Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)
1977-05-15 / 20. szám
BONTEMPELLI novelláját bemutatja MESTERHÁZI LAJOS Az elbeszélés mesterei író Magyarországon, ahol Cholnoky Viktortól, Krúdyn, Karinthy Frigyesen át Örkényig annyi a szegről-végről rokona. (Most is meglehetősen bonyolult úgy volt egy kötetet megszerezni, minthogy az enyéimet — jó ízléssel — ellopták.) Megértem, hogy a hivatalos magyar— olasz barátkozás éveiben mellőzték: nem tartozott az udvar kedvencei közé. D’Annunzio olcsó szójátékkal „Minimo Maltempelli”-nek becsmérelte, nyilván megbotránkoztatóan komolytalannak tartotta kollégája abszurd ötleteit. (Mert az, hogy ő a maga költőfejedelmi parkjában egy igazi hadihajót állított föl, nem abszurd! Miért is volna, hiszen államköltségen történt! Nem is tudok szívből haragudni az ártalmatlan kertitörpékre azóta.) Hát igen, mit is keres a „popolo d’eroi” irodalmában az az ember, aki csak úgy mellékesen efféle mondatokat ejt el: „A tér közepén egy ló emlékműve állott, hátán emberrel.” A despotizmus ritkán fért össze a humorérzékkel. A német nők „helyesek”, a spanyol nők „jóságoskák” (nem tudom másként lefordítani a „bonitá”-t, minthogy a magyarban a „jó” kicsinyített alakja nem „kicsi jót” jelent), az olasz nők „drágácskák”, vagy még inkább, „édesek”. (Ez sem pontos fordítás, lévén a „dolce” szívet melengető, az „édes” pedig inkább gyomorrontó.) Ha semmi másért, szeretni kell Bontempellit a sok-sok és sokféle „édes” nőért, akit írt nekünk. Folytatva és tetézve az olasz irodalom hagyományát, e tekintetben is. Mert Bontempelli avantgardíró volt, még a századelő első főzetű avantgardjából, de úgy, hogy ott érzett minden írásában az olasz novella múltja, Boccaccióig és tovább. Úgy volt tehát új, hogy máig sem tudott megöregedni. A harmincas években általában a szürrealistákhoz számították. Ő maga nem fogadta el ezt a besorolást, „mágikus realizmusnak” nevezte az irányzatát. Az első Bontempellimet (La donna dei miei sogni, szintén az ellopottak közt) még Szauder Jóskától kaptam a huszadik születésnapomra. Izgalmas fölfedezés volt. Mindjárt el is határoztam: ez az, így kell novellát írni! Elhatározásomhoz szeretném azóta is tartani magam. Nem is értem, hogyan, hogy Bontempelli nem népszerűbb MASSIMO BONTEMPELLI (Luciana) UTAZÁS A SZIVÁRVÁNYON Nem ijedtünk meg a zivatartól, így az ég felhagyott a tréfálkozással. Az eső vízsugarain rosszul leplezett mosolyok szivárogtak át, azután a cseppek mind nagyobbak, ritkábbak és fényesebbek lettek, mígnem az utolsók is bebújtak a föld mélyedéseibe. Néhány közülük már félúton elpárolgott. Mint a boldogság lehelete, úgy suhant át egy enyhe fuvallat a világ fölött. Hirtelen minden áttetszővé vált, a levegő folyékony gyémántként ragyogott. Luciana kidugta fejét a kis viskó ajtaján, ahol meghúzódtunk, összecsapta két kezét, a levegő fénye ragyogott az arcán, sötétkék szemei olyan égszínkékké váltak, mint a kivilágosodott égbolt. Körülnéztem, azt akartam, hogy az egész vidék tanúja legyen Luciana szépségének. A föld, egészen a látóhatárig, nedvességszagot árasztott. Az érett búzától sárgán nyújtózott előttünk a végtelen síkság. Itt-ott egy alacsony olajfa emelkedett ki a kalászok közül, lombja mint egy kerek kupola támaszkodott a sárga mezőre. Luciana az ég felé fordult, még egyszer összecsapta két kezét, és felkiáltott: — Szivárvány! Az égre néztem. Kékje fölött már kezdett kirajzolódni a színes, ragyogó csík, pillanatról pillanatra lett egyre jobban kivehető. Az ég legmagasabb pontjáról indult, kristálytisztán ragyogott a kanyarban, végül megérintette a földet a látóhatárnál. — Nézd — mondta Luciana —, a szivárvány az utolsó olajfánál kezdődik. Valóban úgy tűnt fel, mintha a szivárvány az utolsó olajfa törzséhez támaszkodna. — Ez az az olajfa — mondta Luciana —, amely alatt tegnap reggel megpihentünk. Te aludtál, fejed a térdemen pihent. Minden tele volt hangyákkal. Ha elmegyünk az olajfánkig, megláthatjuk, hol kezdődik a szivárvány. Bizakodása engem is felvillanyozott. — Menjünk oda, Luciana — mondtam. Tekintetünket az olajfára szegezve, a búzamező szélén mentünk célunk felé. Leszakítottuk a duzzadó kalászokat. A ruganyos föld visszahúzott bennünket. Az olajfa egyre közeledett, rövidesen már tisztán láttuk, kivehettük zömök törzsét, agyonkínzott kérgét. Két föld fölött suhanó isten sebességével közeledtünk