Tükör, 1973. január-március (10. évfolyam, 1-13. szám)
1973-02-13 / 7. szám
20 □ / Fekete Sándor / / PETŐFITITKOK NYOMÁBAN / A segédszerkesztő 1844 FEBRUÁRJÁBAN ÉRKEZETT PESTRE a költő, háta mögött több mint öt esztendei nélkülözéssel és vándorlással, a bizakodás és a reménytelenség végletei között hányódva, maga sem tudván talál-e majd pártfogóra, kinek szeme megakad „a szegény rongyos kis vándorszínészen”. Mi már tudjuk, hogy az ország akkori két legnagyobb hatalmának szeme egyszerre akadt meg Petőfin: az irodalomé és az államé. Az irodalom hivatott vezetője, Vörösmarty Mihály segítő kezét nyújtotta ifjú pályatársának, az állam rendjének őrei pedig egy titkosrendőri jelentésből először értesülhettek a névről, amely ezután még sokszor fog szerepelni aktáikban. A buzgó jelentést tevő „szegény fiatal Petőfi” néven szerepelteti a költőt, s maga a költő is — mint fentebb láttuk — „szegény rongyos”-nak mondja magát. Csakugyan nagyon szegénynek kellett lennie, ha az önjellemzés és a hivatalos megítéltetés így egybeesett. Vörösmarty nemcsak arra vette rá a Nemzeti Kört, adja ki az épp csak feltűnt ifjú poéta verseit, hanem beajánlotta a Regélő Pesti Divatlap átvételére készülő Vahot Imrénél is. Vahot szerződtette is Petőfit, aki júliustól kezdve a Pesti Divatlap szerkesztősegédeként működött. A vándorévek véget értek. Vagy pontosabban háromnegyedévi szünet következett a kóborlásban. E kilenc hónap alatt az eddig feltűnést csak egy-egy versével okozó költő egyszerre az olvasó ország figyelmének központjába került — Petőfi — a segédszerkesztői időszakban írt — eposzának címlapja letti eSÉG KALAPÁL llf«kölfeiu£nv négy énekben Petőfi Sándor. érthető tehát, hogy az életrajzírók főleg e csodálatos sikert igyekeztek nyomon követni, s nem sokat törődtek a segédszerkesztő munkájával. A biográfiákban és magukban a kortársi visszaemlékezésekben is sok érdekes epizódot találunk arról, miként élt és alkotott a költő, e nagy fordulat idején, mit csinált segédszerkesztői munkája után, de hogy miből állt ez a munka, arról már kevés szó esett. Épp tizenöt esztendővel ezelőtt magam is fanyalogva fogtam hozzá ennek az időszaknak tanulmányozásához, nem remélve, hogy érdekes új összefüggésekre lehetne bukkanni ezen a terepen. S akkor, már néhány heti olvasgatás után is, hirtelen egyszerre izgalmas lett a kutatás. Az elszórt adatok és vallomások egybevetése és kölcsönös ellenőriztetése után világossá vált, hogy Petőfi — ellentétben több biográfusának véleményével — igen komoly és sokágú munkát végzett a lapnál: ő volt a javítnok, vagyis végezte a korrektúrát, működött színibírálóként is, mint versítészi megbízott rostálgatta a Pesti Divatlaphoz beküldött költeményeket és válaszolgatott a szerzőknek, köze volt a hírek összeállításához is, mint újdondásznak. Minden valószínűség szerint igen kimerítő és időrabló tevékenységet fejtett ki. DE MIÉRT ÉRDEKES EZ SZÁMUNKRA? Hát nem mindegy, hogy a János vitéz írója, A helység kalapácsának költője halhatatlan eposzai mellett milyen múlandóságokra fecsérelte erejét? Először is azért nem mindegy, mert az élet tanulmányozása itt is művekhez vezetett el. Mégpedig korábban ismeretlen művekhez. Némely biográfusok, éppúgy