Tükör, 1973. április-június (10. évfolyam, 14-26. szám)

1973-05-08 / 19. szám

KULTURÁLIS TÜKÖR LENGYEL FILM TUDÓSÍTÁS AZ ALVILÁGBÓL KISREGÉNYEK Ülés Béla: VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ Életrajz Kónya Lajos: soproni Évek ELVEK ÉS UTAK Dobossi László: A KÖZÉP-EURÓPAI EMBER TÖRTÉNELMI RIPORTAZS Kum­ját Irén és Pécsi Anna A SZABADSÁG VÁNDORAI Fiatal lányokat szervez be egy bű­nözőbanda — pénzzel, a könnyű élet ígéretével, de — ha úgy adódik — erőszakkal is, prostitúcióra. Aki árulkodik, vagy megtagadja az enge­delmességet, eltűnik. Olykor örökre. Több mint egyszerű krimi ez az iz­galmas lengyel film. Felvillant idő­szerű társadalmi, erkölcsi problémá­kat is. Kár, hogy helyenként hatás­vadászó, s fölöslegesen brutális. A főszereplő: Zygmunt Malanovicz (ké­pünkön) megnyerő színészegyéniség. A kiváló író három kisregényét ta­lálhatjuk a Szépirodalmi Kiadó most megjelent kötetében: a „Szkipetá­­rok”-at, a „Fegyvert s vitézt ének­­lek”-et és „a Vígszínházi csatá”-t. Mindhárom mű jól ismert, Illés Béla legnépszerűbb írásai közül való. Örömmel vesszük kézbe a kötetet, s olvassuk f­el újra a történelmi doku­mentumoknak is beillő kis írásre­mekeket. Képünkön: Illés Béla. A kiváló költő „Kicsi a világ” cím­mel jelentette meg annak idején ön­életrajzának első kötetét. A mostani posztumusz írás Kónya fiatalkori éveinek krónikája, a diákéveké, a katonáskodásé, az emberé, költővé válásé. S egyszersmind a két világ­háború közötti magyar társadalom kor- és korrajza. Jellegzetes figurák jelennek meg a könyv lapjain, diák­társak, pedagógusok, Turul-vezérek, kiképző őrmesterek. A szerző a magyar—csehszlovák kul­turális kapcsolatok ismert szakembe­re és népszerűsítője. Tanulmányai­ban a két szomszédnép életének, fej­lődésének közös vonásait vizsgálja, s egyszersmind találó portrékat rajzol a két nép, a két irodalom között az összekötő kapocs szerepét vállaló olyan írókról, mint Hayek, Capek, Fábri Zoltán, Horváth Imre, Móricz Zsigmond és Kassák Lajos. Magyar antifasiszta ellenállók har­cairól szól ez a kitűnőre sikerült könyv. A szerzők — bár személyesen csak itthon találkoztak — közös mű­vükben plasztikusan idézik fel a hő­si harcok izgalmát, romantikáját. A kötetet nagyon gazdag képillusztrá­ció egészíti ki. S figyelemre méltó: a borító (képünkön) Váli Zoltán gra­fikusművész illegális röplapja alap­ján készült. A Munkácsy-díjjal és Érdemes mű­vész címmel kitüntetett Novotny Emil Róbert a magyar festőművé­szet nagy öregjei közé tartozik. Ta­nulmányait még Kernstok Károly, majd Vaszary János és Balló Ede nö­vendékeként kezdte, ifjú korában je­lentős hatással volt rá Egry József és Kmetty János stílusa. Hetvenötödik születésnapja alkalmából rendezte meg legjelentősebb műveinek tárla­tát a Csók Galéria. Képünkön: a művész önarcképe. Bartók Béla összes műveinek hang­lemezsorozata újabbal bővült: 1903— 1935 közötti kórusműveivel. A nagy­lemezen régi magyar népdalok, va­lamint tót és székely népdalok hall­hatók, a Magyar Néphadsereg mű­vészegyüttesének férfikara, és a Szlo­vák Filmharmonikusok énekkara közreműködésével, Vásárhelyi Zol­tán és Szántó Miklós vezényletével. DO­BOSSY LÁSZLÓ A KÖZÉP-EURÓPAI EMBER CSÓK GALÉRIA Novotny Emil Róbert kiállítása NAGYLEMEZ Bartók Béla: KÓRUSMŰVEK 120 KÉPZŐMŰVÉSZET Sik Csaba Czimra Gyula kiállítása A Művészeti Lexikon nem tartja számon, Németh Lajos Modern magyar mű­vészet című könyve sem említi. Czimra Gyula s a hozzá hasonlóan számon kí­vül maradtak sorsa bizo­nyítja, hogy századunk ma­gyar festészete részben ma is még felfedezetlen. Egy­szeri, kétszeri fölfedezés — úgy látszik — mit sem ér, hiszen halála óta Czimra Gyula előtt is több kiállí­tás, kritika próbálta ki­nyitni a művészettörténet kiskapuját — hiába. A jó­indulatú, sőt lelkes bemu­tatásokba ugyanis mindig vegyül valami szájízkeserí­tő disszonancia: „Nem ma­­gyarkodó és nem külföl­­dieskedő. Egyszerű, közvet­len nyelvezeten a mai em­berhez szól, ezáltal válik nemzeti és egyetemes