Új Tükör, 1976. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)

1976-11-02 / 44. szám

NAGY MÚLT -KOCKÁI BESZÉLGETÉSEK A MISKOLCI SZÍNHÁZRÓL Miskolc 200 ezer lakosú ipari nagy­város. Színháza ugyan 154 éves, de az utóbbi évtizedek változásai, a lé­­lekszám és a terület ugrásszerű nö­vekedése még nem jelenti a tömeges színházbajárás gyakorlatát is. Jelenleg évi 178 ezer jegy kel el Miskolcon, bérletben, a pénztárból és a közönségszervezők segítségével. Tizenhárom ezer nézőnek van bérle­te, tehát elvben ennyi a rendszeres színházlátogató. 1966 óta a színház két székhelyű, Egerben is játszik, ahol 4557 bérlője van. Saját megyé­jén kívül tehát a szomszédos Heves megye színházi ellátásának az orosz­lánrésze is reá hárulna. Pedig maga Borsod megye sem kicsiny színházi terület, hisz itt bányavárosokban, ipari településeken kell tájolnia, másrészt pedig el kell jutnia az or­szág északkeleti csücskébe, a Bod­­rog­közbe is. A színház közművelő­dési kötelmei tehát óriásiak. Ötven­öt színésszel évente 540 előadást kell teljesítenie, ebből 1975-ben 514-et si­került megtartania. Ez az előadás­­szám országosan a legmagasabbak közé számít. Kényszerű házasság — Hogyan tudnak eleget tenni ezeknek a túlméretezett követel­ményeknek? — kérdeztem Sallós Gábortól, a színház igazgatójától — Ez a vonzóan magas előadásszám sajnos a minőség kérdését is fölveti. Kétséges, mennyit használunk a köz­­művelődésnek azzal, hogy a megyé­ben csak 41 előadást tartunk, Heves­ben pedig egyet sem. Ráadásul, 1966 óta, amióta megszűnt az önálló egri színház, voltaképpen színházunk csak félig miskolci. — Az egyesítés óta eltelt tíz év bebizonyította, hogy ez a megol­dás mindkét város számára előny­telen. A városok gyarapodtak, mindkét helyen­­akadályozza a kul­turális fejlődést ez a kénytelen házasság. Művészi szempontból milyen problémát okoz ez a ket­tősség ? — Mivel a lakosság száma nőtt, az idők folyamán az egyesítés vissza­esést okozott: 1966 óta nincs kamara­színházunk, pedig a város méretei és igényei több kamaratermet is in­dokolttá tennének. Az egyesítés a műsorpolitikát is károsan befolyá­solja : annyiféle követelménynek kell eleget tennünk, hogy nemigen tu­dunk sajátos művészi profilt kiala­kítani. Ma már talán mind a két város megérdemelné, hogy öná­lló színháza legyen. Miskolc már csak azért is, mert ha Borsod iparilag ki­emelt megye, akkor az itt élő mun­kások is joggal elvárhatják, hogy színházi igényeikkel is kiemelten foglalkozzunk. — Ezt a megállapítást, a színház és a város jogos kulturális kíván­ságait nyilván senki sem vitatja, legalábbis elvben nem. A gyakor­latot azonban a költségvetés szi­gora határozza meg. Tehát ismét kompromisszumra van szükség. Van javaslatuk valamilyen áthi­daló megoldásra? — Igen. Csupán 20 színészt kellene felvennünk, s elképzelésünk szerint így megerősödve, 6—7 kamaradara­bot tudnánk bemutatni Egerben. Sőt, ez a társulatfejlesztés azt is lehetővé tenné, hogy tájoljunk Hevesben, s Borsodban is több előadást tarthas­sunk. — Mint több vidéki színházunk­ban, itt is művészi frissülés tapasz­talható. Az erjedés törvényeinek megfelelően, nem születhet ered­mény egyik napról a másikra. Igazságtalanok lennénk, ha ezt már most számonkérnénk, hisz a meg­újulás itt néhány évvel később is kezdődött, mint például Kaposvá­rott, avagy Szolnokon. De már az útkeresés időszakában is láttunk néhány érdekes és ígéretes produk­ciót. Csehov előadásokat, Hacks Amphitryonját és néhány magyar ősbemutatót. A színháznak 1974 óta új főrendezője van Illés István személyében, akiről némi túlzással azt mondhatjuk, hogy egyenesen a főiskola padjából került a főren­dezői székbe. Azóta a társulat megfiatalodott, az új ízlést, játék­stílust képviselő fiatalokat kellett együttessé kovácsolni a színház régi gárdájával. A természetszerű egyenetlenségek, belső művészi forrongások helyi visszhangja nem volt mindig a legtárgyilagosabb. A múlt évadban például izgatott sajtócsatározások folytak a Há­rom nővér előadása körül. Ez azonban tünete volt annak, hogy a helyi visszhang és a színház nincs mindig harmóniában. Mi erről az igazgató véleménye? — Mi nem himnikus hangú írásokat várunk. Csak azt szeretnénk, ha a helyi sajtó jobban magáénak érezné problémáinkat, nevezetesen éppen a nálunk folyó megújulást. Nem pél­dálózni kellene, hogy „bezzeg más színházak”, hanem előbb tájékozód­ni arról, hogy mit is csinálnak a többi színházak, s azután viszonyí­tani a mi munkánkat az övékéhez. A kapcsolatok elromlásába talán a mi „érzékenységünk” is belejátszott. Mindazonáltal nagyon szeretnénk, ha a sajtó sokkal nyitottabb lenne irántunk. Szívesen közelednénk, de mi is közeledést várunk. Csehov: Három nővér. Gyöngyösi Katalin Szakonyi Károly: A honkongi paróka. Simon György és Máté Éva Társulat — bérlet — közönség — A múlt évadban tapasztalható ingerlékenység, viták csillapodása után, milyen érzésekkel kezdte el az új évadot a fiatal főrendező, Illés István? — A tavalyi türelmetlenség nagyon rosszul esett. Nem a kritikusokkal van bajom, ők nem kényeztettek el, de elemzéseiket mindig tanulságos­nak éreztem. A tavalyi sajtócsatáro­zás akörül, hogy kell-e a városnak ez a Három nővér, főként azért volt

Next