Tükör, 1975. július-szeptember (12. évfolyam, 26-39. szám)

1975-09-09 / 36. szám

Filmlevél G.-nek Róbert László levelét megírta és abban a kivételes szerencsében volt része, hogy G. G., azaz Graham Greene itt Budapesten, személyesen vehette át ezt a különös fogalmazványt, amelyet Róbert László a Saigon folyó partján kezdett el írni és itthon fejezte be a Magyar Televízióban. Amikor a levél mondanivalója megelevenedett, mert közléseihez nemcsak illusztrációként, hanem érvként is mellékelte saigoni dokumentumait, fotókat, dokumentumfilm-részleteket, és hogy a levél még érdekesebb legyen, megszólaltatta magát a címzettet, Graham Greene-t is, aki érdekesen, meghökkentően, némelykor tartózkodóan tesz vallomást nemcsak az 1953-as regény világáról, A csendes amerikai születésének és figuráinak értelmzéséről, alapjairól, hanem szót ejt erről a sajátos filmes vállalkozásról is, mely a hajdani szituációt szembesíti a mostanival. Róbert László rendkívül merészen szerkesztette meg Radó Gyula értő rendezői segítségével, Illés János operatőri remeklésével ezt a különös filmet, amelyben a különböző hangulatú képek egymásba illesztése révén alakul ki a teljes kép, s a sokféle sík egymásba fut és nemcsak a regény világát teszi élővé, hanem A csendes amerikai mai folytatását is tartalmazza azzal, hogy hitelesen tudósít, mi történt, hogyan történt Vietnamban, milyen történelmi méretű fordulatot szervezett a hazafiak nagy harca, hogy végül is „a csendes amerikaiak” elhagyták Saigon utcáit. Megvallom: féltem attól, hogy ennyiféle stílus — az író nyilatkozata, a saigoni felvételek, Raymond Couchetier francia fotóművész képei és megjegyzései, a Thália Színház előadásának részletei — szétesővé teszi a film szerkezetét. De nem így történt. Ez, azt hiszem, egyaránt dicséri a rendezőt, Róbert Lászlót, a riportert és azokat a színészeket, akik nemcsak a figurákat szólaltatják meg, hanem a maguk privát személyiségével is vallomást tesznek az általuk ábrázolt világról. Ez az őszinte, természetes, feltárulkozás teszi ezt a filmlevelet bensőségessé, igazzá, hatásossá s ezért őrzi meg a levélforma közvetlenségét, személyességét és vitatkozó hangvételét, ugyanakkor pontosan tudósít arról a világról, amelyet felmutatni szándékozott. Ez a levél Graham Greene-nak van címezve, de mindannyiunkhoz szól. Azokhoz, akik már sokat megtudtunk Vietnam hősi harcáról, mindenekelőtt talán Róbert László tudósításaiból, de úgy látszik, ez a téma szinte kimeríthetetlen, egy új megközelítésben eleddig rejtett összefüggések, fel nem tárt folyamatok válnak beláthatóvá. Ez történt ebben a filmben, amely azzal, hogy bevilágít A csendes amerikai című regény hőseinek sorsába, érzékelteti a vietnami nép sorsának távlatait, feszültségeit, drámáit is. Ezért olyan megrendítőek a képek s a szemtanúk megnyilatkozásai, mert ebben a filmben valóban a sokat szenvedett vietnami nép mondhatja el Róbert László hangján honnan indult és hová jutott ... . Rendező: Kende Márta Annak ellenére, hogy ma is fiatal, a televízió rendezőgárdájának egyik legrégibb tagja. Nevével, alkotásaival hosszú esztendők óta találkozhat a néző. Kende Mártával, a tévé rendezőjével beszélgetünk. — Kétszeres törzsgárdatagja vagyok a tévének — mondja. Ott voltam már a kísérleti adások idején is... Státuszba 1958 januárjába kerültem. A „hősi években” minden volt a tévében csak rendszeres szerkesztés nem, így azután úgyszólván minden műfajt kipróbálhattam, és az adások