Tükör, 1974. április-június (11. évfolyam, 14-26. szám)
1974-06-04 / 23. szám
ARCOK A MÁBÓL ~H#Hná /Veszve?# /Xvank# Minden dolgok között a maga életét vette a legkönnyedebben, a legtermészetesebben, a legmagától értetődőbben, s ezt az idők folyamán szinte művészi egyszerűségre emelte ... Éppen ezért a maga életével tud a legegyszerűbben elszámolni is. A könnyedség, a természetesség, a meglevővel való megnyugodott számolás, persze nem jelenti azt, hogy az élete könnyű volt, hogy a sora mindig a maga legtermészetesebb útján haladt, hogy nem rázták meg nagy tragédiák, nem állították választás elé gyötrő sorsfordulók. Az élet vázlata ilyen kopogósan egyszerű. 1926-ban született egy óbudai öreg házban, hat elemit járt, 10 éves korában az apja és a bátyja elvitte az óbudai munkásotthonba a gyermekbarátokhoz — még csak játszani, szórakozni. Később átnőtt, átérett az ifikhez. A házba új lakó költözött, annak a fia is eljárogatott a munkásotthonba. Néha kettesben bandukoltak haza. Aztán összeházasodtak. Tizenkét évesen kezdett dolgozni: a Csokoládégyárban, majd a Párizsi Áruházban. Amikor betöltötte a 14-et, felvették segédmunkásnak a Bélyegzőgyárba. Negyvennégyben, 18 éves korában született az első kislánya, 1953-ban hatodikként a fia. Ez a két gyereke ma is él, a közben született négy picit néhány hetes korukban elvitte a gyenge táplálkozás, a vizes lakás — a háború előtti világnak, s a háború nyomorúságának messzire ható, borzongató lehelete. Negyvenhét tavaszán beállt dolgozni a Hendler-féle szövőgyárba. Negyvennyolc őszén átkerült az óbudai Goldbergerbe. 1950-ben beválasztották a gyári pártbizottságba. 1951-ben iskolára küldték, 1952-ben a kerületi pártbizottság munkatársa lett, 1961-ben került át a Május 1. Ruhagyárba, ahol megválasztották a gyári pártbizottság titkárává. Ül a pici asszony a hatalmas íróasztal mellett, körülötte minden elcsendesedett, csak a távoli műhelyekből hajlik ide az esti műszak duruzsolása. Papírok, iratok, feljegyzések, ha éjfélig böngészi őket, sem juthat a végére. Betűk, betűk és betűk a holt papíron. De nem, nem igaz, nem holt papír, nem holt betűk. Mindegyik mögött emberek élete, sorsa, lüktető valósága rejlik, nincs is papír, csak emberek és sorsok léteznek a maguk bonyolult összefüggéseiben, amelyek hol a termelő, hol a társadalmi, hol a családi, személyi gondokkal, örömökkel megrakodott embert villantják fel élesebb vagy haloványabb fényben; azt a sok ezer embert — többségükben lányok, asszonyok —, akiknek a sorsával úgy törődik, úgy kell törődnie, mint egy nagy család választott családfőjének. Soha nem kapaszkodott fölfelé, ellenkezőleg, inkább erővel hátrahúzódott volna. A közösségi akarat tolta-taszította mindig előbbre, amit elért, nem az előrefurakodók makacsságával vívta ki, ellenkezőleg, a félős visszafordulásai ellenére. Meg aztán hát hová is jutott? Ha tőle kérdezzük, azt feleli rögtön, talán kissé riadtan is, hogy nem, nem jutott sehová, ugyan hová is juthatott volna, amikor soha nem óhajtott másként élni, mint a gyárbeli munkásasszonyok. De ha úgy fordul a kérdés, hogy mit vár tőle az a közösség, amely a bizalmát nyilvánította iránta, akkor belátja, elismeri, hogy eljutott valahová: a közösségi kötelezettségeknek — csakis a kötelezettségeknek — igen megtisztelő fokára. Ül a pici asszony a hatalmas íróasztal mögött, és becsülettel birkózik a közösség rárótta feladatokkal, embereknek álmodik jobb sorsot, kedvezőbb életfeltételeket, békésebb