Tükör, 1974. január-március (11. évfolyam, 1-13. szám)
1974-01-29 / 5. szám
mai átlagos adat már megközelíti az évenkénti egy ruhát. (Az „Ez a divat” lap példányszáma: 200 ezer.) — Régen melyik volt a legolcsóbban előállítható szín? — A kék. — Igen. Ezért kékek még ma is az iskola- és a munkaköpenyek? — És a farmer. A szociológussal folytatott kérdez-felelekben elérkeztünk a mához. Miért divat a farmer? Mert először a világtörténelemben ez a viselet nem a hovatartozást, hanem a munkát jelzi. — Az öltöny és a nyakkendő szemléletesen tükrözi a kapitalizmus demokráciáját — mondja Balogh Zoltán. — Lehetett mindenkinek öltönye és nyakkendője... De mikor viselhette? Szimbólummá vált — és ezt a jelképet sajnos átvettük mi is, hogy nyakkendősen, „fehérgallérosan” lehet végezni egyegy munkahelyen. A miniszoknya, a farmer, a női nadrág és a legegyszerűbb holmik divatja, szerintem, nagy változások jele. A ruhaipar ellentámadása pedig: a maxi. A maxi egyértelműen reakciós viselet, nemcsak a profitot képviseli, hanem ismét azt is, hogy „ez engem nem akadályoz az életben”, akit pedig a maxi nem akadályoz, nem éppen kemény munkával keresi kenyerét... Az öltözékek tekintély-jellege valahol itt csomósodik össze — minél munkaigényesebb legyen és az úgynevezett „munkaidőben” jelezze, hogy nem hordható. Ma még élnek a divatdiktátorok, de a tömegdivat a saját lábára állt. A passzív alkalmazkodás: a divattervező álomruháit viselni kezdik, az aktív reakció: maga a divatteremtés, a tömegek viselik először, aztán ébred rá a ruhagyár, az iparművész, hogy ez a módi, változtatják, alkalmazzák, sorozatban gyártják. A passzív reakció a középkorúakat jellemzi inkább, az aktív pedig a fiatalokat... Ezért ma már nem beszélhetünk uralkodó divatirányzatokról. A SZÍNHÁZBAN... René König ábrázolja a színtér változásait is, ahol a divat „felvonul”. Az antikvitásban a piac, az agora (a vásártér), a középkorban és a reneszánszban az udvar, az abszolutizmus korában előbb a spanyol, majd a francia és angol királyi udvar töltötte be ezt a szerepet, később fontos színtérré válik a színház és a szalon. A XIX. századtól a divat elsődleges bemutatóhelye a színház, egészen korunkig, amikor a tömegkommunikációs eszközök elterjedése kezdi feloldani a felvonulásig tér korábbi lokális határait. Mégis — míg ez a feloldás tart — válasszuk utolsó színtérül a színházat. Vígszínház: „Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról”. A közönség zöme fiatal, egyszerű ruhákban. Bley Mária, titkárnő: — Nincs is estélyim. Azért jövök, mert érdekel a darab, nem azért, hogy a szomszédom irigyeljen. A divat nekem addig divat, amíg kényelmes, meg színes. Gast Béla, üzemmérnök: — Hideg van, pulóverben, öltönyben vagyok. Megtisztelem a színházat, hogy nem farmerban jövök, de kényelmetlenül nem akarok ülni, hogy folyton a nyakkendőmet igazgassam, például: Pesti Színház, „Hirdetés”. A nézők zöme középkorú, sok az estélyi ruha. Czibor Pálné, könyvelő: — — Olyan ritka, hogy mi az urammal színházba menjünk . .. Ünnep. Ünnepkor pedig az ember ünnepi... Végre felvehetem egyszer a sötét ruhámat, végre divatos lehetek, a szünet nekem szertartás ... Varga Imre, műszerész: — A divat nem érdekel, de a színháznak dukál a fehér ing, az öltöny. Ezek a nagy színészek mind nekünk játszanak... Persze, azért lépést tartok én a divattal, megszólnának, ha még hegyes orrú cipőben járnék. Mögötte maxiruhás hölgy, prémmel, lilára festett körmökkel, cigarettafüst-karikákkal, ezüsttel átszőtt színházi táskával. Meg sem kérdezem. TAMÁS ERVIN (VÉGE) A színház — ahol összecsapnak a divatról, viseletről vallott vélemények FOTÓ: FARKAS TAMÁS ÉS SZALAY ZOLTÁN EGYEBEK KÖZÖTT... Öntudat Ahhoz képest, amilyen gyakran szerepel szóhasználatunkban, azt hiszem, viszonylag kevesen tudnak pontos választ adni arra a kérdésre, mi az öntudat, ki számít öntudatosnak. No persze nem abban az értelemben, mint amit az öntudat szó az ájultság