Tükör, 1975. április-június (12. évfolyam, 13-25. szám)

1975-04-01 / 13. szám

A televízió fiatal riportere Regös István. Nem egy műsorára felfigyelt a közönség, ezek között is a legnagyobb érdeklődést az Alkohol című riportsorozat keltette. Munkájáról, további terveiről beszélgettünk. — 1970 óta dolgozom a tévében — mondja, de ez csak annyiban érdekes, hogy ekkor kerültem másodszor a Szabadság téri házba. Ugyanis már 1960- ban is tevékenykedtem a televízió körül, mint ügyelő, majd gyakornok, segédszerkesztő. Inkább anyaggyűjtés volt a feladatom és a szerkesztők, riporterek keze alá dolgoztam. Büszke vagyok arra, hogy ebben az időben olyan mestereim voltak, mint a többi között Zsurzs Éva, B. Megyeri Gabriella. — Ezek után újságíró évek következtek, különböző lapoknál. Az itt szerzett tapasztalatokat, hogyan tudta hasznosítani a tévében? — Az újságírás jó televíziós előiskola, hiszen ott lehet megtanulni a legjobban a témaérzékenységet, a rövid fogalmazást és oly sok minden mást. A televízió abban tér el leginkább az újságírástól, hogy az kollektív műfaj. Itt egy ember szinte semmire nem megy, csakis a közös erőfeszítés, a közös munka hozhat eredményt. Nagyon örültem, amikor 1970-ben visszajöhettem a tévébe. Az ifjúsági osztályhoz kerültem. — Az ifjúsági témáktól, hogyan jutott el az Alkoholig? — Átkerültem a Politikai Adások Főszerkesztőségéhez, s itt természetesen más feladatok vártak. A 4 részes Alkohol című riportfilmünket Radevszki Teodor rendezővel, Illés János operatőrrel együttesen egy évig készítettük, örülünk annak, hogy ez még mindig beszédtéma. Talán ez is ösztönöz bennüket egy újabb sorozatra, amelynek témája a rehabilitáció lenne, s azokról a fizikai, lelki sérültekről szólna, akiknek oly nehéz visszatérniük a társadalomba. — Mostanában rendszeresen látjuk A Hét műsorában, ez riporteri pályafutásának újabb állomása? — Erre csak a legnagyobb örömmel válaszolhatok igennel. 1974 végén kerültem véglegesen A Héthez. Szinte felesleges mondanom, hogy milyen megtiszteltetés és előlegezett bizalom ez a számomra. — A Hétnél dolgozni nem jelent másféle televíziós tevékenységet, stílust egy fiatal riporter számára? — Úgy érzem, hogy a A Hét szerkesztőségének vezetői olyan televíziós műfajt gyakorolnak, amiben én is ki tudom fejezni magam. Elmondhatatlan érzés úgy politizálni, úgy készíteni riportot, filmet, hogy hétről hétre sok millió néző látja, hiheti vagy éppen el is vetheti azt, amit mi állítunk. Elsősorban rajtunk múlik, hogy a néző higgyen nekünk! Ami pedig a kérdést illeti, hogy A Hét szerkesztőségében dolgozni másfajta stílust, beidegződést jelent-e, erre azt mondhatom, hogy műfaji szempontból természetesen más dolog többrészes riportsorozaton dolgozni, mint A Hét számára egy-egy filmet, riportot készíteni. A lényeg azonban ugyanaz: bármilyen műsort is csinálunk a mi közösségünkben — értem ez alatt a szerkesztőt, a riportert, a rendezőt, az operatőrt, a hangmérnököt, a világosítót, a gépkocsivezetőt és sokan másokat — mindent csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. B. L. Riporter: Regős István A Tanácsköztársaságra emlékezve A Tanácsköztársaság évfordulójának előestéjén a Thibault család című francia tévéfilmsorozatnak éppen azt a részét sugározták, amely az első világháborút közvetlenül megelőző napokat idézi, a nacionalizmusnak az internacionalizmus