lenézve Petőfi segédszerkesztői tevékenységét, mint korábban színészi kísérleteit, elsiklottak e kilenc hónap újságírói vonatkozásai felett. És ezzel olyan művek felett is, amelyeken nem nagy elmemunkával nekik is fel lehetett volna ismerniük Petőfi szellemének jegyeit. Nem untathatom itt az olvasót e felfedezés részleteivel. Csupán az eredményét közlöm annak a vizsgálatnak, amelyet Petőfi, a segédszerkesztő című kis könyvem ejtett meg: a költő művének sikerült bizonyítanom egy rövidke színibírálatot, továbbá sikerült kimutatnom, hogy jórészt Petőfiről származhatnak a Pesti Divatlapban 1844 júliusa és 1845 márciusa között közölt „szerkesztői értesítések”, amelyek a laphoz beküldött írások felett ítélkeznek. Ugyancsak Petőfi művének kellett minősítenem egy Nyesy Demeter táblaíró álnév alatt közölt tárcát és az azt követő Nyilatkozatot. Az elmúlt hónapokban több mint ötven helyen tartottam előadást költőnkről. A beszélgetések, viták gyakran visszatérő kérdése az volt, lehet-e és miként lehet eddig ismeretlen Petőfi-dokumentumokat, netán műveket is felfedezni napjainkban? Azt kellett felelnem: lehet. Csak abból kell kiindulni, hogy előttünk is emberek dolgoztak, a leghíresebb tudósok is félreolvashattak egyszer-egyszer... Aki ezen a terepen akar dolgozni, annak ismernie kell mindazt, amit elődei alkottak, de mindent újra ellenőriznie kell — előítéletek nélkül. Mint ahogy csak ezt lehet ajánlani a majd utánunk jövőknek is, akik a Petőfi-tudomány mai nemzedéke után következnek: időnként nem árt felülvizsgálni a már megdönthetetleneknek vélt filológiai tételeket is. A segédszerkesztési időszak felülvizsgálása egyébként nemcsak azzal bizonyult gyümölcsözőnek, hogy új Petőfi művekhez vezetett el. Ha egyetlen eddig ismeretlen Petőfisort sem lehetett volna találni, akkor is érdemes lett volna elmerülni a költő segédszerkesztői tevékenységében, mert a poétai alkotás és az újságírói munka közötti összefüggés elemzése új fogódzókat kínálhat a költői kibontakozás magyarázatához. AZ AKKORI IRODALMI KÖZVÉLEMÉNY, hasonlóan a maihoz, író és költő számára a lehető legnagyobb szerencsétlenségnek tartotta a szerkesztőségi robotmunkát. Kétségtelen, hogy a kényszerű mindennapos írás, amely múlandóságok felé kényszeríti az író figyelmét, erőt, idegzetet, munkakedvet fogyaszt. De az újságírásnak előnyös oldalai is vannak, kivált az induló fiatal író szempontjából. S ez így volt Petőfi idején is. Az „élet” közepén sürgőforgó újságíró sokkal közelebbi kapcsolatba kerülhetett a valósággal, mint a birtokain merengő, vagy valamilyen hivatalban szorgoskodó író, s ráadásul újságírás közben az írói eszközök nemcsak elszürkülhetnek, hanem csiszolódhatnak is. A percnyi pontosságot követelő napi újságírói munka megerősítette Petőfiben az írás fegyelmét, itt kell keresnünk az egyik magyarázatát annak, hogy szinte természetévé vált a rögtönözni tudás. Nem lehet véletlen, hogy az ilyen „pillanatok alatt írni tudás” a magyar költészetben rajta kívül leginkább a szintén újságíró Ady Endrében fejlődött ki. Az állandó vers-rostálásnak, a pályatársak beküldött műveivel való bíbelődésnek is meglehetett a maga iskolázó hatása. A 40-es évek közepén kevés költőnek