Tükör, 1974. július-szeptember (11. évfolyam, 27-39. szám)
1974-08-27 / 35. szám
ahonnan a híradó adását közvetítik tíz perc múlva. Amint belépünk a terembe, balról jobbra a külpolitikai műsorvezető, aztán a belpolitikai kommentátor asztalát látjuk, majd a bemondóét. Ezért az estén Dömök Gábor ül a mikrofon elé, hogy oly jól ismert szépércű hangján közölje az országgal: mi történt Kanadában; mit nyilatkozott egy afrikai államfő; hol pusztított tűzvész a nagyvilágban; kit választottak szépségkirálynővé a republikánus brazilok, és mit követelnek foglyaik életéért egy repülőrablás tettesei. Több mint húsz esztendeje rendszeres szereplője a tévéhíradónak is. — Este hatra kell benn lennem — mondja. — Az első híradásban mintegy tíz-tizenkét percem van. A második húszperces híradóban fölváltva olvasunk valamelyik kolleginával. A harmadikban ismét egyedül leszek tizenöt percig. Az első adás során a reflektorok nagyjából negyven fokra fűtik föl a stúdiót. Általában tíz fokkal szokott melegebb lenni adás közben, mint a kinti nyári hőmérséklet. A második adásnál örököljük az első adás lámpáinak melegét s azt fokozzák a reflektorok. Itt nincs légkondicionálás. Hallottam, hogy föltalálták már a hidegfényű stúdiólámpákat. Nálunk egyelőre még nincs ilyen. Ez sok kellemetlenséget jelent. Én például nem is sminkelhetem magamat, mert a szakadó veríték a festékkel egyesülve kimarná az arcomat. Viták vannak házon belül, hogy megengedhető-e rendkívüli melegben a lazább, a zakó nélküli öltözködés. Mivel itt mindig rendkívüli meleg van, szinte mindig nyakkendőben, zakóban állunk a kamerák elé. Elvileg szabad ventillátort használunk, de azt tapasztalom, hogy fújja, zörgeti az előttem levő papírt, működése surrogó hangot ad a mikrofonban, így azt sem használjuk Egyébként ebben a munkában a melegnél is fárasztóbb a permanencia. Hogy hol lépjen be az ember. Hol gyorsítson a szövegmondáson, hogy megőrizze a kép és a szöveg párhuzamosságát. Ez sok ember társasjátéka. Ha egy valaki rosszul lép — mivel minden kimondott szó kapcsolódik valamihez és valakihez — fölborul minden. Ez a felelősség vált ki belőlem olyan feszültséget, hogy adás után még két órán át jár bennem a motor. Ezt úgy igyekszem levezetni, hogy gyalog sétálok haza, budai lakásomra. Útközben, ha kapok, a sok vízveszteség pótlásául megiszom valahol egy hosszúlépést... Parkoló Valaha a Nemzeti Színház állt itt. Bajor Gizit láthattuk még belebbenni a művészbejárón, Tímár József itt jött ki Az ügynök halálának halálosan fölizzó előadása után. Aztán eltűnt a színházi varázslattal együtt a teátrum is. Az aluljáró torkolata van az épület helyén és a gépkocsiparkolóhely. Ez utóbbi a legforgalmasabbak közül való széles Budapesten. A terület felelőse most éppen Nádasi József parkolási díjbeszedő. Egyike azoknak a nyugdíjasoknak, akik ezt a munkát végzik. — Akkuszerelő és javító voltam a BKV-nál — kezdi. — Hatvanhárom éves és egészséges vagyok. Kell a pénz is, az elfoglaltság is. Ha délelőttös műszak az enyém, akkor hétre jövök, fél egyig dolgozom. Itt aztán van minden. Forgalom is, mert egy délelőtt százötven, kétszáz kocsi is mozog a parkolóban. Sok a külföldi és némelyik még akkor sem akarja megérteni, hogy fizetnie kell a parkolásért, ha leírom neki. Vigyázok a tolatásnál, hogy ne sérüljenek meg az autók. Elcsípem a bliccelőt, mert az is kínálkozik. Itt aztán sehová se lehet behúzódni a nap elől. Ha öttíz percre beállnék a hűsre, már elmenne néhány kocsi. Ezért aztán svájci sapkát viselek, nehogy napszúrást kapjak. Nehéz a nyári szolgálat, de mégis azt mondom, inkább a meleg, mint a téli zimankó. Igaz? B. N. E. ..... A második adásnál örököljük az első adás lámpáinak melegét” „Vigyázok a tolatásnál. Elcsípem a bliccelőket” FOTÓ: FARKAS TAMÁS EGYEBEK KÖZÖTT... Találat Ritkán szoktam kinyomtatni olyan eseteket, amelyek személyemmel történtek meg, mert úgy érzem, az újság nem erre való. S különben is: az újságíró, mert közelebb van a tűzhöz, azaz a sajtóhoz, megjelentetheti