Új Tükör, 1977. január-március (14. évolyam, 1-13. szám)
1977-01-30 / 5. szám
külföldi színész hetne inkább törekedni. Ez talán a magyar filmgyártást is kisegítené a jelenlegi mélyhullámból. Az sem ártana, ha a közönség igényét, a laikusnak nevezett tömeget nem becsülné le annyira a szakma. Mészáros Mártát pedig arra kérem, a jövőben ne csak a legelfoglaltabb, hanem főleg a kellően nem foglalkoztatott tehetséges színészek közül válasszon, hogy ne legyenek egyeztetési problémái, és a közönség ne csupán a megszokott, fáradt színészeket lássa, hanem friss, új, teljes odaadással, lelkesen játszó művészek játékát élvezhesse a filmekben. Lászlóffy Árpád 1209. Bp. Marx Károly u. 197. TAHI-TÓTH S A TÖBBIEK Sok magyar színész van, akit a filmesek keveset foglalkoztatnak, s nemcsak vidékiek. Miért látni oly keveset Tahi Tóth Lászlót? Miért nem kap megfelelő szerepet Bara Margit? Miért hiányzik filmjeinkből Lukács Margit, Dallos Szilvia? Miért szerepel oly keveset Szoboszlay Sándor, Bárány Frigyes, Damjén Gyöngyvér vagy Kabos László? És még sorolhatnám a neveket. Murai János 3200. Gyöngyös, Lokodi u. 6. ŐFELSÉGE, A NŐ. A televízió IV-es stúdiójában megkezdődtek az Őfelsége, a nő című zenés, vidám produkció felvételei. Rendező: Molnár György. Képünkön: a tánckar a kamera előtt KIRE HULLJON A VAKOLAT? Tanácstalan volt A hét népszerű műsorvezetője, amikor megpróbálta körvonalazni, hogyan lehetne orvosolni egy budafoki épület lakóinak keserves panaszát. Nyilván sokan látták vasárnap este a riportot. Hull a vakolat, mozognak az ajtótokok, a parketta elemeire esik szét. Mindezért feltehetően a Budai Építőipari Szövetkezet a felelős, mert nem állt feladata magaslatán, amikor a rábízott munkát el kellett volna végezni. Per lesz most az ügyből. Mi lehet a megoldás, ezen morfondírozott a műsorvezető. Minden tiszteletem az övé hogy az igaz ügyhöz illő, körültekintő buzgalommal kereste az orvoslást. Azóta jómagam is töprengek, mit lehetne tenni, anélkül, hogy a peres akták számát növelnék. Kissé szabadjára engedtem képzelőerőmet. Néhány módszer eszembe jutott. Először is állítsanak fel egy kísérleti lakótelepet, ebben legalább fél esztendeig lakjanak a már említett szövetkezet vezetői, próbálják ők ki a gyakorlatban, milyen a vakolat, a parkett és az ajtó. Másodszor, az eleve vesztésre álló ügyben a perköltséget fizesse a saját zsebéből az, aki ilyen pert vállal, ahelyett, hogy békésen megegyezne. Harmadszor, a szövetkezet dolgozói társadalmi munkában vállalják a hibák kijavítását, ha másért nem, a jó hírnevük, becsületük visszaszerzéséért. Negyedszer és nem utolsósorban visszaidéztem volna az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa egyik vezetőjének televíziós nyilatkozatát, amelyet derűs arccal, nem is olyan régen tett, ha jól emlékszem, éppen a hetedik országos kongresszus előtt. Különben is csodaváró vagyok. Azt hittem, hogy már a műsor alatt megcsörren A hét szerkesztőségének telefonja, és az építőipari szövetkezet valamelyik fölöttese megoldja a kínos helyzetet. Nem jogi csűrés-csavarással, nem bújócskával a paragrafusok között, hanem emberséggel. Jó elképzelés, pocsék kivitel, ilyesmi megtörténik a világ legnagyobb vállalatánál is, nemcsak egy budai szövetkezetnél. Mert ha vitatható a teljesítmény, de ha emberség sincs, akkor adódik a kérdés, mire szövetkeztek a