ellentéteként kifejez, tehát, hogy az illető magánál van. Hanem politikai értelemben. Öntudatos az a személy, „aki osztályhelyzetét és ebből adódó feladatait felismerve tudatosan s tevékenyen részt vesz osztályának harcaiban.” Az idézet az értelmező szótárból való, ezt könnyű volt előkeresnem. Sokkal nehezebb azonban az élet mindennapjain minősíteni az egyes emberek sok-sok cselekedetét. Nehéz, kiváltképpen azért, mert régi maradványként meg új jövevényként elég sok tévnézet van forgalomban, elég sokan külsőségek, látszatok és hallások alapján ítélkeznek. Hallások alapján — már ti. nem abban az értelemben, hogy mit mondanak mások, hanem hogy valaki mit milyen hangerővel mond. Pedig, sajnos, lehet hazugságot is hangosan mondani, akkor sem lesz belőle igazság. (Csak Goebbels mondta azt, állítólag, hogy ha egy hazugságot sokszor ismételnek, akkor elhiszik az emberek.) De ne higgyék, ellentétként, hogy tehát az igazságnak nem kell hangerő, mert halkan mondva is igazság. Ez persze, önmagában, így van. De az igazság sohasem önmagában van, hanem tévedések és tévelygések közepette kell, hogy érvényesüljön. Ehhez pedig előbb híveket kell, hogy szerezzen. S hogy híveket szerezzen, hangoznia, hallatszania kell. Sőt olykor nem árt, ha nagyszájú hangoskodók butaságaival és demagógiájával szemben, az igazságé a hang-túlerő is. Hogy mi köze mindennek az öntudathoz? Sok helyen — és minél több helyen, annál jobb — szót emelnek a dolgozó emberek ilyen-olyan visszásságok ellen, illetőleg nekik nem tetsző jelenségek ellen. Lehet, hogy nincs igazuk, ők szükségképpen saját szemszögükből látják a dolgokat, s az is lehet, hogy téves észrevételük másokat félrevezet, a tévedésnek megnyer. Mit lehet tenni ilyenkor? Semmi esetre sem azt, mint amivel a napokban egy ismerősöm panaszkodott; őnáluk az történt, hogy az idős szakit letorkolta művezetője, amúgy négyszemközt, ilyenformán: „Nem szégyelli magát? Maga, a régi szervezett munkás, lármázza föl szaktársait és szít hangulatot a vezetés ellen? Hát maga nem tudja, hogyha a múlt rendszerben az volt az öntudatos, aki szájat nyitott fölfelé, ma meg az, aki egyetért a felsőbbség vezetésével? Nekem kell ezt magyaráznom magának?” Valahogy így hangzott ez a szörnyen rosszízű kioktatás. Tudom, az életben ritkán fordul elő, hogy ennyire nyíltan csűrik-csavarják a dolgokat, de hasonló okfejtéssel találkozni mégis. Hogy az öntudat más volt valaha és más ma. Pedig nem az öntudat más, hanem a helyzet más. Sokan azt képzelik, hogy hajdan az öntudatos munkás nem dolgozott szorgalmasan, ne dagadjon a főnök erszénye. Ami a főnök erszényét illeti, arról csakugyan megvolt az öntudatos munkás véleménye. De a munkáról és a tisztességről is. Az öntudatos munkás igenis a legjobbak közül volt való — másképp ki is penderítették volna. És persze, hogy szólt, ha maga, társai, tehát osztálya sérelmét látta. És harcolt, öntudatosan. Hát ma? Ma minden szónak a hatalom felelősségével kell párosulnia, az öntudatnak ez a felelősségérzet a legfőbb fokmérője. De a némaság sohasem lehet öntudatos, még ha néhol a felsőbbségnek ez felel is meg, ez a kényelmes. Ha valaki téved, akkor vele szemben vitában kell bebizonyítani az igazságot — hadd tudja meg mindenki más tévedő is, a némák is, akik nem mernek szólni, csak számolnak, mert nem eléggé öntudatosak. Azt írtam fentebb, hogy olykor a hangerőnek is van szerepe. Hadd tegyem most hozzá, hogy így vagy úgy legfeljebb a szándékos bujtogatókba szeretnénk belefojtani a szót, de a jóakaratú emberekbe sohasem szabad. Annyira nem, hogy legnagyobb értékeink közt illik számon tartanunk azt a kincset, amely a munkásdemokrácia légkörében gátlástalanul megnyilatkozó emberek véleményében, tanácsaiban, sőt uram bocsá’, ha úgy hozza a helyzet, zokszavában rejlik, öntudatot elérni és terjeszteni ugyanis csak ilyen küzdelemben, az öntudatos egyetértésen alapuló együttcselekvés céljából lehet és érdemes. SZÁNTÓ JENŐ