Új Tükör, 1977. január-március (14. évolyam, 1-13. szám)

1977-01-30 / 5. szám

külföldi színész hetne inkább törekedni. Ez talán a ma­gyar filmgyártást is kisegítené a jelen­legi mélyhullámból. Az sem ártana, ha a közönség igényét, a laikusnak nevezett tömeget nem becsülné le annyira a szak­ma. Mészáros Mártát pedig arra kérem, a jövőben ne csak a legelfoglaltabb, ha­nem főleg a kellően nem foglalkoztatott tehetséges színészek közül válasszon, hogy ne legyenek egyeztetési problémái, és a közönség ne csupán a megszokott, fáradt színészeket lássa, hanem friss, új, teljes odaadással, lelkesen játszó művé­szek játékát élvezhesse a filmekben. Lászlóffy Árpád 1209. Bp. Marx Károly u. 197. TAHI-TÓTH S A TÖBBIEK Sok magyar színész van, akit a filmesek keveset foglalkoztatnak, s nemcsak vidé­kiek. Miért látni oly keveset Tahi Tóth Lászlót? Miért nem kap megfelelő szere­pet Bar­a Margit? Miért hiányzik film­jeinkből Lukács Margit, Dallos Szilvia? Miért szerepel oly keveset Szoboszlay Sándor, Bárány Frigyes, Damjén Gyöngyvér vagy Kabos László? És még sorolhatnám a neveket. Murai János 3200. Gyöngyös, Lokodi u. 6. ŐFELSÉGE, A NŐ. A televízió IV-es stúdiójában megkezdődtek az Őfelsége, a nő című zenés, vidám produkció felvételei. Rendező: Molnár György. Képünkön: a tánckar a kamera előtt KIRE HULLJON A VAKOLAT? Tanácstalan volt A hét népszerű műsorvezetője, amikor megpróbálta körvonalazni, ho­gyan lehetne orvosolni egy budafoki épület lakóinak keserves panaszát. Nyilván sokan látták vasárnap este a riportot. Hull a vakolat, mozognak az ajtótokok, a parketta ele­meire esik szét. Mindezért feltehetően a Budai Építőipari Szövetkezet a felelős, mert nem állt feladata magaslatán, amikor a rábízott munkát el kellett volna végezni. Per lesz most az ügyből. Mi lehet a megoldás, ezen morfondírozott a műsorvezető. Minden tiszteletem az övé hogy az igaz ügyhöz illő, körültekintő buzgalommal kereste az orvoslást. Azóta jómagam is töprengek, mit lehetne tenni, anélkül, hogy a peres ak­ták számát növelnék. Kissé szabadjára engedtem képzelőerőmet. Néhány módszer eszembe jutott. Először is állítsanak fel egy kísérleti lakótelepet, ebben legalább fél esz­tendeig lakjanak a már említett szövetkezet vezetői, próbálják ők ki a gyakorlatban, milyen a vakolat, a parkett és az ajtó. Másodszor, az eleve vesztésre álló ügyben a per­költséget fizesse a saját zsebéből az, aki ilyen pert vállal, ahelyett, hogy békésen meg­egyezne. Harmadszor, a szövetkezet dolgozói társadalmi munkában vállalják a hibák kijavítását, ha másért nem, a jó hírnevük, becsületük visszaszerzéséért. Negyedszer és nem utolsósorban visszaidéztem volna az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa egyik vezetőjének televíziós nyilatkozatát, amelyet derűs arccal, nem is olyan régen tett, ha jól emlékszem, éppen a hetedik országos kongresszus előtt. Különben is csodaváró vagyok. Azt hittem, hogy már a műsor alatt megcsörren A hét szerkesztőségének telefonja, és az építőipari szövetkezet valamelyik fölöttese megoldja a kínos helyzetet. Nem jogi csűrés-csavarással, nem bújócskával a paragrafusok között, hanem emberséggel. Jó elképzelés, pocsék kivitel, ilyesmi megtörténik a világ legna­gyobb vállalatánál is, nemcsak egy budai szövetkezetnél. Mert­ ha vitatható a teljesít­mény, de ha emberség sincs, akkor adódik a kérdés, mire szövetkeztek a szövetkeze­tiek? Annál inkább érdemes töprengeni ezen, mert amint megtudtam, azóta egy újabb lakóház készült el Budafokon, és enyhén szólva, ez sem hibátlan. Az egyik per még be sem fejeződött, máris kezdődhet a másik? Hull a vakolat, szétesik a parkett, mozognak az ajtótokok, tanácstalan lesz a műsorve­zető, így megy majd ez januártól decemberig? Csodaváróként várom a hangot. Felülről, amely megszakítja ezt bűvös körforgást. Jöhet középről vagy alulról is. Csak jöjjön. MOLNÁR KÁROLY „ÉN, EGY EMBER" A HÉT NÉZŐJE BENJÁMIN LÁSZLÓ Ha sokszor okkal szidjuk is a televíziót, versműso­raival általában nem szol­gál rá haragunkra. Szer­kesztők, rendezők érzéssel válogatják és publikálják a képernyőn a verseket. (Az ízlésnek a versműso­rokban szokatlan kibicsak­­lása volt az a rémlátomás, amikor is pl. Tóth Árpád versét az űrhajósok öltöze­tébe bújtatott színésszel mondatták el. Csak azért említem itt ezt, mert ed­dig még nem írtam — s ki tudja, mikor írok megint — a televízióról; ha ezt a gyötrelmes emléket kiírom most magamból, talán nem fog többé kísérteni.) Nazim Hikmet születésé­nek 75. évfordulóját szép, mértéktartó, harmonikus műsorral ünnepelte a tele­vízió. Emlékezés, ének, versmondás zavartalanul összhangzott a versekkel, ami szinte kivételes ritka­ság, mert a sikerült műso­rokban is akad többnyire egy-két kirívóan hangos vagy csüggesztően szürke és lapos előadás, olyan, hogy az ember legszíveseb­ben fölszólna a képernyő­re a színésznek: miért mond olyan verset, amihez se testének, se lelkének semmi köze? A Hikmet-versek ezúttal jól választották előadóikat. A bennük sűrített élet­anyag csábíthatott volna hangosságra is, könnyező szenvelgésre is; ilyet azon­ban nem hallottunk, csak annak a közvetlen, csön­des és hajlíthatatlan em­berségnek a tolmácsolását, amelyet a költő harcaiban is, keserű, kilátástalannak tűnő pillanataiban is meg­őrzött magában, s kimon­dott verseiben. Mit mondhatnék e versek­ről? Húszegynéhány évvel ezelőtt, amikor még kéte­lyek és gátlások nélkül vágtam bele a versírásba is, a fordításba is, éppen egy Hikmet-vers magyarí­tása közben jöttem rá, hogy milyen reménytelen vállalkozás a versfordítás. A prózai — a nyers — for­dítás mellé megkaptam a török eredetit: a három gépelt oldalon úgy hem­zsegtek az ü-k és az ö-k, mint a magyar szövegben az e-k meg az a-k. Hogyan lehet ezt magyarul vissza­adni? Azóta tudom: a leg­jobb fordítás is csak meg­közelítő ismertetést nyújt­hat egy másik nyelven írt versről, csak külső formá­járól és tartalmáról tájé­koztathat. De az emberről, aki mögötte és benne van, aki életét tette bele, így is sokat elmond a vers. Pe­tőfi versei Kertbeny és Dux gyatra német fordítá­sában hódítottak a külföl­dön. Csak magyarul beszélek, Nazim Hikmet költészeté­ről annyit tudok, amennyit magyarra fordított versei elmondanak róla. Ismer­tem személyesen is, baráti közelségből, emberi voná­sairól, jelleméről sok ta­pasztalatot szereztem. Von­zó, szelíd ember volt, bá­tor és szókimondó, önmaga gyöngéivel is szembenéző. — Tudja, belekezdtem egyszer a börtönben egy versbe — mesélte, kigú­nyolva hajlandóságát a bő­beszédűségre —, de úgy a 60—70 ezredik sornál rá­m jöttem, hogy rossz a vers, és akkor eldobtam az egé­szet. Tudom, hogy nagy ember volt; hiszem, hogy nagy költő is. Örülök, hogy a te­levízió jóvoltából, méltó tolmácsolásban, ezúttal nemcsak a versolvasó ke­vesekhez szólhatott magya­rul. □ 33

Next