szövetkezetiek? Annál inkább érdemes töprengeni ezen, mert amint megtudtam, azóta egy újabb lakóház készült el Budafokon, és enyhén szólva, ez sem hibátlan. Az egyik per még be sem fejeződött, máris kezdődhet a másik? Hull a vakolat, szétesik a parkett, mozognak az ajtótokok, tanácstalan lesz a műsorvezető, így megy majd ez januártól decemberig? Csodaváróként várom a hangot. Felülről, amely megszakítja ezt bűvös körforgást. Jöhet középről vagy alulról is. Csak jöjjön. MOLNÁR KÁROLY „ÉN, EGY EMBER" A HÉT NÉZŐJE BENJÁMIN LÁSZLÓ Ha sokszor okkal szidjuk is a televíziót, versműsoraival általában nem szolgál rá haragunkra. Szerkesztők, rendezők érzéssel válogatják és publikálják a képernyőn a verseket. (Az ízlésnek a versműsorokban szokatlan kibicsaklása volt az a rémlátomás, amikor is pl. Tóth Árpád versét az űrhajósok öltözetébe bújtatott színésszel mondatták el. Csak azért említem itt ezt, mert eddig még nem írtam — s ki tudja, mikor írok megint — a televízióról; ha ezt a gyötrelmes emléket kiírom most magamból, talán nem fog többé kísérteni.) Nazim Hikmet születésének 75. évfordulóját szép, mértéktartó, harmonikus műsorral ünnepelte a televízió. Emlékezés, ének, versmondás zavartalanul összhangzott a versekkel, ami szinte kivételes ritkaság, mert a sikerült műsorokban is akad többnyire egy-két kirívóan hangos vagy csüggesztően szürke és lapos előadás, olyan, hogy az ember legszívesebben fölszólna a képernyőre a színésznek: miért mond olyan verset, amihez se testének, se lelkének semmi köze? A Hikmet-versek ezúttal jól választották előadóikat. A bennük sűrített életanyag csábíthatott volna hangosságra is, könnyező szenvelgésre is; ilyet azonban nem hallottunk, csak annak a közvetlen, csöndes és hajlíthatatlan emberségnek a tolmácsolását, amelyet a költő harcaiban is, keserű, kilátástalannak tűnő pillanataiban is megőrzött magában, s kimondott verseiben. Mit mondhatnék e versekről? Húszegynéhány évvel ezelőtt, amikor még kételyek és gátlások nélkül vágtam bele a versírásba is, a fordításba is, éppen egy Hikmet-vers magyarítása közben jöttem rá, hogy milyen reménytelen vállalkozás a versfordítás. A prózai — a nyers — fordítás mellé megkaptam a török eredetit: a három gépelt oldalon úgy hemzsegtek az ü-k és az ö-k, mint a magyar szövegben az e-k meg az a-k. Hogyan lehet ezt magyarul visszaadni? Azóta tudom: a legjobb fordítás is csak megközelítő ismertetést nyújthat egy másik nyelven írt versről, csak külső formájáról és tartalmáról tájékoztathat. De az emberről, aki mögötte és benne van, aki életét tette bele, így is sokat elmond a vers. Petőfi versei Kertbeny és Dux gyatra német fordításában hódítottak a külföldön. Csak magyarul beszélek, Nazim Hikmet költészetéről annyit tudok, amennyit magyarra fordított versei elmondanak róla. Ismertem személyesen is, baráti közelségből, emberi vonásairól, jelleméről sok tapasztalatot szereztem. Vonzó, szelíd ember volt, bátor és szókimondó, önmaga gyöngéivel is szembenéző. — Tudja, belekezdtem egyszer a börtönben egy versbe — mesélte, kigúnyolva hajlandóságát a bőbeszédűségre —, de úgy a 60—70 ezredik sornál rám jöttem, hogy rossz a vers, és akkor eldobtam az egészet. Tudom, hogy nagy ember volt; hiszem, hogy nagy költő is. Örülök, hogy a televízió jóvoltából, méltó tolmácsolásban, ezúttal nemcsak a versolvasó kevesekhez szólhatott magyarul. □ 33