örömöket... S ennek során mindig szembesíti a jelent a múlttal — mintha tükröket állítana egymással szembe, s közibük helyezné a pillanatnyi valóságot. Tulajdonképpen nem is hatalmas az íróasztal, sem a szoba, sem a szekrények, semmi sem, csak az asszony olyan csöpp, hogy hozzá képest egyszeriben minden felmagasodik. A külseje mintha csak kifejezné a lelke megszokott állapotát, az egyszerűséget, a visszahúzódást, a szerénységet — és a szerénységre, egyszerűségre való intést is egyidőben. Mindig is ilyen pici, szerény és visszahúzódó volt. Amikor az óbudai munkásotthonban kora szerint már kinőtt a gyermekbarátok sorából, és az ifikhez tartozott volna, rendre visszazavarták a gyerekekhez , mert olyan vékonyka és gyenge volt. És szerény ahhoz, hogy vitatkozzék a maga érdekében. Úgy fogadta el a világot, ahogyan kapta, vagy ahogyan a világ fogadta őt. Azt is zokszó nélkül vette tudomásul — ma már egy kis bánatos felhanggal a szavában emlékezik rá —, hogy lánykora, lánysága jóformán nem is volt, felemésztette a gyerekfejjel megkezdett, hajnaltól késő estig tartó, fárasztó, gyötrő munka. (Gyalog tette meg az utat reggeleste Óbuda és a Belváros között, s munka után még kifutóskodott.) Aztán meg az asszonysága? Első évtizedében jóformán csak szült és temetett (négy csecsemőjén kívül meghalt az apja és az öccse is.) Az iszonyú megpróbáltatások esztendei voltak ezek. De a tragédiák — ma már így emlékezik rájuk — csak az emberségét növelték, az élet érzéséhez segítették, igaz, kegyetlen áron. A jó pillanatnyi ajándéka csak az életnek, meg kell ragadni minden apró kis örömöt, a rosszat pedig el kell viselni, átvészelni. Akkor így gondolta. Aztán lassacskán rájött, hogy ennél sokkalta többet lehet is, kell is tenni. Sőt, hogy ez tán kötelessége is az embernek, még az ilyen gyenge asszonynak is, mint ő. Amikor negyvenhét elején meghalt a másodiknak született kislánya (tízhónapos korában), és ő munkára jelentkezett a Hendler-féle szövőgyárban, akkor hirdették meg a munkaversenyt. A gyorsaság bizony nem volt erénye, annál inkább a precíz, pontos munka. Gondolta is — szomorúan —, hogy az ő gépére bizony soha nem tűzik oda a kis piros zászlót. Aztán amikor az egyik reggel a műhelybe lépve a gépére pillantott, szinte a torkába ugrott a szíve: a zászlócska ott díszelgett. (Ezt az élményt a múlt tükréből gyakran vetíti a jelenbe, hiszen ma sok száz asszony és lány munkájának megbecsüléséért érzi, érezheti magát felelősnek. Szinte számba kérve teszi fel magának a kérdést: nyújtunk-e ma ilyen élményt, ilyen lelkesült örömöt azoknak, akik a munkában élen járnak? És keresi ,— a munkatársaival együtt — a választ, keresik a megoldást, sokféle úton-módon próbálkozva. Mert persze ma bonyolultabbak, összetettebbek a munkával kapcsolatos érzések, élmények, sokrétűbbek az örömkeltés lehetőségei is. És — tudja jól — ez nemcsak szervezési, nemcsak anyagi kérdés: a tudat kérdése is, a lélek állapotának kérdése is, amelyekre, úgy érzi, nemcsak náluk a gyárban, de társadalmi méretekben is sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani.Negyvennyolcban átkerült az Óbudai Goldbergerbe, az összerakóba. Itt a közvetlen munkatársai csoportbizalminak választották. Miért őt — kérdezte. Hiszen őt észre sem lehet venni a gépek között. Ha megszólal, a szavát sem hallani. Nem, nem hiszi, hogy érdemes erre a bizalomra ... Nem sokkal később a bizalmi tevékenységéért könyvjutalmat kapott (vékony, olcsó, puha fedelű