csip-csup személyes ügyeit, míg más halandó nem? Mindezek ellenére most mégis megsértem ezt a szabályt, mert úgy vélem, itt már nem rólam van szó. A közelmúltban ezeken a hasábokon szóvá tettem egy jelenséget, s az egyik mondatban, éppen csak szőrmentén, azt írtam, hogy „az egyik vállalatnál például” ... és nem valami főbenjáró bűn következett, , csak egy maximum fejcsóválást érdemlő tény. Most már tudom, jobb lett volna megírnom, kiről-miről van szó. Hogy honnan tudom? Nos, kérem, már a megjelenés napján csöngött a telefon az íróasztalomon. Az ország egyik sarkából jelentkezett egy vállalat munkaügyi osztályvezetője, s valami ilyent mondott: „Önt tévesen tájékoztatták. Mert az úgy volt, hogy ..Csodálkozásomat fejeztem ki, mondván: „Ha nem úgy volt, amint írtam, miért jelentkezik? Miért gondolja úgy, hogy magukról szól a mese?” Erre nem tudott válaszolni, csak annyit mondott: azt hitte, mert valami hasonlatosság mégis volt az ő ügyük és az én félmondatos célzásomban említett között. Megnyugtatásom után békésen elváltunk. Aztán kaptam két levelet, szintén az ország más és más vidékéről. Az egyikben valaki, a véleménye szerint szóban forgó vállalat egyik dolgozója, készségét fejezte ki, hogy további, pontos részleteket bocsát rendelkezésemre az ügyben, mert „még sok minden van ám itt, amiről érdekes és érdemes volna írni”. Bevallom, szokásomtól eltérően, nem válaszoltam erre a levélre. Mondanom sem kell: nem arról a vállalatról volt szó. A másik levelet egy vezető beosztású férfiú írta. Mint közölte, valóban történt ott hasonló dolog, s nem baj, hogy utaltam rá — írta —, de azért megtehettem volna, hogy előzőleg ővele is beszélek, hogy ne nyomtatásból értesüljön róla: kipattant az ügy. Neki is tudomására hoztam: fogalmam sem volt, hogy őfeléjük mi újság. Csak közbevetőleg jegyzem meg: onnan nem érkezett semmiféle reagálás, ahonnan a példát vettem. Igaz, nem is vártam semmit, nem is azért írtam róluk úgy, névtelenül. De az olvasó, ha nyomon követett idáig, alighanem érti, hogy itt nem valami jellegzetesen szűk újságírói műhelygondról olvasott. Hanem közéletünknek egyik nem jelentéktelen tünetéről. Először is arról — s ha hiszik, ha nem, ezt nem elmarasztalólag, hanem dicsérőleg írom —, hogy néhány helyen illőnek tartották a reagálást. Ez még akkor is jó, ha tévesen érezték találva magukat. Mert biztos, hogy őbennük legalább igény van egyes rossz dolgok elkerülésére, s ha azt magukra vették, ami nem is róluk szólt, biztosan vigyázni fognak, ne is legyen róluk efféle írnivaló. Aztán — ami úgyszintén nem belső műhelygond — arra is rájöttem, hogy nem nagyon üdvözítő nem nevükön nevezni az érintetteket, mert így sokan mások érzik találva magukat, csak éppen az hallgat mélyeket, akinek oka volna találva éreznie magát. Nem akarok én itt szabályt alkotni vagy ismételgetni a bírálat konkrétságáról és hasonlókról. Az a szó, hogy kritika, eleddig nem is szerepelt írásomban. Egy vonatkozását azonban mégiscsak érintenem kell, ha azt akarom, hogy valami értelmes tanulság kikerekedjék mondanivalómból. A fent írott esethez hasonlót természetesen máskor is tapasztal az, aki közéleti pályán mozog. Azt is minduntalan érzékeli, milyen mélyen kifejlődött az emberekben a saját kis körükön túli látásmód és kritikai érzék. Sokszor annyira, hogy még olyasmit sem bocsátanak meg, aminek nagyon meghatározott tárgyi, nem pedig személyi okai vannak. Ez az egyik közismert igazság. A másik, kevésbé köz- és elismert, hogy mindenki szerint a kritikának csak az a része igaz, ami másokra vonatkozik, de szemenszedett hazugság, közönséges rágalom vagy legjobb esetben félreértés, ami őrá vonatkozik. Pedig kijavítani kinek-kinek a hibáját kinek-kinek csak önmagának lehet. Sőt, az az okosság — és ezért mondtam, hogy örülök a célba nem is vett helyek afféle érzésének, mintha őket célozta volna az a félmondat — azt diktálja, hogy mindenki akkor javítsa ki a hibáját, ha a bírálat, mint jelen esetben, nem is őróla szólt. SZÁNTÓ JENŐ