fölött aratott átmeneti győzelmét ábrázolja. Ez véletlen volt, amikor a sorozatot elkezdték, még nem gondoltak rá, milyen időpontban kerül a közönség elé az említett folytatás. Az azonban már tudatos műsorszerkesztés volt és nem véletlen, hogy másnap, március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltása évfordulóján Fülöp János tévéfilmje, a Keresztút került adásra, amely az internacionalizmus eszméjének a nacionalizmus mételye fölött aratott győzelméről szól. A tévéjáték hevén nem nevezi, csupán így jelöli hősét: Raktámok. Már az első percek dialógusaiból kiderül azonban, hogy a Tanácsköztársaság egyik legérdekesebb vezető alakjáról van szó: Stromfeld Aurélról. Akinek konfliktusok tüzében edződő egyénisége, drámai fordulópontokban sűrűsödő pályafutása szinte tálcán kínálja magát a művészi ábrázolásra. Hivatásos katona, aki a Monarchia vezérkari tisztjeként harcolta végig a világháborút. Bajtársainál azonban mérföldekkel messzibb lát, mert mélyebben gondolkodik. A polgári forradalomban, Károlyi kormányában így lesz hadügyi államtitkár. Az igazságok felismerésének útján nem torpan meg közbeeső kilométerkőnél, hanem a teljesség birtoklásának vágyától vezettetve eljut a kommünig is, amelynek egyik legbátrabb s legkoncepciózusabb vezetője, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke lesz. Ha csak eddig, ha a kommün levezetéséig követnénk nyomon e „meszsziről jött” ember útját, már elég érdemét ismerjük ahhoz, hogy hőseink panteonjába helyezve hajítsunk fejet emléke előtt. Csakhogy Stromfeld itt sem állt meg. A bukás után, amikor oly sokan tagadták meg — gondoljunk csak Korvin Ottó börtönnaplójának erről szóló keserű soraira — bőrükért remegve, korábbi elveiket, amikor oly sokaknál bizonyult szalmalángnak csupán a forradalmi felbuzdulás és a pálfordulók s visszahúzódók közt osztályárulók is akadtak, Stromfeld a szembenálló osztályból érkezve is hű maradt választott útjához. Ebben a történelmi helyzetben, ilyen konfliktus kirobbanásának időpontjában ragadta meg Stromfeld jellemét Fülöp János. Amikor a volt vezérkari főnök már túl volt az ellenforradalomtól felségsértés és hazaárulás vádjával rámért börtönévein, s egyszerű raktárnokként dolgozott egy kalapgyárban. Régi harcostársaival, 19-hez hű munkásokkal azonban akkor is tartotta a kapcsolatot. Éppen egy ilyen félig-meddig illegális munkásgyűlésen tartóztatják le újra. Vele azonban nem úgy bánnak, mint a többi lefogottal: a rezsimnek különleges tervei vannak a „raktárnokkal”. A rendőr ezredes egyenest a miniszter — név nélkül megint, de tudjuk: a Horthy-rendszert konszolidáló gróf Bethlen Istvánról van szó, akit a bölcs róka eleganciájával, hitelesen személyesített meg Tomanek Nándor — dolgozószobájába viszi. A kormányfő teljes rehabilitációt ajánl fel a Tanácsköztársaság volt vezérkari főnökének és a régi rangját és címét. Stromfeld másodpercnyi habozásr nélkül utasítja ezt vissza és vállalja tovább a munkásokkal a szolidaritást. A tévéjáték mondandója lényegét jól ragadta meg. Egy tiszta embert, egy gyémántjellemet, egy igazi férfit kívánt bemutatni, akinek ereje nemcsak veleszületett emberségéből, de fölvállalt világnézetéből is táplálkozik. Horváth Tibor rendezésében ezt a hőst úgy játszotta el Bessenyei Ferenc, hogy jobbat nem tudunk elképzelni se. A legjobb jelenet Stromfeld s a miniszter szópárbaja