többsége élő, egyenes közvetítés volt. Csak példaként mondom: a második magyar tévéjátékot én rendeztem és ez is egyenes adásban ment. Azt hiszem ez az időszak örökre nyomot hagy mindannyiunkban, akik abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy itt lehettünk a kezdésnél. — Jó ideje vitatéma, kevés jelenleg a tévében az élő adás. Erről mi a véleménye? — Nagyon sajnálom, hogy egyre ritkábbak az élőben közvetített műsorok, ez szerintem azzal is jár, hogy jó néhányan a szakmát nem tanulják meg. Az egyenes adás szakma, amelynek ismerete nélkül sokkal nehezebb boldogulni. Mindig örömmel és izgalommal emlékszem viszsza arra, hogy „rendezője” lehettem — többek közt — a Gagarin űrrepülésnek. Szinte egész nap permanenciában voltunk, segítettek a szakemberek, Vitray vezette a közvetítést. A főműsor eközben egy operaházi közvetítés volt. — Ön sokrétű, sokoldalú rendező, ezek szerint nincs kedvenc műfaja? — Amit éppen csinálok. Sokáig dolgoztam az ifjúsági és gyerekosztályon, rendezője voltam a Futrinka utcának, a Mazsola sorozatnak és még sok más gyerekműsornak. Közben dokumentumfilmeket rendeztem. Nyertem körülbelül tizennégyféle fesztiváldíjat. Kitüntettek Balázs Béla és Egon Ervin Kisddíjjal, ennek ellenére azt mondom, hogy én furcsán vagyok elhelyezhető a különböző műfajokban. Eredeti foglalkozásom grafikus. Egyáltalában nem rendkívüli, hogy először színháznál (Úttörő, Madách, Báb) majd a tévénél kötöttem ki. Grafikus múltam segít a képi látásban, a szín- és formaérzékben. — Mint számos dokumentumfilm rendezőjének mi a hitvallása erről a nagyon fontos és jelentős műfajról? — Dokumentumfilmnek én azt tartom, ami mondjuk 30 év után is a szó szoros értelmében: dokumentál. S ettől művészet! Élesen el kell váljon a riporttól, hiszen a dokumentumfilmnek az a feladata, hogy mélyebb társadalmi összefüggésekre mutasson rá. Készítettünk egy filmet a csepeli motorkerékpárgyár felszámolásáról. Igyekeztünk bemutatni, feltárni személyes tragédiákat. Úgy érzem, ha ezt a filmet 20 év múltán valaki megnézi, valószínűleg megérti ennek az időszaknak a konfliktusait. A dokumentum a legetikusabb műfaj kell legyen, ahol az igazság a döntő, és csak szigorú erkölcsi normákkal szabad csinálni. Ellenzem és soha nem is alkalmaztam a rejtett kamerát, mert nem tartom a dokumentális műfajban etikusnak. Évekig dobozban tartottuk egy gyerek vallomását, mert akkori bemutatása elsősorban neki ártott volna, sokkal később ő maga is bátran vállalt mindent. — Ön volt a Tükrös című sorozat rendezője, amely újszerűségével hatott, és emlékszünk jó néhány sikeres tévéjátékra. Jelenleg mivel foglalkozik? — Ha már szóba került a Tükrös. Ezzel valóban az volt a célunk, Bródy Verával és Koós Ivánnal közösen, hogy a népművészet ősi motivációit, a mában jelentessük meg, hogy az a ma emberéhez szóljon. Ma is úgy érzem, hogy egyetlen pásztorbotban, amit a Tükrösben láthattak, benne van egy valaha volt pásztor egész élete. Ami a tévéjátékokat illeti, eleinte sűrűbben volt alkalmam a rendezésre, hadd említsek meg három, számomra nagyon kedves művet. Egy csirkefogó ügyében Ladányi Ferenccel a főszerepben, Saroyan Halló ki az? Törőcsik Marival és a Csodálatos Vargánét Demján Edittel... Jelenleg a dokumentumosztályon dolgozom, és jó néhány év eltelte után ismét tévéjátékot rendezek. Halasi Mária Az utolsó padban című, sok sikert megért regényéből készül tévéjáték. Nekem nagyon tetszik a könyv, s nem véletlen az sem, hogy