feléje, így értünk el az olajfáig, ahol a szivárvány kezdődött. Ott kezdődött a szivárvány, a mi olajfánk törzsénél, hogy azután tovább lendüljön az ég felé. Egy nagyon széles hídra hasonlított. ívének kezdete nagyon halovány volt. A két szín nagyon finoman olvadt egymásba; az egész olyan lágynak tetszett, mint a harmattal átitatott mező. — Fel szeretnék mászni rá, és elmenni egészen a csúcsáig — mondtam. — Jó, jó — válaszolta Luciana —, menjünk el a csúcsáig. — Te nem — néztem rá szemrehányóan. — Egy nő nem tud felmászni a szivárványra. Luciana rám nézett, szemei megteltek könnyel. Könnyeiben a hét szín tükröződött. De én hajthatatlan maradtam, így megadta magát, leült az olajfa és a szivárvány tövében. Hátat fordítottam neki, és elindultam felfelé. Ahogy felfelé haladtam, a szivárvány talaja egyre szilárdabbá vált. Lábamnál és magam elé nézve tisztán meg tudtam különböztetni a hét szín sávjait. Egy kicsit középfelé mentem, hogy a zöldön haladjak tovább, mely a mezők színére emlékeztetve, bizalommal töltött el. Bal oldalamon a sárga, jobbomon a sötétkék, mint két vezérfonal zártak közre a derekam körül. Ahogy haladtam, e fénysávok egyre magasodtak, sövényként emelkedtek mellettem, és közben a többi szín is átvilágított rajtuk: baloldalt, a sárga mellett a páros és a narancs árnyalatai kavarogtak, jobbra, a kéken túl, az indigószín és a lila füstjeit, gőzeit pillantottam meg. Itt az emelkedő egyre meredekebbé vált, így kénytelen voltam lassítani lépteimet. A talaj ekkor már olyan kemény volt, mint a szikla, az út pedig egyre felfelé ívelt. Hogy enyhítsek az emelkedő meredekségén, elkezdtem kígyózni, mint a hegylakók. Ahogy így elkanyarodtam balra, narancsszínű felhő burkolt körül, mely olyan zavarossá tette a látásomat, mintha részeg lennék. Amikor a pirosba léptem, úgy tűnt fel, mintha lángok közé kerültem volna, akárcsak Dante, a költő Arnaldo Daniello üdvözlése után; itt azonban a lángok nem égettek, hanem épp ellenkezőleg, lágy simogatással öleltek körül. Így érkeztem el a vörös szín határához, mely egyben a szivárvány széle is volt. Itt megálltam, hogy elnézzem a végtelen panorámát. Lábam alatt a földgömb görbületét láttam. A föld legnagyobb részét bágyadt színű óceán tette ki, melyet helyenként egy-egy később szétfoszló gőzcsík nyaldosott. Innen szálltak felém a végtelen nyugalom és olykor a misztikummal teli csendhullámok, melyek, hozzám érve, egy pillanatra beburkoltak, majd tovább kúsztak az ég felé. Borzongás fogott el, megijedtem a magasságtól, rögtön visszatértem a csodálatos út közepére, azután, továbbra is kígyózva, átmentem a zöldön, és elmerültem a sötétkékben, ami a leggazdagabb volt árnyalatokban, az erős kéktől az égszínkékig és a világoskékig. Az ibolyaszín furcsa nyugtalansággal töltött el, a lilánál pedig úgy éreztem, mintha abroncsba szorították volna a fejemet. Ekkor voltam a szivárvány másik szélénél. Óvatosan előrehajoltam, és ismét megpillantottam mozdulatlan, sárga síkságomat. Az alacsony és gömbölyű olajfák olyanok voltak a búzakalászok között, mint az ezüst díszveretek egy hatalmas aranyasztalon. Felismertem az olajfámat, és a tövében Lucianát, aki nagyon messzinek és nagyon kicsinek látszott innen, éppen a nyakában levő sálját oldotta ki, és azt tekergette. Nem értettem, mit akar tenni vele. Nagyon el volt foglalva, észre sem vette, hogy nézem. Újra nekiindultam, visszatértem az út közepére, de az emelkedő nagyon meredekké vált, én pedig fáradt voltam már. Lefeküdtem, hogy pihenjek; a föld itt drágakő keménységű és nagyon sima felületű volt, így hanyattfekve éppen szembe találtam magam az éggel, mely annyira tiszta és fénylő volt, mintha gyöngyből volna kirakva. E fehérség ködén mint halovány árnyak tűntek elő a csillagok formái. Olyan erős volt a fény, hogy be kellett csuknom a szemem. Oldalt fordultam. Fülemet a szivárvány felszínéhez szorítva, szinte kábultan feküdtem, amikor zizegést vagy inkább mormogásfélét kezdtem hallani, mely egyre közeledett a talaj szintjéhez, azután ezernyi susogássá foszladozva, eltávolodott. A földön rejtett kis patakok csörgedezésének tulajdonítottam volna ezeket a hangokat. A zizegés egy kis időre elhalt, azután megint zsongásfélét hallottam: mintha valami csiklandozta volna a földön nyugvó fejemet. Azonnal felálltam, és körülnéztem. A smaragdszínű talajt a szivárvány színeiben 14 Q 9