Tükör - Új Tükör, 1976. április-június (13. évfolyam, 14-26. szám)
1976-04-06 / 14. szám
ponta híívnák ki véres párbajra egy néhai városrendező potentát minden férfileszármazottját és oldalági rokonát. Már egészen beletörődtem, hogy íróasztalhoz köt, amíg élek, nemcsak a munkám. Mi értelmesebbet is tehetnék, mint hogy írok és a barátaimmal beszélgetek. Mondom, akár elégedett is vagyok a sorsommal. Csak ilyenkor néha, jószagú tavaszi esők idején, lámpagyújtáskor, elfog a lehetetlenség nosztalgiája: ődöngeni magamban a pesti utcán. Vagyis a Múzeum körúton. Ahol az ember úgy tud örülni az esőnek is, akár az útszéli fák. Ahol mindig sűrű a nép, majdnem olyan sűrű, mint az Ereskénél. De soha nincs tolongás, lökdösődés, kiabálás. Nem tudom, föltűnt-e másoknak is: a Múzeum körúton bűntények sem fordulnak elő! Még afféle pesti bűntények sem: lakásszélhámosság, kapualji csempészüzletek, ilyesmi. Hallott valaha is valaki Múzeum körúti házasságszédelgésről?! Elképzelhető ilyesmi a kendőzetlenül szép látványok, az idegenforgalomtól szűz, nekünk valóan szép látványok és a hihetetlen könyvritkaságok utcájában? A Múzeum körút Pallasz Athéné utcája. Sokakban ez még nem tudatosodott, de — tessék megfigyelni! — azért ők is megérzik: a Múzeum körúton megilletődötten járnak az emberek. A Múzeum körút: száz méter ünnep. Családi ünnep. Arcanum, másokat nem avatunk — nem is avathatunk be. Ott van nekik a Halászbástya ! Az én időmben még mindentudó és mindent megértő, bölcs öregek voltak a Múzeum körúti antikváriusok. Nagyon sokat tudnék elmondani róluk, de talán egyetlen apróság is jellemző: a doktorátusom másnapján ott volt minden kirakatban a disszertációm! Ebből most nehogy valaki ocsmány banalitásokra következtessen. Hogy „persze, a pedellusok rendszeresen ellopták a kötelező száz példányt, megpróbáltak pár pengőt csikarni belőle”. Fúj! Szégyenletes inszinuáció. Az az én disszertációm nem holmi üzleti hátsó gondolattal került a kirakatba. (Egyáltalán: voltak, lehettek egy Múzeum körúti librisnek üzleti hátsó gondolatai ?!) Mert ugyan kit érdekelt Ovidius XVII. századi utóélete Franciaországban? Mármint rajtam kívül. Ki adott volna pénzt is netán érte? (Pedig érdemes lett volna, ezt csak mellékesen mondom, az objektív pontosság kedvéért.) Azok a megértő, drága öregek, tudták, hogy valaki egy éven át koptatta fenekét a Richelieu utcában, kicédulázott minden létező kicédulázhatót az izgalmas tárgykörben, hogy elnyerje, miként most el is nyerte, a láthatatlan doktor-kalapot. Tehát most már a mi gyerekünk! Amolyan üdvözlet volt, virágcsokor, az a kirakatokba tett disszertáció. Úgy is fogadtam. (Üzlet?! Üzletnek — valamelyik hátsó polcról, egy régi vicclap kötetéből, Reb Menáchem átka: „Legyen a te megélhetésed az újdonsült doctorum philosophiae disszertációja!”) Ám a világért se higgye bárki, hogy én ezért — vagy ilyesmiért — szeretem a Múzeum körutat! Ez egy mosolya volt csupán az imádott, drága hölgynek, udvarias kis mosoly, hogy egy pillanatra észrevett. Az én olhatatlan és mind e napig titkolt szerelmem a Múzeum körút iránt — hogy úgy mondjam — abszolút platonikus. Soha nem laktam a Múzeum körúton, eszembe sem villant, hogy lakhatnék ott. Sőt, életemben még csak nem is jártam egyetlen Múzeum körúti