Tükör, 1973. január-március (10. évfolyam, 1-13. szám)

1973-01-02 / 1. szám

MIT AM K­I az ÚJ ÉVTŐL? — Január elseje nem választóvonal a mun­kámban. Számomra tehát nem is újévkor kezdődik az esztendő. December utolsó nap­jaiban éppen úgy gyógyítom a betegeket, mint január elején, a tudományos munkámat is folyamatosan végzem. Nem is beszélve ar­ról, hogy a medikusok tanítása, amely ugyan­csak fontos része tevékenységemnek, már az ősszel elkezdődött. Napjaim és terveim meg­valósítása tehát összemosódik. Mégis, mit vá­rok a következő esztendőtől? Optimista va­gyok. Ezt előrebocsátom. Hihetetlen mértékű az orvostudomány fejlődése. Nem is lehet kö­vetni. Megrendelünk például egy eszközt. Esetleg tizenkét hónap, mire megérkezik hoz­zánk. Addigra már el is avult. Ha valaki pél­dául csak egyetlen orvosi témával foglalko­zik, akkor szüntelenül, nap mint nap, olvasnia kell, ha az új szakirodalmat ismerni akarja. Semmi másra sem marad ideje. Ezért kell a referálószolgálat. Csodálatos a fejlődés, elég ha csak arra a harmincöt esztendőre gondo­lok, amióta orvos vagyok. Biztatóak a távla­tok. Meggyőződésem, hogy a következő tíz­húsz év alatt megoldódik a rákkérdés is. Sok irányú és intenzív a tudományos kutatás. Op­timista természet vagyok, ezt ismétlem. I hi­szem azt is, hogy a járványos májgyulladás, amely napjainkban elterjedt betegség, az is mielőbb a jelenleginél összehasonlíthatatla­­nabbul kevesebb kellemetlenséget fog okozni. Ne feledkezzünk meg azonban valamiről. Ahogy fejlődik az orvostudomány, egyre több lesz az öreg­ember. Jó lenne velük az eddigi­nél többet foglalkozni. Egyéni terveimről annyit, hogy 1973-ban Salzburgban és Brüsz­­szelben diabeteskongresszus lesz. Szeretnék ott lenni. Ilni is szándékozom a következő esztendőben. Esténként kilenc óra és éjfél kö­zött a külvilág problémái megszűnnek a szá­momra, lakásomban csend, nyugalom vesz körül, és dolgozom. Az idén elkészítem annak a két vaskos kötetes műnek, amelyet Petrá­nyi Gyula professzorral együtt írtam „A bel­gyógyászat alapvonalai” címmel és immár a kilencedik kiadásnál tart, a rövid változatát, tankönyvként, medikusok számára. Az esz­tendő első negyedében jelenik meg a Magvető könyvkiadónál a Judit című regényem. Rend­szeresen írok, főleg nyáron, amikor egy hó­napot Leányfalun töltök. Ott emellett sokat mozgok, evezek, úszom. Megjegyzem, hogy nem az egész évben élek úgy, amint ezt álta­lában a betegeimnek ajánlom. Mit várok még 1973-tól? Hiszek benne, hogy a jelenleg folyó nemzetközi tárgyalások kedvezően végződnek, így kevesebb összeget költenek a nemzetek a fegyverkezésre, tehát több jut a tudományos kutatásokra. Már mondtam, hogy optimista természet vagyok. Ez a kérdés az év utolsó napjaiban gyakran elhangzik. Az új esz­tendő, mint a három kívánságról szóló mese tündére, valamennyi­ünket különféle óhajokra csábít. Lapunk szűkre szabott terjedelme, sajnos, nem teszi lehetővé azt, hogy valamennyi magyar állampolgár kívánságát nyilvánosságra hozzuk. Ezért munkatársaink, Kenessei András és Molnár Károly az élet különböző területeiről kiválasztottak hét interjúalanyt. Kérdésünkre az alábbi válaszokat adták: TRATNYIK JÁNOS, a Ganz Villamossági Művek szerelője: — Nálunk az üzemben nem az év eleje, hanem a vége a kritikus. Hajrá és túlórázás van ilyenkor. 