ér­tékké” — olvassuk az 1971. évi félegyházi kiállítás ka­talógusában. „Míg Vasare­ly művészete racionális­egyetemes vonásokat mu­tat, addig Czimra Gyuláé híven tükrözi hazai meg­határozottságunk intuício­­nális-egyetemes jellegét" tartja a mostani, Nemzeti Galériában rendezett em­lékkiállítás katalógusbeve­zetője. Mit kezdjünk ezek­kel a mondatokkal? Nem csoda, hogy bajban vannak vele a műtörténé­szek, mert jóllehet kedvel­te a mértani formákat és köze van a geometriát a világmagyarázat egyszer­egyeként tálaló nemzetkö­zi irányzatokhoz, ám mé­giscsak geometrikus lévén, a szűkre szabott nemzeti hagyományokba sem fér bele, melynek a modern piktúránkról szóló egyetlen képes album szerint még ma is az alföldi festők szemlélete a mércéje. Pe­dig Rippl-Rónai szobabel­sői, Nagy Balog talicskái és fazekai, Nemes Lampérth városi tájai, tihanyi portréi, Czigány csendéletei nem kevésbé magyarok és ked­vesek nekünk, mint az al­földi kazlak. Czimrával sem kell tehát kegyet gya­korolnunk, ha helyet szo­rítunk neki a magyar fes­tészetben. Az idézett mondatok kulcs­szavainak — „magyar” és „egyetemes” — azért olyan tanácstalan a hangsúlya, mert Czimra indulása, pá­lyájának utolsó szakasza felől nézvést, túlságosan is szabályszerű. Igaz, főiskola helyett a Ganz Gyárban tanul lakatosságot, de 1924- ben már az École des Beaux Arts növendéke Párizsban. Paál László szeretett Bar­­bizonjában bérel műtermet Paizs Goebel Jenővel. 1929 és 1932 között Szentendrén dolgozik. Szentendre hatá­sáról nemcsak egy zsírosan festett „Barcsay”-s olajké­pe tanúskodik, de alakuló stílusa is. 1934-ben azonban visszavonul rákoshegyi há­zába, megszakítva minden kapcsolatot a művészeti élettel, s harminc éven át önállóan ki sem állít töb­bé. Propagátora és művészeté­nek jó ismerője, Szíj Re­zső szerint azért emigrált otthona magányába, mert „nyugodt, már-már kényel­mes természete” biztatta arra, hogy „külső körülmé­nyektől függetlenül mun­kálja saját egyénisége ki­formálását”, azaz: kismes­ternek tartotta magát, aki előbb megismerni akarja tehetsége természetét, majd maradéktalanul kitölteni határait — bizonnyal van igazság e vélekedésben, tel­jes magyarázatnak azonban kevés. Már nem fordulha­tunk csak a képeihez. Festményeinek legszembe­tűnőbb tulajdonsága a tér, s a térben elhelyezett tár­gyak egyszerűsége, sőt ko­­pársága. Témáit nyugodtan nevezhetnénk szegényes­nek, ha néptelen utcái, asz­talosinas kezére valló asz­talokkal, székekkel benépe­sített konyha- és szobabel­sői nem lennének valami varázslat révén mégis gaz­dagok. A képek egyenes vonalait az „asztalon felej­tett” ovális tárgyak mégin­­kább hangsúlyozzák: színt is keveset használ, tónus nélküli, tiszta színeket leg­inkább. A téma és előadás egyaránt nélkülözi azt a lelkesültséget, amit festői­nek illik mondani — mind­ezt ugyanígy látná a fény­képezőgép lencséje is. Mi adja hát Czimra festé­szetének kivételes egyéni­ségét? Képeinek legfontosabb ele­me nem a bámulatos meg­elevenítő erővel megfestett, lélekkel bíró tárgy, hanem az űr, mely a falak és aj­tók egyenesei határolta te­ret betölti; az egyenesnek az a szerepe e képi világ­ban, mint a „semmi ágá­nak” József Attila versé­ben. Hogy önmagát mond­ja el, nem kell magáról be­szélnie, portrét festenie, mert közlendője eggyé lett a formával, utolsó korsza­kának végérvényesen egy­szerű képein: maga a for­ma. Ezek a hideg, tárgyias festmények valójában lírai vallomások; témájuk nem a lefestett tárgy, hanem az emberi szabadság, mely a valamikori vöröskatona művészetében a felismert és vállalt szükségszerűség­gel azonos. Tagadhatatla­nul irodalmi elem, ha az irodalmiságot nem azono­sítjuk az átlagirodalom tar­talmatlan és szokványos költőiségével. Czimra művészete a festé­szet diadala a fényképező­gép „tárgyilagossága” fe­lett, s talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a leg­korszerűbb és legintellek­tuálisabb jelentésű életmű­vek egyike a mai magyar festészetben. Udvar a Várban, 1962 H­ALLOTTUK Olvastuk L­áttuk

Next