Tükör, 1973. január-március (10. évfolyam, 1-13. szám)
1973-01-02 / 1. szám
MIT AM KI az ÚJ ÉVTŐL? — Január elseje nem választóvonal a munkámban. Számomra tehát nem is újévkor kezdődik az esztendő. December utolsó napjaiban éppen úgy gyógyítom a betegeket, mint január elején, a tudományos munkámat is folyamatosan végzem. Nem is beszélve arról, hogy a medikusok tanítása, amely ugyancsak fontos része tevékenységemnek, már az ősszel elkezdődött. Napjaim és terveim megvalósítása tehát összemosódik. Mégis, mit várok a következő esztendőtől? Optimista vagyok. Ezt előrebocsátom. Hihetetlen mértékű az orvostudomány fejlődése. Nem is lehet követni. Megrendelünk például egy eszközt. Esetleg tizenkét hónap, mire megérkezik hozzánk. Addigra már el is avult. Ha valaki például csak egyetlen orvosi témával foglalkozik, akkor szüntelenül, nap mint nap, olvasnia kell, ha az új szakirodalmat ismerni akarja. Semmi másra sem marad ideje. Ezért kell a referálószolgálat. Csodálatos a fejlődés, elég ha csak arra a harmincöt esztendőre gondolok, amióta orvos vagyok. Biztatóak a távlatok. Meggyőződésem, hogy a következő tízhúsz év alatt megoldódik a rákkérdés is. Sok irányú és intenzív a tudományos kutatás. Optimista természet vagyok, ezt ismétlem. I hiszem azt is, hogy a járványos májgyulladás, amely napjainkban elterjedt betegség, az is mielőbb a jelenleginél összehasonlíthatatlanabbul kevesebb kellemetlenséget fog okozni. Ne feledkezzünk meg azonban valamiről. Ahogy fejlődik az orvostudomány, egyre több lesz az öregember. Jó lenne velük az eddiginél többet foglalkozni. Egyéni terveimről annyit, hogy 1973-ban Salzburgban és Brüszszelben diabeteskongresszus lesz. Szeretnék ott lenni. Ilni is szándékozom a következő esztendőben. Esténként kilenc óra és éjfél között a külvilág problémái megszűnnek a számomra, lakásomban csend, nyugalom vesz körül, és dolgozom. Az idén elkészítem annak a két vaskos kötetes műnek, amelyet Petrányi Gyula professzorral együtt írtam „A belgyógyászat alapvonalai” címmel és immár a kilencedik kiadásnál tart, a rövid változatát, tankönyvként, medikusok számára. Az esztendő első negyedében jelenik meg a Magvető könyvkiadónál a Judit című regényem. Rendszeresen írok, főleg nyáron, amikor egy hónapot Leányfalun töltök. Ott emellett sokat mozgok, evezek, úszom. Megjegyzem, hogy nem az egész évben élek úgy, amint ezt általában a betegeimnek ajánlom. Mit várok még 1973-tól? Hiszek benne, hogy a jelenleg folyó nemzetközi tárgyalások kedvezően végződnek, így kevesebb összeget költenek a nemzetek a fegyverkezésre, tehát több jut a tudományos kutatásokra. Már mondtam, hogy optimista természet vagyok. Ez a kérdés az év utolsó napjaiban gyakran elhangzik. Az új esztendő, mint a három kívánságról szóló mese tündére, valamennyiünket különféle óhajokra csábít. Lapunk szűkre szabott terjedelme, sajnos, nem teszi lehetővé azt, hogy valamennyi magyar állampolgár kívánságát nyilvánosságra hozzuk. Ezért munkatársaink, Kenessei András és Molnár Károly az élet különböző területeiről kiválasztottak hét interjúalanyt. Kérdésünkre az alábbi válaszokat adták: TRATNYIK JÁNOS, a Ganz Villamossági Művek szerelője: — Nálunk az üzemben nem az év eleje, hanem a vége a kritikus. Hajrá és túlórázás van ilyenkor. 