Tükör, 1974. január-március (11. évfolyam, 1-13. szám)

1974-01-29 / 5. szám

mai átlagos adat már meg­közelíti az évenkénti egy ru­hát. (Az „Ez a divat” lap példányszáma: 200 ezer.) — Régen melyik volt a leg­olcsóbban előállítható szín? — A kék. — Igen. Ezért kékek még ma is az iskola- és a munkaköpe­nyek? — És a farmer. A szociológussal folytatott kérdez-felelekben elérkez­tünk a mához. Miért divat a farmer? Mert először a vi­lágtörténelemben ez a viselet nem a hovatartozást, hanem a munkát jelzi. — Az öltöny és a nyakkendő szemléletesen tükrözi a kapi­talizmus demokráciáját — mondja Balogh Zoltán. — Lehetett mindenkinek öltö­nye és nyakkendője... De mikor viselhette? Szimbó­lummá vált — és ezt a jelké­pet sajnos átvettük mi is, hogy nyakkendősen, „fehér­­gallérosan” lehet végezni egy­­egy munkahelyen. A mini­szoknya, a farmer, a női nadrág és a legegyszerűbb holmik divatja, szerintem, nagy változások jele. A ruha­ipar ellentámadása pedig: a maxi. A maxi egyértelműen reakciós viselet, nemcsak a profitot képviseli, hanem is­mét azt is, hogy „ez engem nem akadályoz az életben”, akit pedig a maxi nem aka­dályoz, nem éppen kemény munkával keresi kenyerét... Az öltözékek tekintély-jellege valahol itt csomósodik össze — minél munkaigényesebb legyen és az úgynevezett „munkaidőben” jelezze, hogy nem hordható. Ma még élnek a divatdiktátorok, de a tö­megdivat a saját lábára állt. A passzív alkalmazkodás: a divattervező álomruháit vi­selni kezdik, az aktív reakció: maga a divatteremtés, a tö­megek viselik először, aztán ébred rá a ruhagyár, az ipar­művész, hogy ez a módi, vál­toztatják, alkalmazzák, soro­zatban gyártják. A passzív reakció a középkorúakat jel­lemzi inkább, az aktív pedig a fiatalokat... Ezért ma már nem beszélhetünk uralkodó divatirányzatokról. A SZÍNHÁZBAN... René König ábrázolja a szín­tér változásait is, ahol a di­vat „felvonul”. Az antikvi­tásban a piac, az agora (a vásártér), a középkorban és a reneszánszban az udvar, az abszolutizmus korában előbb a spanyol, majd a francia és angol királyi udvar töltötte be ezt a szerepet, később fon­tos színtérré válik a színház és a szalon. A XIX. századtól a divat elsődleges bemutató­­helye a színház, egészen ko­runkig, amikor a tömegkom­munikációs eszközök elterje­dése kezdi feloldani a felvo­nulásig tér korábbi lokális ha­tárait.­­ Mégis — míg ez a feloldás tart — válasszuk utolsó szín­térül a színházat. Vígszínház: „Képzelt riport egy ameri­kai pop-fesztiválról”. A kö­zönség zöme fiatal, egysze­rű ruhákban. Bley Mária, titkárnő: — Nincs is estélyim. Azért jövök, mert érdekel a darab, nem azért, hogy a szomszédom irigyel­jen. A divat nekem addig di­vat, amíg kényelmes, meg színes. Gast Béla, üzemmérnök: — Hideg van, pulóverben, öl­tönyben vagyok. Megtiszte­lem a színházat, hogy nem farmerban jövök, de kényel­metlenül nem akarok ülni, hogy folyton a nyakkendő­met igazgassam, például: Pesti Színház, „Hirdetés”. A nézők zöme középkorú, sok az estélyi ruha. Czibor Pálné, könyvelő: — — Olyan ritka, hogy mi az urammal színházba men­jünk . .. Ünnep. Ünnepkor pe­dig az ember ünnepi... Vég­re felvehetem egyszer a sö­tét ruhámat, végre divatos lehetek, a szünet nekem szer­tartás ... Varga Imre, műszerész: — A divat nem érdekel, de a szín­háznak dukál a fehér ing, az öltöny. Ezek a nagy színészek mind nekünk játszanak... Persze, azért lépést tartok én a divattal, megszólnának, ha még hegyes orrú cipőben jár­nék. Mögötte maxiruhás hölgy, prémmel, lilára festett kör­mökkel, cigarettafüst-kari­kákkal, ezüsttel átszőtt szín­házi táskával. Meg sem kér­dezem. TAMÁS ERVIN (VÉGE) A színház — ahol összecsapnak a divatról, viseletről vallott vélemények FOTÓ: FARKAS TAMÁS ÉS SZALAY ZOLTÁN EGYEBEK KÖZÖTT... Öntudat Ahhoz képest, amilyen gyakran szerepel szóhasznála­tunkban, azt hiszem, viszonylag kevesen tudnak pontos választ adni arra a kérdésre, mi az öntudat, ki számít öntudatosnak. No persze nem abban az értelemben, mint amit az öntudat szó az