lehetett olyan átfogó és belülről látott képe a magyar költészetről, mint neki. Ő nemcsak azt ismerte a termésből, ami megjelent, vagy ami közkézen forgott titkos kéziratként, ő látta az esztétikai követelmények rostáján fennmaradó nagyobb részt is, azokat a műveket is, amelyek az akkor még viszonylag szűk írói körben sem voltak ismertek. A legelterjedtebb divatlap szerkesztőségéből nézve a magyar költészetet, pontosan felismerhette a maga külön, mindenkitől különböző útját. A beküldött művek áradatával való birkózás, a versrostálás és szerkesztői értesítések írása hozzájárulhatott költői önérzetének hirtelen megerősödéséhez. A mindennapos szerkesztői „adjusztálásnak”, kéziratjavításnak, átdolgozásoknak üdvös hatása lehet egy eredeti tehetségre. Akinek nincs, vagy csak gyenge stílusérzéke van, az előbb-utóbb teljesen hozzáidomul a naponta olvasott művekhez, a kor uralkodó stílusához. (Pár évvel ezelőtt például valaki bedobta a „rangos” jelzőt, s azóta alig jelenik meg vezércikk, kritika, tudósítás e korunkat egyébként némileg megvilágító jelző nélkül.) Az önálló tehetség azonban nem hasonul a rosszhoz, az átlagoshoz, ellenkezőleg, megerősödik a maga igazában. Joggal kell feltételeznünk, hogy Petőfi, aki már színészként is megcsömörlött a fellengzős dagálytól, a nyakatekert finomkodástól, szerkesztőként méginkább beoltódott a kor uralkodó stílusának hamisságai ellen. A PETŐFI KEZE ALÁ KERÜLT munkák némelyike szinte karikatúrája volt a szaloni ,,bájköltészetnek.” Az elrettentő példaként szerkesztői üzenetben is idézett, s nyilván Petőfi által „kikacagott” versek egyike például így hangzott: „Hódvilágos éjszakákon csalogány Fülemilét szerelmessen ágacskán — Óhaj merült vonzzal várja tündérje Bájdal végén csókolgatja hű férje...” Az ilyen és ehhez hasonló, „Bús Arzén”-féle nevek alatt beküldött művecskék valósággal egy reformkori „Így írtok ti” gyűjteménnyé állhattak össze Petőfi szemében. A költő a torz formában, a tehetségtelen utánzók túlzásainak görbe tükrében láthatta az őt megelőző költői nemzedék mindama vonásait, amelyeket el kell kerülnie. Az ilyen Vörösmarty-, Bajza-, Garay-epigonok légiónyi serege nem hiába ostromolta verseivel a zseniális segédszerkesztőt, de torz sereg segített Petőfinek abban, hogy felismerje az ő igazi útját. A helység kalapácsa, a XIX. század magyar irodalmának legnagyobb stíluskritikai paródiája a szerkesztői üzenetekkel egyidőben születik, s talán nem túlzunk, ha feltételezzük, hogy a napi versbírálás, a rossz költőkkel való hadakozás is hozzájárult a nagyszerű komikai eposz eszmei megfogalmazásához. Hogy a pályatársak epigonizmusától való elszernyedés mennyire hatott Petőfi ars poeticájának tudatosságára, azt maga a költő nagyon világosan elárulta, amikor pár évvel később ilyen könyörtelenül ítélt bágyadt utánzókként megrekedt társairól: „Uram fia, ha már a Hiadorok is drága gyöngyöket írnak, akkor én verseimet kavicsoknak, vagy cseresnyemagoknak keresztelem, vagy akárminek, csak drágagyöngyöknek nem.. A cseresznyemagok és kavicsok „csak azért is” parlagi szembeállítása a finomkodó nyelvvel, amely lépten-nyomon „drágagyöngyöket” csillogtat fel, már önmagában is mutatja, milyen erős lehetett a költő