Tükör, 1974. július-szeptember (11. évfolyam, 27-39. szám)

1974-08-27 / 35. szám

ahonnan a híradó adását közvetítik tíz perc múlva. Amint belépünk a terembe, balról jobbra a külpolitikai műsorvezető, aztán a belpolitikai kommentátor asztalát látjuk, majd a bemondóét. Ezért az estén Dömök Gábor ül a mikrofon elé, hogy oly jól ismert szépércű hangján közölje az országgal: mi történt Kanadában; mit nyilatkozott egy afrikai államfő; hol pusztított tűzvész a nagyvilág­ban; kit választottak szépségkirály­nővé a republikánus brazilok, és mit követelnek foglyaik életéért egy re­pülőrablás tettesei. Több mint húsz esztendeje rendszeres szereplője a tévéhíradónak is. — Este hatra kell benn lennem — mondja. — Az első híradásban mint­egy tíz-tizenkét percem van. A má­sodik húszperces híradóban fölvált­va olvasunk valamelyik kolleginával. A harmadikban ismét egyedül leszek tizenöt percig. Az első adás során a reflektorok nagyjából negyven fokra fűtik föl a stúdiót. Általában tíz fok­kal szokott melegebb lenni adás köz­ben, mint a kinti nyári hőmérséklet. A második adásnál örököljük az el­ső adás lámpáinak melegét s azt fo­kozzák a reflektorok. Itt nincs lég­kondicionálás. Hallottam, hogy föl­találták már a hidegfényű stúdió­lámpákat. Nálunk egyelőre még nincs ilyen. Ez sok kellemetlenséget jelent. Én például nem is sminkel­hetem magamat, mert a szakadó ve­ríték a festékkel egyesülve kimarná az arcomat. Viták vannak házon be­lül, hogy megengedhető-e rendkívü­li melegben a lazább, a zakó nélküli öltözködés. Mivel itt mindig rendkí­vüli meleg van, szinte mindig nyak­kendőben, zakóban állunk a kame­rák elé. Elvileg szabad ventillátort használunk, de azt tapasztalom, hogy fújja, zörgeti az előttem levő papírt, működése surrogó hangot ad a mik­rofonban, így azt sem használjuk Egyébként ebben a munkában a me­legnél is fárasztóbb a permanencia. Hogy hol lépjen be az ember. Hol gyorsítson a szövegmondáson, hogy megőrizze a kép és a szöveg­­ párhu­zamosságát. Ez sok ember társasjá­téka. Ha egy valaki rosszul lép — mivel minden kimondott szó kapcso­lódik valamihez és valakihez — föl­borul minden. Ez a felelősség vált ki belőlem olyan feszültséget, hogy adás után még két órán át jár bennem a motor. Ezt úgy igyekszem levezetni, hogy gyalog sétálok haza, budai la­kásomra. Útközben, ha kapok, a sok vízveszteség pótlásául megiszom va­lahol egy hosszúlépést... Parkoló Valaha a Nemzeti Színház állt itt. Bajor Gizit láthattuk még belebben­­ni a művészbejárón, Tímár József itt jött ki Az ügynök halálának halálo­san fölizzó előadása után. Aztán el­tűnt a színházi varázslattal együtt a teátrum is. Az aluljáró torkolata van az épület helyén és a gépkocsi­parkolóhely. Ez utóbbi a legforgal­masabbak közül való széles Buda­pesten. A terület felelőse most éppen Nádasi József parkolási díjbeszedő. Egyike azoknak a nyugdíjasoknak, akik ezt a munkát végzik. — Akkuszerelő és javító voltam a BKV-nál — kezdi. — Hatvanhárom éves és egészséges vagyok. Kell a pénz is, az elfoglaltság is. Ha dél­előttös műszak az enyém, akkor hét­re jövök, fél egyig dolgozom. Itt aztán van minden. Forgalom is, mert egy délelőtt százötven, kétszáz kocsi is mozog a parkolóban. Sok a külföldi és némelyik még akkor sem akarja megérteni, hogy fizetnie kell a par­kolásért, ha leírom neki. Vigyázok a tolatásnál, hogy ne sérüljenek meg az autók. Elcsípem a bliccelőt, mert az is kínálkozik. Itt aztán sehová se lehet behúzódni a nap elől. Ha öt­tíz percre beállnék a hűsre, már el­menne néhány kocsi. Ezért aztán svájci sapkát viselek, nehogy nap­szúrást kapjak. Nehéz a nyári szol­gálat, de mégis azt mondom, inkább a meleg, mint a téli zimankó. Igaz? B. N. E. ..... A második adásnál örököljük az első adás lámpáinak melegét” „Vigyázok a tolatásnál. Elcsípem a bliccelőket” FOTÓ: FARKAS TAMÁS EGYEBEK KÖZÖTT... Találat Ritkán szoktam kinyomtatni olyan eseteket, amelyek személyemmel történtek meg, mert úgy érzem, az új­ság nem erre való. S különben is: az újságíró, mert közelebb van a tűzhöz, azaz a sajtóhoz, megjelentetheti