Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)

1977-05-15 / 20. szám

NEMES NAGY ÁGNES Bors néni és a nyulak Az erdő szélén folyt egy patak, a patak szélén ott állt egy vízimalom. A malom­ház küszöbén ült Bors néni, és babot fej­tett. Hja igen, azt még nem mondtam, hogy a malom mellett nőtt egy nagy vad­­gesztenyafa. Óriás volt, háromszor olyan magas, mint a malom, és tele volt piros virággal. Ilyen fa nem is nőtt több az er­dőben. Mert volt ott tölgy, bükk, mind-mind, nagyra nő, de ilyen piros virágú vadgesztenye csak ez az egy. Mondom, Bors néni babot fej­tett a küszöbön, előtte meg a fűben ott ült Évi és Lackó. Éppen látogatóban vol­tak Bors néninél, aki nyáron az erdőben lakott. Azonkívül ott ült a fűben a házi­sün és egy Dezső nevű törpekakas. Bors néni oda-odadobott egy tarka babszemet a törpekakasnak, a házisünnek, sőt Évi­nek és Lackónak is. Kicsit nyers volt az ize, de édes. Zúgott a malomkerék, za­­kott, és ők rágcsálták a tarka babot: rip­­rop. Malomkerék, tarkabab, nyári fű és nyári nap, rip-rop, za­kott, babszemet egyetek, gyerekek, gyerekek, zubogó patak kereket, kereket zúgat, zúgat. Akkor közébük ugrott egy nyúl. — Jön! — kiáltotta a nyúl. De máris közébük ug­rott egy másik nyúl is. — Jön! — kiál­totta a másik nyúl. Egy pillanat, és csak úgy nyüzsögtek a nyulak a tisztáson, át­ugrottak Évi és Lackó fején, Bors néni felé rohantak. Hja igen, nem mondtam még, hogy Bors néni jóban volt a nyu­­lakkal. — Jön! — kiáltották a nyulak. — Jön, jön, jön! Ki jön? — kérdezte Lackó. Ki jön? — kérdezte Évi. Majd mindjárt meglátjátok — felelte rá a néni. Egy perc, és minden kiderül — felelte rá a néni. És ki is derült. Mert egy óriás nyúl ug­rott egyszerre a többi közé, gyorsan be­leharapott két társába, minden nyúl me­nekül előle, ráugráltak Bors nénire, az ölébe, a hátára, a vállára. Olyan volt Bors néni a sok nyúllal, mint egy kará­csonyfa nyúlfülekkel díszítve. De jutott belőlük Évi ölébe is egy, meg Lackó nya­kába. Az óriás nyúl egyedül maradt a tisztás közepén. Ezüstszürke volt, két ha­talmas füle, mint két ezüst káposztale­vél. A két füle között pedig ott ült egy papírpohár. Azt mondják, egy autó mel­lett találta. A nagy nyúl körbesétált, és énekelt. Én vagyok Nyúl Elek, mindenkit felöklelek, hordok pohárkalapot, karmolok és harapok, bámuljatok nyúl-fejek, én, én, Nyúl Elek, bőgök, mint a bőgőhúr, én vagyok a fő-fő nyúl! Ez már igazán tűrhetetlen — mondták a nyulak. Nyúl Elek elviselhetetlen — mondták a nyulak. Mióta kalapja van, folyton üldöz minket — mondták a nyulak. És csípdess, marja a füleinket — mondták a nyulak. Nyúl Elek mindig a kalapjával dicsekszik. És ordít az erdőn reggeltől-estig — mondták a nyulak. (Csak Bors néni nem szólt semmit.) Mit bánom én, akármit is beszéltek — felelte Nyúl Elek. Van kalapom és a bundátokba tépek — felelte Nyúl Elek. (Bors néni erre se szólt semmit.) Ordított ez már épp eleget, én megszúrom ezt a Nyúl Eleket — mondta a bázison. Akármilyen kalapos, pohos, hasas, a fülébe csípek én, a törpekakas — mondta Dezső, a törpekakas. Mi megfogjuk — mondta Lackó meg Évi. Mi megverjük — mondták a nyulak. Azzal mind, egyszerre odaugrottak, hogy megfogják Nyúl Eleket, de hol volt már akkor Nyúl Elek? A gesztenyefa törzse mögül prüszkölt rájuk, és még szamár­fület is mutatott a nyúlfüle meg a kalap­ja mellé. Mind, egyszerre odarohantak, de Nyúl Elek körbefutotta a fa törzsét, egyszer, kétszer, háromszor, aztán az óriás nyúl visszaszaladt a malomházhoz, és egyetlen óriás ugrással földobta a malomkerék kávájára. Ott forgott mel­lette a nagy-nagy malomkerék: za­kott, za­kott, és Nyúl Elek énekelt, fél man­csával a kalapja szélét fogva. Én vagyok Nyúl Elek, mindenkit felöklelek, nem kell nekem marharépa, holmi sárga margaréta, én vagyok a legnagyobb, mert én Nyúl Elek vagyok. Akkor Bors néni fölállt a küszöbről. Nem szólt semmit. Még a kis ősz kontya sem rezzent meg a fején. Mégis Nyúl Elek megbillent a malomkerék káváján, inga­dozott egy percig, aztán nagy bukfenccel belezuhant a patakba. Csoda, hogy a ma­lomkerék el nem kapta. De ott, ahová esett, ott volt a patak a legmélyebb, ott zúgott, zubogott legjobban a víz. Oda aztán senki sem mehetett utána. Mindenki a pa­takhoz futott. A nyúl, a nyúl a vízbe fúl, a nyúnúl, a nyúúnúl, a vízbe, vízbe fúl, oda a kalap, viszi a patak, a nyúlkalap már nem kalap, befúl, befúl, a nyúl a vízbe fúl. — Gyertek — mondta Bors néni Évinek és Lackónak. Odamentek a gesztenyefá­hoz, három kinyújtott karral átfogták a törzsét. Bors néni ráhajtotta az arcát a fa kérgére, és belemormolta: — Most. Lackó és Évi utána mormolta. — Most. És a nagy, piros virágú gesztenyefa szé­pen előrehajlott, lombja ráborult a ma­lom fedelére, aztán még lejjebb, ráborult a patak vizére, és óvatosan ágai közé fog­ta a nyulat. Aztán fölemelkedett a fa, és a lombjában ott ült Nyúl Elek. De mi­lyen furcsa volt Nyúl Elek, amint ott pis­logott, ázottan, kalap nélkül, a lomb kö­zött! A többi nyúl körülugrálta a fát. Jaj, mamám, jaj, papám, furcsa ám a nyúl a fán! Orra reszket, lóg a füle. Hát mi vagy te? Fülemüle? Mit csinálsz ott? Szállj le már! Hosszú fülű szőrmadár! Bors néni pedig megveregette a piros vi­rágú gesztenyefa törzsét. — Jól van — mondta neki. — Jól van, szép fenyő, Szabados Árpád rajzai

Next