ájultság ellentéteként kife­jez, tehát, hogy az illető magánál van. Hanem politikai értelemben. Öntudatos az a személy, „aki osztályhely­zetét és ebből adódó feladatait felismerve tudatosan s tevékenyen részt vesz osztályának harcaiban.” Az idé­zet az értelmező szótárból való, ezt könnyű volt előke­resnem. Sokkal nehezebb azonban az élet mindennapjain mi­nősíteni az egyes emberek sok-sok cselekedetét. Nehéz, kiváltképpen azért, mert régi maradványként meg új jövevényként elég sok tévnézet van forgalomban, elég sokan külsőségek, látszatok és hallások alapján ítél­keznek. Hallások alapján — már ti. nem abban az érte­lemben, hogy mit mondanak mások, hanem hogy va­laki mit milyen hangerővel mond. Pedig, sajnos, lehet hazugságot is hangosan mondani, akkor sem lesz belőle igazság. (Csak Goebbels mondta azt, állítólag, hogy ha egy hazugságot sokszor ismételnek, akkor elhiszik az emberek.) De ne higgyék, ellentétként, hogy tehát az igazságnak nem kell hangerő, mert halkan mondva is igazság. Ez persze, önmagában, így van. De az igazság sohasem önmagában van, hanem tévedések és tévelygések köze­pette kell, hogy érvényesüljön. Ehhez pedig előbb hí­veket kell, hogy szerezzen. S hogy híveket szerezzen, hangoznia, hallatszania kell. Sőt olykor nem árt, ha nagyszájú hangoskodók butaságaival és demagógiájá­val szemben, az igazságé a hang-túlerő is. Hogy mi köze mindennek az öntudathoz? Sok helyen — és minél több helyen, annál jobb — szót emelnek a dolgozó emberek ilyen-olyan visszásságok ellen, illetőleg nekik nem tetsző jelenségek ellen. Le­het, hogy nincs igazuk, ők szükségképpen saját szem­szögükből látják a dolgokat, s az is lehet, hogy téves észrevételük másokat félrevezet, a tévedésnek megnyer. Mit lehet tenni ilyenkor? Semmi esetre sem azt, mint amivel a napokban egy is­merősöm panaszkodott; őnáluk az történt, hogy az idős szakit letorkolta művezetője, amúgy négyszemközt, ilyenformán: „Nem szégyelli magát? Maga, a régi szer­vezett munkás, lármázza föl szaktársait és szít hangu­latot a vezetés ellen? Hát maga nem tudja, hogyha a múlt rendszerben az volt az öntudatos, aki szájat nyi­tott fölfelé, ma meg az, aki egyetért a felsőbbség veze­tésével? Nekem kell ezt magyaráznom magának?” Valahogy így hangzott ez a szörnyen rosszízű kioktatás. Tudom, az életben ritkán fordul elő, hogy ennyire nyíl­tan csűrik-csavarják a dolgokat, de hasonló okfejtés­sel találkozni mégis. Hogy az öntudat más volt valaha és más ma. Pedig nem az öntudat más, hanem a hely­zet más. Sokan azt képzelik, hogy hajdan az öntudatos munkás nem dolgozott szorgalmasan, ne dagadjon a főnök erszé­nye. Ami a főnök erszényét illeti, arról csakugyan meg­volt az öntudatos munkás véleménye. De a munkáról és a tisztességről is. Az öntudatos munkás igenis a legjob­bak közül volt való — másképp ki is penderítették vol­na. És persze, hogy szólt, ha maga, társai, tehát osztá­lya sérelmét látta. És harcolt, öntudatosan. Hát ma? Ma minden szónak a hatalom felelősségével kell párosulnia, az öntudatnak ez a felelősségérzet a legfőbb fokmérője. De a némaság sohasem lehet öntu­datos, még ha néhol a felsőbbségnek ez felel is meg, ez a kényelmes. Ha valaki téved, akkor vele szemben vitában kell bebizonyítani az igazságot — hadd tudja meg mindenki más tévedő is, a némák is, akik nem mer­nek szólni, csak számolnak, mert nem eléggé öntudato­sak. Azt írtam fentebb, hogy olykor a hangerőnek is van szerepe. Hadd tegyem most hozzá, hogy így vagy úgy legfeljebb a szándékos bujtogatókba szeretnénk be­lefojtani a szót, de a jóakaratú emberekbe sohasem szabad. Annyira nem, hogy legnagyobb értékeink közt illik szá­mon tartanunk azt a kincset, amely a munkásdemokrá­cia légkörében gátlástalanul megnyilatkozó emberek véleményében, tanácsaiban, sőt uram bocsá’, ha úgy hozza a helyzet, zokszavában rejlik, öntudatot elérni és terjeszteni ugyanis csak ilyen küzdelemben, az öntuda­tos egyetértésen alapuló együttcselekvés céljából lehet és érdemes. SZÁNTÓ JENŐ

Next