Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)

1977-05-15 / 20. szám

BONTEMPELLI novelláját bemutatja MESTERHÁZI LAJOS Az elbeszélés mesterei író Magyarországon, ahol Cholnoky Viktortól, Krúdyn, Karinthy Frigyesen át Örké­nyig annyi a szegről-végről rokona. (Most is meglehető­sen bonyolult úgy volt egy kötetet megszerezni, mint­hogy az enyéimet — jó ízlés­sel — ellopták.) Megértem, hogy a hivatalos magyar— olasz barátkozás éveiben mel­lőzték: nem tartozott az ud­var kedvencei közé. D’An­nunzio olcsó szójátékkal „Mi­­nimo Maltempelli”-nek becs­mérelte, nyilván megbotrán­­koztatóan komolytalannak tartotta kollégája abszurd öt­leteit. (Mert az, hogy ő a ma­ga költőfejedelmi parkjában e­gy igazi hadihajót állított föl, nem abszurd! Miért is volna, hiszen államköltségen történt! Nem is tudok szív­ből haragudni az ártalmatlan kertitörpékre azóta.) Hát igen, mit is keres a „popolo d’eroi” irodalmában az az ember, aki csak úgy mellékesen efféle mondatokat ejt el: „A tér kö­zepén egy ló emlékműve ál­lott, hátán emberrel.”­ A des­­potizmus ritkán fért össze a humorérzékkel. A német nők „helyesek”, a spanyol nők „jóságoskák” (nem tudom másként lefordí­tani a „bonitá”-t, minthogy a magyarban a „jó” kicsinyí­tett alakja nem „kicsi jót” jelent), az olasz nők „drá­­gácskák”, vagy­­ még in­kább, „édesek”. (Ez sem pon­tos fordítás, lévén a „dolce” szívet melengető, az „édes” pedig inkább gyomorrontó.) Ha semmi másért, szeretni kell Bontempellit a sok-sok és sokféle „édes” nőért, akit írt nekünk. Folytatva és te­tézve az olasz irodalom ha­gyományát, e tekintetben is. Mert Bontempelli avantgard­­író volt, még a századelő első főzetű avantgardjából, de úgy, hogy ott érzett minden írásában az olasz novella múltja, Boccaccióig és to­vább. Úgy volt tehát új, hogy máig sem tudott megöreged­ni. A harmincas években ál­talában a szürrealistákhoz számították. Ő maga nem fo­gadta el ezt a besorolást, „mágikus realizmusnak” ne­vezte az irányzatát. Az első Bontempellimet (La donna dei miei sogni, szintén az ellopottak közt) még Szau­­der Jóskától kaptam a husza­dik születésnapomra. Izgal­mas fölfedezés volt. Mindjárt el­ is határoztam: ez az, így kell novellát írni! Elhatáro­zásomhoz szeretném azóta is tartani magam. Nem is értem, hogyan, hogy Bontempelli nem népszerűbb MASSIMO BONTEMPELLI (Luciana) UTAZÁS A SZIVÁRVÁNYON Nem ijedtünk meg a zivatartól, így az ég felhagyott a tréfálkozással. Az eső vízsugarain rosszul leplezett mosolyok szivárogtak át, azután a csep­pek mind nagyobbak, ritkábbak és fényesebbek lettek, mígnem az utol­sók is bebújtak a föld mélyedéseibe. Néhány közülük már félúton elpá­rolgott. Mint a boldogság lehelete, úgy suhant át egy enyhe fuvallat a világ fölött. Hirtelen minden áttetszővé vált, a levegő folyékony gyé­mántként ragyogott. Luciana kidugta fejét a kis viskó ajtaján, ahol meg­húzódtunk, összecsapta két kezét, a levegő fénye ragyogott az arcán, sö­tétkék szemei olyan égszínkékké váltak, mint a kivilágosodott égbolt. Körülnéztem, azt akartam, hogy az egész vidék tanúja legyen Luciana szépségének. A föld, egészen a látóhatárig, nedvességszagot árasztott. Az érett búzától sárgán nyújtózott előttünk a végtelen síkság. Itt-ott egy alacsony olajfa emelkedett ki a kalászok közül, lombja mint egy kerek kupola támaszkodott a sárga mezőre. Luciana az ég felé fordult, még egyszer összecsapta két kezét, és felkiáltott: — Szivárvány! Az égre néztem. Kékje fölött már kezdett kirajzolódni a színes, ragyogó csík, pillanatról pillanatra lett egyre jobban kivehető. Az ég legmaga­sabb pontjáról indult, kristálytisztán ragyogott a kanyarban, végül meg­érintette a földet a látóhatárnál. — Nézd — mondta Luciana —, a szivárvány az utolsó olajfánál kezdő­dik. Valóban úgy tűnt fel, mintha a szivárvány az utolsó olajfa törzséhez támaszkodna. — Ez az az olajfa — mondta Luciana —, amely alatt tegnap reggel meg­pihentünk. Te aludtál, fejed a térdemen pihent. Minden tele volt han­gyákkal. Ha elmegyünk az olajfánkig, megláthatjuk, hol kezdődik a szi­várvány. Bizakodása engem is felvillanyozott. — Menjünk oda, Luciana — mondtam. Tekintetünket az olajfára szegezve, a búzamező szélén mentünk célunk felé. Leszakítottuk a duzzadó kalászokat. A ruganyos föld visszahúzott bennünket. Az olajfa egyre közeledett, rövidesen már tisztán láttuk, ki­­vehettük zömök törzsét, agyonkínzott kérgét. Két föld fölött suhanó isten sebességével