1972 utolsó napjaiban gyakran reggel hattól este hatig dolgoztunk, hogy határidőre elkészüljenek Kuwaitnak a transzformátorok. Évközben ugyanis nem a legtökéletesebb az anyagellátásunk. Bizony, vannak eltolódások. Nem jönnek meg mindig kellő időben a másutt gyártott alkatrészek. Ha ezek éppen hiányoznak, akkor nem tudunk új transzformátorokat összeszerelni, hanem csak régi trafókat javítgatunk, így maradunk le tervünk folyamatos teljesítésével, ezért kell az esztendő utolsó részében gyakran a szabad szombatunkon vagy akár vasárnap is dolgoznunk, túlóráznunk. Megmondom, szívesebben dolgoznék csak nyolc órát. Ha ugyanis este hat után érek haza, csupán az újságban a legfontosabb cikkeket futom át, megvacsorázom és lefekszem. Ilyenkor már nincs elég idő a szórakozásra, pihenésre, a tv-nézésre. Hát, így állunk. De a kérdés úgy szólt, hogy mit várok 1973-tól.. Mindenekelőtt a túlórázások megszüntetését. Gondolom, hogy gyárunk felső vezetése foglalkozik majd ezzel a kérdéssel. Számítok a megígért nyolcszázalékos béremelésre. Remélem, hogy a régi szakemberek kapják majd a nagyobb emelést. Természetesen egyéni terveim is vannak a jövő esztendőre. Beütemeztünk egy-kétdolgot. Nyolcéves a televíziónk, feltétlenül kicseréljük új készülékre. Hogy melyik típust vesszük? Ahogy a pénztárca engedi. Mint minden nyáron, az idén is el akarunk valahol tölteni két hetet a családdal. Legutóbb a Dobogókő csendjében, igazán pihentünk. Hogy ebben az esztendőben hová menjünk, a családi tanács még nem döntötte el. A végére hagytam a legfontosabbat. Békés esztendőt várok. Azt hiszem, hogy itthon éppen úgy, mint külföldön, minden józan gondolkodású embernek ez a vágya. Mert csak akkor tudjuk építeni, szépíteni országunkat, otthonunkat, ha béke van. MAGYAR IMRE DR. tanszékvezető egyetemi tanár, az I. sz. Belklinika igazgatója: 4 — Tíz esztendővel ezelőtt történt. Szepesi György megkérdezte tőlem a televízió szilveszteri műsorában, hogy mit várok az új évtől? Így válaszoltam: ünnepelni tudunk. Nálunk a pirosbetűs napokkal nincs semmi baj. A hétköznapokkal időnként annál több. Elég sok az intrika, a személyeskedés. S azt mondottam, hogy az 1963-as évtől azt várom, hogy ne legyen annyi intrika és ha van, ne legyen rá vevő, mint az előző esztendőkben volt. Az idén egészen más kérdések foglalkoztatnak. Hogy mit várok 1973-tól? Nálunk, akár a kétmillió budapesti, akár a tízmillió magyar szempontjából nézem a helyzetet, a dolgok határozott fejlődés irányában haladnak. Soha ennyi új gyár nem épült, soha annyi új gép nem lépett egyszerre a termelésbe, mint mostanában. Ugyanez a helyzet más téren is. Városainkban és falvainkban egy időben ennyi új lakás nem épült, mint napjainkban. Ugyanezt elmondhatjuk az óvodákról, bölcsődékről. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a kórházi ágyak növekedésével már nem vagyok ilyen elégedett. Az elégedetlenség, új igények keletkezése és azok megfogalmazása a fejlődés hajtóerői. Engem azonban az izgat, hogy a kor embere inkább csak a lehetőségeket látja és kevésbé azok korlátait. Nálunk ugyanis a legkülönbözőbb nézetekkel találkozunk, a köztudat skálája széles, a tudományosan megalapozott felfogástól a legképtelenebb babonáig. Szerencsére erősödik sokunkban az a felismerés, hogy az egyéni boldogulás csak a közérdekkel szinkronban valósulhat meg tartósan. Vannak persze olyan emberek is, akik hajlamosak összehasonlítani a mi viszonyainkat egy pár nap vagy óra alatt megismert ország „turista árfolyamon” felületesen megítélt viszonyaival. 1973-ban azt szeretném, hogy minél több család élvezze hazánkban a fejlődő gazdaság gyümölcseit és ezzel együtt növekedjék a közvéleményben a pontos információkon nyugvó tárgyilagosság — a lehetőségek és a határok reális felismerése. 1973- ban lapunk kollektívája szerény eszközeivel továbbra is szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek világosabban lássanak a köznapi kérdésekben. KELEN BÉLA, az Esti Hírlap főszerkesztője: