok tiltakoznának ellene. Mennyire igaz, amiről szó esik a darabban: nem jó dolog az új mechanizmus társadalmi istenbékéje; hályogműtét, fekélyfakasztás kell ahhoz, hogy öröklött bajaink ne termelődhessenek újra. S ehhez a szociográfia, az irodalmi riport, a filmművészet után a dráma is hozzájárulhat. A témának pedig e kezdemények után éppen Darvas József egyik legfőbb felelőse ... Az előadás, Lengyel György rendezése, megértette az írói szándékot. Fehér Miklós vetített fényképdíszletei egyszerre érzékeltették a közelit és a távolit. (A romantikus zenei aláhúzás viszont fölöslegesnek tűnt.) A megoldások szintje egyenetlen, a rendező elhanyagolja a hiteles tömegmozgatást; a több szereplős jelentekben némelykor „csak a teste” van jelen a párbeszédből kirekesztetteknek. Szirtes Ádám állította színpadra az író alakját. Személyének hitelével támasztja alá a parasztból jött értelmiségi darabosságát, az iróniát azonban elnyújtott orrhangokkal pótolta, ami nem vált alakítása előnyére. (Talán szövege sem volt eléggé, világos, mikor a dialektikát szofisztikával azonosító közkeletű „megállapítást” boncolgatta.) Kitűnően megrajzolt Koltai János megyei párttitkárfigurája. A hajdani harcostárs sebeit-hibáit is kitakarja, de az elmerevedés veszélyét érzékeltetve sem mutatja reménytelenül begyepesedettnek. Az előadás drámai gyújtópontjában rokonszenvet ébresztett a főiskolás Muszte Anna; a védőnő szerepe hálás, meg is tölti emberi hitellel. Némethy Ferenc penészes hajával-bajuszával, hitében megfakult lényével, pontosan érzékelteti az igazgató-tanító felőrlődését, elgyávulását. Tartózkodó szerepformálását is dicsérhetjük, bár a végső megkövetést nem kellett volna ennyire szemérmesre szürkíteni. Zenthe Ferenc éreztette a Ficzkó-vágású közvélemény-irányítók veszedelmességét, a komikum irányába való kikanyarításnak azonban most sem tudott ellenállni. Horesnyi László jó karakteralakítást nyújtott az új tanácselnök szerepében. Nem együgyű elszólásai karikírozták — maga az alak karikaturisztikus. Löte Attilának nem szabták testére a szellemi divatmajmot; lényéből sugárzott a nagyon is életerős el nem idegenedettség. Az irodalmiújságírói „belső kör” további alakjait Dózsa László és Balázsovits Lajos játszotta; egy-egy epizódfigurát különféle játékfelfogásban, de korrektül formált meg Horváth Ferenc, Ilosvay Katalin, Nagy Anna, Uri István és Békés Itala. Szirtes Ádám és Koltai János a Madách Színház színpadán KAJÁN KÉPERNYŐ ARCKÉPTÁR KULCSÁR ISTVÁN Moszkvai tudósító ISKOLA TÉv£ KÉP A JÖVŐBŐL. koedukáció A LÁZADÓ