csip-csup személyes ügyeit, míg más halandó nem? Mindezek ellenére most mégis megsértem ezt a sza­bályt, mert úgy vélem, itt már nem rólam van szó. A közelmúltban ezeken a hasábokon szóvá tettem egy jelenséget, s az egyik mondatban, éppen csak szőr­mentén, azt írtam, hogy „az egyik vállalatnál pél­dául” ... és nem valami főbenjáró bűn következett, , csak egy maximum fejcsóválást érdemlő tény. Most már tudom, jobb lett volna megírnom, kiről-miről van szó. Hogy honnan tudom? Nos, kérem, már a megjelenés napján csöngött a telefon az íróasztalomon. Az ország egyik sarkából jelentkezett egy vállalat munkaügyi osztályvezetője, s valami ilyent mondott: „Önt téve­sen tájékoztatták. Mert az úgy volt, hogy ..Csodál­kozásomat fejeztem ki, mondván: „Ha nem úgy volt, amint írtam, miért jelentkezik? Miért gondolja úgy, hogy magukról szól a mese?” Erre nem tudott vála­szolni, csak annyit mondott: azt hitte, mert valami hasonlatosság mégis volt az ő ügyük és az én félmon­datos célzásomban említett között. Megnyugtatásom után békésen elváltunk. Aztán kaptam két levelet, szintén az ország más és más vidékéről. Az egyikben valaki, a véleménye sze­rint szóban forgó vállalat egyik dolgozója, készségét fejezte ki, hogy további, pontos részleteket bocsát ren­delkezésemre az ügyben, mert „még sok minden van ám itt, amiről érdekes és érdemes volna írni”. Beval­lom, szokásomtól eltérően, nem válaszoltam erre a le­vélre. Mondanom sem kell: nem arról a vállalatról volt szó. A másik levelet egy vezető beosztású férfiú írta. Mint közölte, valóban történt ott hasonló dolog, s nem baj, hogy utaltam rá — írta —, de azért megtehettem vol­na, hogy előzőleg ővele is beszélek, hogy ne nyomta­tásból értesüljön róla: kipattant az ügy. Neki is tu­domására hoztam: fogalmam sem volt, hogy őfeléjük mi újság. Csak közbevetőleg jegyzem meg: onnan nem érkezett semmiféle reagálás, ahonnan a példát vettem. Igaz, nem is vártam semmit, nem is azért írtam róluk úgy, névtelenül. De az olvasó, ha nyomon követett idáig, alighanem érti, hogy itt nem valami jellegzetesen szűk újságírói műhelygondról olvasott. Hanem közéletünk­nek egyik nem jelentéktelen tünetéről. Először is ar­ról — s ha hiszik, ha nem, ezt nem elmarasztalólag, hanem dicsérőleg írom —, hogy néhány helyen illőnek tartották a reagálást. Ez még akkor is jó, ha tévesen érezték találva magukat. Mert biztos, hogy őbennük legalább igény van egyes rossz dolgok elkerülésére, s ha azt magukra vették, ami nem is róluk szólt, bizto­san vigyázni fognak, ne is legyen róluk efféle írni­­való. Aztán — ami úgyszintén nem belső műhelygond — ar­ra is rájöttem, hogy nem nagyon üdvözítő nem ne­vükön nevezni az érintetteket, mert így sokan mások érzik találva magukat, csak éppen az hallgat mélyeket, akinek oka volna találva éreznie magát. Nem akarok én itt szabályt alkotni vagy ismételgetni a bírálat konk­rétságáról és hasonlókról. Az a szó, hogy kritika, eled­dig nem is szerepelt írásomban. Egy vonatkozását azonban mégiscsak érintenem kell, ha azt akarom, hogy valami értelmes tanulság kikerekedjék mondani­valómból. A fent írott esethez hasonlót természetesen máskor is tapasztal az, aki közéleti pályán mozog. Azt is mind­untalan érzékeli, milyen mélyen kifejlődött az embe­rekben a saját kis körükön túli látásmód és kritikai ér­zék. Sokszor annyira, hogy még olyasmit sem bocsá­tanak meg, aminek nagyon meghatározott tárgyi, nem pedig személyi okai vannak. Ez az egyik közismert igazság. A másik, kevésbé köz- és elismert, hogy min­denki szerint a kritikának csak az a része igaz, ami másokra vonatkozik, de szemenszedett hazugság, kö­zönséges rágalom vagy legjobb esetben félreértés, ami őrá vonatkozik. Pedig kijavítani kinek-kinek a hibáját kinek-kinek csak önmagának lehet. Sőt, az az okosság — és ezért mondtam, hogy örülök a célba nem is vett helyek affé­le érzésének, mintha őket célozta volna az a félmon­dat — azt diktálja, hogy mindenki akkor javítsa ki a hibáját, ha a bírálat, mint jelen esetben, nem is őró­la szólt. SZÁNTÓ JENŐ

Next