volt. Kár, hogy e nyilván drámai csúcspontnak szánt összecsapás előzményeit halványan vázolta fel a forgatókönyv,. Ebben az esetben a több lett volna csakugyan több. Szívesen vettük volna a háromnegyedórás tévéfilm tíz-tizenöt perces meghosszabbodását, ha Stromfeld előzetes pályafutásából s a játék időpontjabeli életéből többet ábrázol. Ami a Mezey István fotografálta film többi szereplőjét illeti, legjobban Kautzky József tetszett. A horthysta rendőrtiszt annyiszor látott figurájának régi, megunt sablonjai vannak. Kautzky ezen előregyártott színészi elemek egyikét sem használta fel, alakját figyelemre méltó eredetiséggel egyénítette. Karabás tamás □27 Történelmi dallamok Kellemes, hangulatos és gondolatébresztő estét szerzett a Televízió a Történelmi dallamok című műsorával. Az ilyen ajándéknak örülünk legjobban, amikor nem az előzetes hírverés, nem a saját várakozásunk, beleérzésünk ültet le a készülék elé, hanem maga a műsor kényszerít arra, hogy végignézzük, hallgassuk, s engedjük magunkat sodortatni a felébresztett érzelmek hullámain, s közben magunkban továbbéljük azokat a gondolatokat, amelyeket a műsor hangulata megindított bennünk. Szándékosan beszélek hangulatról, atmoszférikus tényezőkről, mert egy olyan alkalom apropóján szólok, ami eleve lehetővé teszi ezt a bensőséges közelítést. Ezen az estén ugyanis az 1919-es forradalom dalai szólaltak meg, énekkarok előadásában, régi híradórészletek kísérőzenéjeként és egy író hangján és vallomásaként. Az első pillanatban meglepődtem, amikor a műsor szóvivője Hidas Antal a 19-es nagyszerű tavasz világáról beszélt, s felidézte az akkori történelmi időket és meghökkentő bátorsággal bejelentette, nemcsak a dalok hatásáról, szövegéről, születéséről, történelmi szerepéről fog beszélni, hanem el is énekli majd a dalok egyikét-másikát. Arra gondoltam, nehéz lehet — bármennyire is szeretjük ezeket a dalokat — versenyre kelni a hivatásos kórusok nagyszerű hangzásaival, zenekarok harsogásával, karmesterek ihletett dirigálásával, de legnagyobb örömünkre Hidas Antal nemcsak derekasan állta a versenyt, hanem jó értelemben vett főszereplője lett ennek a műsornak. Nemcsak azzal, hogy a tévé nyilvánossága előtt ő hangulatosan énekelte el 1919 dalait. Hidas olyan bensőséges gesztussal idézte meg a szövegeket, hogy mindvégig éreztük, nem egyszerűen történelmi dokumentumokat, egy nagy korszak hangulati elemeit teremti újjá, hanem a személyes sorsának, forradalmár múltjának fejezeteit éli, amikor a dalokat elénekli. Nem az volt ebben a meglepő, hogy Hidas Antal jó zenei hallással rendelkezik. Ezt mindig is tudtuk róla, hiszen forradalmár társai gyakran emlegették a vele töltött közös éneklések alkalmait. Az is természetes, hogy aki a Vörös Csepel című dalt írta, nemcsak a zenével tart rokonságot, hanem a forradalom érzelmi világával is. Most értettem meg, hogy Hidas Antal azért lehetett érzékeny megfogalmazója, kifejezője a forradalmi tömegek hangulatának, mert ő maga is eggyé tudott válni a dalokkal, s a dalokban kifejeződő forradalmi magatartással. Ezért bizonyította ez a műsor a dalok csodás-szép gondolati-érzelmi erejét. Amikor a Karikás Frigyes novellájának részletét felolvasta Hidas Antal, abban a részletben az egész műsor eszmei töltése, háttere jelen volt. Bizonyítván: ezek a dalok a 19-es forradalmárok érzelmi anyanyelvét jelentették. i. J.