1972 utolsó napjaiban gyakran reggel hattól este hatig dolgoz­tunk, hogy határidőre elkészülje­nek Kuwaitnak a transzformáto­rok. Évközben ugyanis nem a leg­tökéletesebb az anyagellátásunk. Bizony, vannak eltolódások. Nem jönnek meg mindig kellő időben a másutt gyártott alkatrészek. Ha ezek éppen hiányoznak, akkor nem tudunk új transzformátoro­kat összeszerelni, hanem csak ré­gi trafókat javítgatunk, így ma­radunk le tervünk folyamatos tel­jesítésével, ezért kell az esztendő utolsó részében gyakran a szabad szombatunkon vagy akár vasár­nap is dolgoznunk, túlóráznunk. Megmondom, szívesebben dolgoz­nék csak nyolc órát. Ha ugyanis este hat után érek haza, csupán az újságban a legfontosabb cikke­ket futom át, megvacsorázom és lefekszem. Ilyenkor már nincs elég idő a szórakozásra, pihenés­re, a tv-nézésre. Hát, így állunk. De a kérdés úgy szólt, hogy mit várok 1973-tól.. Mindenekelőtt a túlórázások megszüntetését. Gon­dolom, hogy gyárunk felső vezeté­se foglalkozik majd ezzel a kér­déssel. Számítok a megígért nyolc­­százalékos béremelésre. Remélem, hogy a régi szakemberek kapják majd a nagyobb emelést. Termé­szetesen egyéni terveim is vannak a jövő esztendőre. Beütemeztünk egy-két­­dolgot. Nyolcéves a te­levíziónk, feltétlenül kicseréljük új készülékre. Hogy melyik tí­pust vesszük? Ahogy a pénztárca engedi. Mint minden nyáron, az idén is el akarunk valahol tölteni két hetet a családdal. Legutóbb a Dobogókő csendjében, igazán pi­hentünk. Hogy ebben az eszten­dőben hová menjünk, a családi tanács még nem döntötte el. A végére hagytam a legfontosabbat. Békés esztendőt várok. Azt hi­szem, hogy itthon éppen úgy, mint külföldön, minden józan gondol­kodású embernek ez a vágya. Mert csak akkor tudjuk építeni, szépíteni országunkat, otthonun­kat, ha béke van. MAGYAR IMRE DR. tanszékvezető egyetemi tanár, az I. sz. Belklinika igazgatója: 4­ — Tíz esztendővel ezelőtt történt. Szepesi György megkérdezte tőlem a televízió szilveszteri műso­rában, hogy mit várok az új évtől? Így válaszol­tam: ünnepelni tudunk. Nálunk a pirosbetűs na­pokkal nincs semmi baj. A hétköznapokkal időn­ként annál több. Elég sok az intrika, a személyes­kedés. S azt mondottam, hogy az 1963-as évtől azt várom, hogy ne legyen annyi intrika és ha van, ne legyen rá vevő, mint az előző esztendőkben volt. Az idén egészen más kérdések foglalkoztatnak. Hogy mit várok 1973-tól? Nálunk, akár a kétmil­lió budapesti, akár a tízmillió magyar szempont­jából nézem a helyzetet, a dolgok határozott fejlő­dés irányában haladnak. Soha ennyi új gyár nem épült, soha annyi új gép nem lépett egyszerre a termelésbe, mint mostanában. Ugyanez a helyzet más téren is. Városainkban és falvainkban egy időben ennyi új lakás nem épült, mint napjaink­ban. Ugyanezt elmondhatjuk az óvodákról, bölcső­dékről. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a kórházi ágyak növekedésével már nem vagyok ilyen elé­gedett. Az elégedetlenség, új igények keletkezése és azok megfogalmazása a fejlődés hajtóerői. En­gem azonban az izgat, hogy a kor embere inkább csak a lehetőségeket látja és kevésbé azok korlá­tait. Nálunk ugyanis a legkülönbözőbb nézetekkel találkozunk, a köztudat skálája széles, a tudomá­nyosan megalapozott felfogástól a legképtelenebb babonáig. Szerencsére erősödik sokunkban az a felismerés, hogy az egyéni boldogulás csak a köz­érdekkel szinkronban valósulhat meg tartósan. Vannak persze olyan emberek is, akik hajlamo­sak összehasonlítani a mi viszonyainkat egy pár nap vagy óra alatt megismert ország „turista ár­folyamon” felületesen megítélt viszonyaival. 1973-ban azt szeretném, hogy minél több család élvezze hazánkban a fejlődő gazdaság gyümölcseit és ezzel együtt növekedjék a közvéleményben a pontos információkon nyugvó tárgyilagosság — a lehetőségek és a határok reális felismerése. 1973- ban lapunk kollektívája szerény eszközeivel to­vábbra is szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek világosabban lássanak a köznapi kérdé­sekben. KELEN BÉLA, az Esti Hírlap főszerkesztője:

Next