Tükör, 1971. április-június (8. évfolyam, 14-26. szám)

1971-05-11 / 19. szám

színházi levél A TÉRKÉPEN NEM TALÁLHATÓ Darvas József két éve Miskolcon előadott, s a Madách színházi „másodpremierre” némiképp átdolgozott darabja — valóságos riport utó­hullámait bemutatva — egy egész falu felhör­dülését viszi színpadra. E sajgóan valóságos település (babonás szülőkkel, gyermekölő el­maradottsággal, hülyítő duraivással, tetvekkel, tehetetlen-óvatos értelmiséggel) felkavarja lel­kiismeretünket. „Eléggé szokatlan, talán egy kissé »fülsértő« hang is ez mai színházi világunkban” — írja vállalkozásáról Darvas József. Nos, ha vala­mit, éppen a fülsértés viszonylagos szolidságát kérhetjük rajta számon. Hiszen a darab leg­főbb értelme és tanulsága: ne csak távoli vi­lágok üzeneteivel sokkoljunk, mesék és pél­dázatok elvont indulatával késztessük feszen­gésre a nézőt, hanem — és elsősorban! — sa­ját ügyeinkkel. Itt és most (sokszor elhangzik a darabban) vetjük fel lelkiismeretét, a ma­gunk gondjaival késztessük állásfoglalásra. A színpadon mindvégig jelen van ez a szán­dék. A megvalósulás nem ennyire egyértelmű. Nem azért, mert riportdráma (pontosabban szólva egy riport drámája) zajlik, inkább a megfor­málás elemeinek félúton maradása folytán. Az első rész befejezése valódi drámává lobban; itt nem csupán felkarcolódnak, vérzenek is a szereplők, más helyütt viszont erőtlenít a pub­licisztikai tételesség (az író és a párttit­kár végső vitája). Az igazsághoz tartozik, hogy az alapkonfliktus erővonalai nem is adtak több lehetőséget. A legjobb akaratú látogató — így a drámaibeli író is — csak látogató marad, nem tarthatja kezében a helyszíni megoldás csodakulcsát. Könnyűnek tetszik az utólagos bölcsesség, de valósággal felszisszentem, mikor a volt tanács­­titkár öngyilkossága mögött lappangó fertőről a puszta tényközlés szintjén értesültem. Hiszen itt rejtőzik az igazi dráma magva, itt oson el a magyarázat. Milyen jó lenne, ha Darvas Jó­zsef folytatná e megkezdett témát. Még akkor is, ha egész önérzet-bandériumok tiltakozná­nak ellene. Mennyire igaz, amiről szó esik a darabban: nem jó dolog az új mechanizmus társadalmi istenbékéje; hályogműtét, fekély­fakasztás kell ahhoz, hogy öröklött bajaink ne termelődhessenek újra. S ehhez a szociográ­fia, az irodalmi riport, a filmművészet után a dráma is hozzájárulhat. A témának pedig e kezdemények után éppen Darvas József egyik legfőbb felelőse ... Az előadás, Lengyel György rendezése, meg­értette az írói szándékot. Fehér Miklós vetí­tett fényképdíszletei egyszerre érzékeltették a közelit és a távolit. (A romantikus zenei alá­húzás viszont fölöslegesnek tűnt.) A megoldá­sok szintje egyenetlen, a rendező elhanyagol­ja a hiteles tömegmozgatást; a több szereplős jelentekben némelykor „csak a teste” van je­len a párbeszédből kirekesztetteknek. Szirtes Ádám állította színpadra az író alakját. Sze­mélyének hitelével támasztja alá a parasztból jött értelmiségi darabosságát, az iróniát azon­ban elnyújtott orrhangokkal pótolta, ami nem vált alakítása előnyére. (Talán szövege sem volt eléggé, világos, mikor a dialektikát szo­fisztikával azonosító közkeletű „megállapítást” boncolgatta.) Kitűnően megrajzolt Koltai Já­nos megyei párttitkárfigurája. A hajdani har­costárs sebeit-hibáit is kitakarja, de az elme­­revedés veszélyét érzékeltetve sem mutatja reménytelenül begyepesedettnek. Az előadás drámai gyújtópontjában rokon­­szenvet ébresztett a főiskolás Muszte Anna; a védőnő szerepe hálás, meg is tölti emberi hi­tellel. Némethy Ferenc penészes hajával-ba­­juszával, hitében megfakult lényével, ponto­san érzékelteti az igazgató-tanító felőrlődését, elgyávulását. Tartózkodó szerepformálását is dicsérhetjük, bár a végső megkövetést nem kellett volna ennyire szemérmesre szürkíteni. Zenthe Ferenc éreztette a Ficzkó-vágású köz­vélemény-irányítók veszedelmességét, a komi­kum irányába való kikanyarításnak azonban most sem tudott ellenállni. Horesnyi László jó karakteralakítást nyújtott az új tanácselnök szerepében. Nem együgyű elszólásai karikí­­rozták — maga az alak karikaturisztikus. Löte Attilának nem szabták testére a szellemi di­vatmajmot; lényéből sugárzott a nagyon is életerős el nem idegenedettség. Az irodalmi­újságírói „belső kör” további alakjait Dózsa László és Balázsovits Lajos játszotta; egy-egy epizódfigurát különféle játékfelfogásban, de korrektül formált meg Horváth Ferenc, Ilos­­vay Katalin, Nagy Anna, Uri István és Békés Itala. Szirtes Ádám és Koltai János a Madách Színház színpadán KAJÁN KÉPERNYŐ ARC­KÉPTÁR KULCSÁR ISTVÁN Moszkvai tudósító ISKOLA TÉv£ KÉP A JÖVŐBŐL. koedukáció A LÁZADÓ

Next