lakásban! Úgy értsék, hogy vendéglő- és kocsmajáró évtizedeimben még az Astoria eszpresszójában vagy éttermében sem voltam, soha! (Külországban szálltam is Astoria szállóban, Pesten azt sem tudom, milyen belülről.) Senki rokonom, senki barátom, tudtommal még ismerősöm sem lakott vagy lakik a Múzeum körúton. Vagyis még valamely nagyon bizonytalan, alig titrálható kis érdek sem fertőzi ezt a szerelmet. Nekem egy életen át elég volt és elég is már annyi, hogy a Múzeum körút van. Néha — nem mondom — ábrándoztam, milyen lakások lehetnek ott, milyen emberek lakhatnak bennük. Vélem, hogy ködoszlató téli reggeleken a Nap nekik a Nemzeti Múzeum mögött kel föl. Ha ott én gyerek volnék, kisgyerek, azt mindig nézném. Hálóingben futnék az ablakhoz, és addig nézném a fölkelő Napot a Nemzeti Múzeum mögött, majd fölött, amíg csak a lábam nem dermed kékre a frissen szellőzött, épp csak befűtött szobában. Azt gondolom, hogy aki ott él, annak már a dédapja is ott élt, nemzedékek válogattaőrizte holmik veszik körül a családot, majd még az unokákat is, sok-sok könyv, érdekes könyvek, egy Brassóban, még cirill betűkkel nyomott, képes román Biblia, meg hasonlók, mindenféle nyelven, egy Németalföldön kiadott korabeli Moliére, egy Blaeu-kiadvány Misztótfalusi betűivel, izgalmas régi térképek, útleírások, ma már mulatságos természettudományos művek, az ősök foglalkozása szerint. (Mintha az antikváriumok csodás belvilága folytatódnék azokban a lakásokban, sőt, természetesen, még halmozódnának is a csodák, a Paradicsom újabb mezőin. Azok az emberek, akik a Múzeum körúton laknak, sem szegények, sem gazdagok nem voltak soha, nem is érdekelte őket a pénz. Sőt, még ma sem érdekli! A szép, a jó, az igaz érdekli őket, mert ismerik a lélek derűjét. Az érzéseikkel sosem hivalkodnak, de a gyerekek tudják — bár szó nem esik efféle dolgokról —, hogy apjuk nagyon szereti édesanyjukat, és ez meghitt biztonság nekik. Ezek az emberek nem szólnak bele illetéktelenül mások dolgába, de aki rájuk szorul, tanácsot kap tőlük és egyéb segítséget is, amit kér. A viselkedésük tiszteletet parancsol, a példájuk nevel. Akik megismerik őket, örülnek, hogy vannak ilyen emberek, és remélik, hogy nem lesz harmadik világháború. A Múzeum körúton a házmesterek sem jelentettek föl senkit a nyilas időkben. És nemcsak évente kétszer mossák a lépcsőt. Most pedig könyörögve kérem a Tisztelt Olvasót: kivételesen ne írjon levelet! Ne írja meg, hogya lépcsőházban mállik a vakolat, hogy büdösség van és férgek, ne írjon prepotens szomszédokról, anyjukat elpateroló fiatalokról, a körzeti HKI- ról, gyanús jövedelmekről. Ne, ne és ne! Úgysem hiszem el, mert nem akarom! Elképzelni sem akarom! Elképzelhette volna Frédéric, amint Madame Arnoux — mondjuk — vakaródzik? Hogy Madame Arnoux nem mindig olyan — egyszerűen: nem olyan —, amilyennek a hajón meglátta? Hagyják meg az én életre szóló, mindmáig titkolt szerelmemet! Az emlékeimet és az ábrándjaimat egy most már többé nem lehetséges sétáról, este, magamban, csöndes eső alatt. Hagyják meg a hitemet,hogy ezen az én kedves szülőföldemen van egy százméteres útszakasz, amely miként „simplex mundituis” a külső szépségében, a homlokzat mögött is a legnemesebben városi. FOTÓ: FARKAS TAMÁS „ r 4*.' .ÍW ? J □ 9