számos külföldi országban aratott elismerést. Ez a regény társadalmi oldalról közelít meg egy olyan kérdést, amelyről többnyire szívesen hallgatunk. Egy tízéves cigány kislány humorral, érzelmekkel telített, illúzióktól mentes sorsában sok-sok igazságot fejez ki a szerző, és ez adja meg elsősorban az értékét, nívóját. Az egyórás filmet valószínűleg 1976-ban mutatják be. — Sikerekkel, elismerésekkel a háta mögött elégedett embernek, elégedett rendezőnek tartja magát? — Érzek kielégítetlenséget, s ez a mi pályánkon egészen természetes. A rendezők mai beskatulyázása az én számomra szűkítést jelent. Csupán a drámát elfogadni művészetnek, ez méltánytalan, hisz a televízió úgyszólván minden műfajban teret enged a művészi kifejezésnek. Mindent összevetve azonban optimista vagyok, és szenvedélyes. Szenvedélyh ez kell mindenhez. Ez fontos kritériuma a művészetnek. Ha nincs szenvedélyes mondanivalónk, akkor addig hozzá sem kell fogni semmihez. BÁCSKAI LÁSZLÓ A rendező beállít egy jelenetet Az utolsó padban című most készülő új tévéjátékban □27 Ladányi lobogása Az indokolatlanul hosszúnak tűnő szünet után végre folytatódó Színészmúzeum sorozatban Csenterics Ágnes szerkesztő-rendező és Bános Tibor forgatókönyvíró ezúttal a tíz éve meghalt Ladányi Ferenc alakját kísérelte meg felidézni. „Fantasztikus volt a ritmusa! Állandóan loholt-lobogott a teste és a lelke” — emlékezett rá Gobbi Hilda. Épp e szavai idézték fel bennem egy máig kedves megbízatásomat. Jó huszonhárom éve, egy akkori képes hetilapnál főszerkesztőm, Boldizsár Iván találta ki ezt a riporttipet: Ladányi Ferenc egy napja. Választása aligha volt véletlen: épp e száguldó loholás miatt az akkori legnevesebb színészek közül tán Ladányit lehetett szövegben is, képben is a legérdekesebben ábrázolni. Hajnaltól éjfélig loholtunk a nyomában mi is, fotós kollégámmal, színházi próbára délelőtt és előadásra este, közben pedig a filmgyárba, rádió- és szinkronfelvételre kísértük, a Színház- és Filmművészeti Szövetség irodájába (főtitkára volt akkor), a Színház- és Filmművészeti Főiskolára (a színészpalánták egyik legenergikusabb s legszigorúbb, mégis egyik legkedveltebb tanára volt.) Rövid idő jutott csak beszélgetésre, a Körtér mögötti lakásán, azt is félbeszakította egy gyors — de egyetlen napon sem kihagyott — látogatással. Lerohant édesanyjához, aki ugyanabban a házban lejjebb lakott. Talán ettől a nagy lángra csavart lobogóétól, ettől az örökösen lelkes, mélytüzű, őszinte és sohasem felületes, lázas loholástól pusztult el oly fiatalon, nem egészen 56 évesen ennek az annyira eredeti egyéniségű, kitűnő művésznek a szervezete? Az orvostudomány ezt nem tudja biztonsággal megállapítani. A színháztudomány azonban már életében biztosan állította: kiváló színész volt. Sajnos elég kevés és szegényes anyagot tudtak csak bemutatni a Színészmúzeumban a Sasfióktól a Peer Gyntig, a Boldogságtól A kertész kutyájáig oly sok nagy szerepet lebilincselően megelevenítő Ladányiról, de hát bizonyára nem maradt több filmszalag róla. Szerencse, hogy néhány rádiófelvétel megmaradt, mint például A néma levente-beli alakításáról, vagy Rómeójáról, ezekhez legalább állóképeket tudtak mutatni. De például feledhetetlen, tüneményes humorú, utolérhetetlen dinamikájú Zuboly alakítása a Margitszigeti Szabadtéri Színpad Szentivánéji álom produkciójában, már csak addig él, ameddig közülünk, akik azokon az előadásokon a nézőtéren ültünk, az utolsó is ed nem távozik. B. T.