közeledtünk feléje, így értünk el az olajfáig, ahol a szivárvány kezdődött. Ott kezdődött a szivárvány, a mi olajfánk törzsénél, hogy azután tovább lendüljön az ég felé. Egy nagyon széles hídra hasonlított. ívének kezdete nagyon halovány volt. A két szín nagyon finoman olvadt egymásba; az egész olyan lágy­nak tetszett, mint a harmattal átitatott mező. — Fel szeretnék mászni rá, és elmenni egészen a csúcsáig — mondtam. — Jó, jó — válaszolta Luciana —, menjünk el a csúcsáig. — Te nem — néztem rá szemrehányóan. — Egy nő nem tud felmászni a szivárványra. Luciana rám nézett, szemei megteltek könnyel. Könnyeiben a hét szín tükröződött. De én hajthatatlan maradtam, így megadta magát, leült az olajfa és a szivárvány tövében. Hátat fordítottam neki, és elindultam felfelé. Ahogy felfelé haladtam, a szivárvány talaja egyre szilárdabbá vált. Lá­bamnál és magam elé nézve tisztán meg tudtam különböztetni a hét szín sávjait. Egy kicsit középfelé mentem, hogy a zöldön haladjak tovább, mely a mezők színére emlék­eztetve, bizalommal töltött el. Bal oldalamon a sárga,­ jobbomon a sötétkék, mint két vezérfonal zártak közre a dere­kam körül. Ahogy haladtam, e fénysávok egyre magasodtak, sövényként emelkedtek mellettem, és közben a többi szín is átvilágított rajtuk: bal­oldalt, a sárga mellett a páros és a narancs árnyalatai kavarogtak, jobb­ra, a kéken túl, az indigószín és a lila füstjeit, gőzeit­ pillantottam meg. Itt az emelkedő egyre meredekebbé vált, így kénytelen voltam lassítani lépteimet. A talaj ekkor már olyan kemény volt, mint a szikla, az út pedig egyre felfelé ívelt. Hogy enyhítsek az emelkedő meredekségén, elkezdtem kí­gyózni, mint a hegylakók. Ahogy így elkanyarodtam balra, narancsszínű felhő burkolt körül, mely olyan zavarossá tette a látásomat, mintha ré­szeg lennék. Amikor a pirosba léptem, úgy tűnt fel, mintha lángok közé kerültem volna, akárcsak Dante, a költő Arnaldo Daniello üdvözlése után; itt azonban a lángok nem égettek, hanem épp ellenkezőleg, lágy simo­­gatással öleltek körül. Így érkeztem el a vörös szín határához, mely egy­ben a szivárvány széle is volt. Itt megálltam, hogy elnézzem a végtelen panorámát. Lábam alatt a földgömb görbületét láttam. A föld legna­gyobb részét bágyadt színű óceán tette ki, melyet helyenként egy-egy később szétfoszló gőzcsík nyaldosott. Innen szálltak felém a végtelen nyu­galom­ és olykor a misztikummal teli csendhullámok, melyek, hozzám érve, egy pillanatra beburkoltak, majd tovább kúsztak az ég felé. Bor­zongás fogott el, megijedtem a magasságtól, rögtön visszatértem a cso­dálatos út közepére, azután, továbbra is kígyózva, átmentem a zöldön, és elmerültem a sötétkékben, ami a leggazdagabb volt árnyalatokban, az erős kéktől az égszínkékig és a világoskékig. Az ibolyaszín furcsa nyug­talansággal töltött el, a lilánál pedig úgy éreztem, mintha abroncsba szo­rították volna a fejemet. Ekkor voltam a szivárvány másik szélénél. Óva­tosan előrehajoltam, és ismét megpillantottam mozdulatlan, sárga síksá­gomat. Az alacsony és gömbölyű olajfák olyanok voltak a búzakalászok között, mint az ezüst díszveretek egy hatalmas aranyasztalon. Felismer­tem az olajfámat, és a tövében Lucianát, aki nagyon messzinek és na­gyon kicsinek látszott innen, éppen a nyakában levő sálját oldotta ki, és azt tekergette. Nem értettem, mit akar tenni vele. Nagyon el volt foglal­va, észre sem vette, hogy nézem. Újra nekiindultam, visszatértem az út közepére, de az emelkedő nagyon meredekké vált, én pedig fáradt voltam már. Lefeküdtem, hogy pihen­jek; a föld itt drágakő keménységű és nagyon sima felületű volt, így hanyattfekve éppen szembe találtam magam az éggel, mely annyira tiszta és fénylő volt, mintha gyöngyből volna kirakva. E fehérség ködén mint halovány árnyak tűntek elő a csillagok formái. Olyan erős volt a fény, hogy be kellett csuknom a szemem. Oldalt for­dultam. Fülemet a szivárvány felszínéhez szorítva, szinte kábultan feküdtem, amikor zizegést vagy inkább mormogásfélét kezdtem hallani, mely egy­re közeledett a talaj szintjéhez, azután ezernyi susogássá foszladozva, el­távolodott. A földön rejtett kis patakok csörgedezésének tulajdonítottam volna eze­ket a hangokat. A zizegés egy kis időre elhalt, azután megint zsongásfélét hallottam: mintha valami csiklandozta volna a földön nyugvó fejemet. Azonnal fel­álltam, és körülnéztem. A smaragdszínű talajt a szivárvány színeiben 14 Q 9

Next