könyvecske volt a négerek szabadságmozgalmáról). Meghatottan vette át. Mert könyv volt. Betű volt. Írás volt, aminek a tiszteletét még a munkásotthonból hozta magával. Az írás — tudás. Az írás — világosság. Az írás — fegyver a harcban. (Ma is törekszik rá, hogy ha a gyárban bármi jutalmat, kitüntetést adnak, kísérje azt könyv is. Sajnálja, hogy a munkásember ma nem él eléggé az olvasás lehetőségével. Pedig rengeteg az okos, jó könyv, csak hát az olvasás háttérbe szorul a szórakozást jelentő sokféle időtöltési lehetőség mellett. Számos kísérlete bizonyítja a gyárban, hogy nem nyugszik ebbe bele. És kísérletezni és kísérletezni fog, ameddig kell, mert „ebbe egyszerűen nem lehet beletörődni...”) Még szakszervezeti csoport bizalmi volt a Goldbergerben, amikor egyszer valami kis tájékoztató előadásfélét tartott. Amint ott ültek a hulladékszobában, a fal mellett, a zsákokon, hát betoppant váratlanul az egyik gyári vezető. Látva, mi történik, leült közibük egy zsákra. Ő olyan zavarba jött, hogy jóformán azt sem tudta, mit mond, hogyan mondja. S a végén a vezető megdicsérte: nagyszerűen, okosan, hasznosan beszélt. Ö ugyan kételkedett ebben, s ma is úgy véli, nem szolgált rá teljes mértékben a dicséretre. Az elismerés azonban szárnyakat adott, hogy nem volt hiábavaló az igyekezete, hogy sikerült valamit nyújtani a társainak.Gondosan ápolja ezt az élményt is. Nem akarja elfelejteni, nem óhajtja elkoptatni. Mindig a szeme előtt akarja tartani, hogy mennyire fontos az önzetlen, áldozatkész társadalmi-közösségi munka megbecsülése. Amit valaki a közösségért tesz, önzetlenül, azt meg kell köszönni, afelett nem lehet, nem szabad csak úgy átsiklani. De nem elég ám az egyszerű „köszönöm” formálisan, tartalmatlanul. Meg kell mutatni, hogy javára szolgált a közösségnek, az a társadalmi tevékenység, még ha akármilyen pici volt is a haszna. Minden emberben él a természetes igény, hogy hasznosnak tudja magát, hogy ne csak adok-veszek, dolgoztam-megfizetnek módon érezze a kapcsolatát a közösséggel. Tenni valamit szűkebb kollektíváért látni a hasznát, és érezni érte az elismerést — az egyik legnagyobb örömforrás. Bűn nem ápolni ezt az igényt, kártevés nem nyitni utat előtte. Minden embert ösztönözni kell valami, akár egy egészen kis, de hasznos feladatra, és megnyitni a tevékenysége számára az utat. S milyen bántó, ha az efféle tettekért anyagi — csak anyagi — elismerést nyújtanak. Az efféle cselekvésnek a lelkét, a lényegét ölik meg . . . Ezt vallja, ezt hirdeti, ennek próbál érvényt szerezni a maga hatáskörében.) 1950 tavaszának egyik reggelén hívatták a gyári pártbizottságra. Megrémült: ugyan mit követtem el? A titkár elmondta neki a gondjait: egyik munkatársát áthelyezték, a másik pedig hirtelen megbetegedett, a munka rengeteg . .. Őrá gondoltak, hogy segíthetne. Ettől aztán méginkább megijedt: ugyan, nem képes ő megfelelni ilyen szörnyű nagy feladatnak, a gyári pártbizottságon dolgozni a titkár mellett, rengeteg emberért felelni... nem . . . nem ... Tájékoztatták, hogy a fizetése 800 forint lenne. A szövődében 1200 forintot keresett. Talán majd azt hiszik, hogy emiatt szabadkozik? Nemsokára szervezőtitkárrá, egy esztendővel később pedig a gyári pártbizottság titkárává választották. Dolgozott reggel hattól este kilencig — s közben N Részlet a szerzőnek — a TÜKÖR szerkesztőjének — a Móra kiadónál. Emberek, utak, sorsok címen a könyvnapra megjelent, huszonhárom irodalmi portrét tartalmazó kötetéből.