Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)
1977-06-05 / 23. szám
volna azt a több mint 30 magyar filmet, melyeknek nélkülözhetetlen epizodistája és ugyanakkor utánozhatatlan kedvence volt? . . . Legutolsó filmjéről még a lexikonok sem tesznek említést, pedig ezt Magyarország minden mozija bemutatta közvetlenül a felszabadulás után. Ketten játszották Komlós Vilmossal. Újra élünk! — ez volt a címe. Komlós egy optimistát, Mály egy pesszimistát játszott, akik éppen kimásznak a pincéből, hogy megtárgyalják a világ folyását. Hát igen . . . Sok mindent és mindenkit elfelejtünk! A felejthetetleneket is! Ez ellen küzd a televízió Színészmúzeum című műsora, és ezért szeretem a sorozat minden egyes adását. Egyik jobb, a másik kevésbé, de mindegyiken érezni a forgatókönyv írójának, Bános Tibornak, és a műsor rendezőjének, Csenterics Ágnesnek az ügy iránti szeretetét és gondos munkáját. Kitűnő ötlet a fiatalok szerepeltetése, és hallatlanul érdekes a kortársak megjelenése a képernyőn. Ez alkalommal kiemelném Ladomerszky Margit megemlékezését Mály Gerőről. Szuggesztív előadásmódja, megjelenítő ereje néha többnek tűnt, mint egy-egy kevésbé jól kiválogatott filmrészlet. Ugyanakkor felmerült bennem az is, hogy nem ártana kissé bővíteni az emlékező kortársak körét. Néhányan mint „ügyeletes nyilatkozók” szinte minden műsorban feltűnnek. Azt sem tartom szerencsésnek, ha valaki így kezdi visszaemlékezését: „Amikor én játszottam vele, nekem óriási sikerem volt..De azt se nagyon értettem, amikor a kitűnő rendező perceken át bizonygatta, hogy ő azért nem akart főszerepet adni Mály Gerőnek, mert nem bízott benne, aztán egy váratlan fordulattal úgy fejezte be mondanivalóját, hogy a kamera felé fordulva, mintegy szentenciaként közölte: „A rendezőnek bízni kell a színészben!” Hát igen!... Mindez igen szépen hangzik elméletben, de hasznosabb a gyakorlatban! Mindezek az apróságok persze nem érintik a lényeget. A műsor jóvoltából ismét tiszteleghettünk egy nagy művész emléke előtt és ugyanakkor kitűnően szórakoztunk. Köszönet érte a sorozat minden munkatársának és mindenekelőtt és mindenekfölött Mály Gerőnek! Végezetül egy szerény javaslat. Milyen nagyszerű lenne, ha a Színészmúzeum egy-egy adását követő héten — mintegy kiegészítésként — bemutatnának egy teljes filmet azokkal, akikről a sorozat szólt.ATONY! RÓBERT Ez jutott eszembe, amikor az Alizkát néztem. Szegény Alizka. Fiatal éveit befonta a sok munka, kötelezettség és a magány Nem sok szerelemteli perce lehetett. Egyszer aztán elment üdülni a Balatonra, ott találkozott a nála kilenc évvel fiatalabb emberrel; megtörtént vele (korántsem akarata ellenére), ami a fent írt Irénkével. Megszülte a gyermeket és — remélem — azóta is egészségben, szeretetben neveli. Ajándékozza meg őket az élet sok örömmel, békességgel, szép jövővel, szívből kívánom nekik. De hogy miért kellett ezt a történetet televízióban látni, arra nem tudok feleletet találni. Bármily jóindulattal keresem is. Sok olyan sors van, mint Alizkáé. Társat kereső, társat lelő fiatal nők. Gyermekre is vágynak, s boldog életre. Emberi és erkölcsi magasságuk nem vonható kétségbe. Az író és rendező, Szemes Marianne, tévedés áldozata lett. Megragadta egy igaz történet. A művészetben azonban, mint tudjuk, az igazság nem mentség. A művészetben csak egy mentség van: a művészet. A dokumentumfilm-művészetben is, éppúgy. Ha Alizka sorsát a művészet szférájába képes emelni a film — nagy tanulság, nagy élmény. Így: tisztességes közhely, kommersz életigazság — ami személyesen átélve nyilván dráma — és unalom. A bevezetőben szereplő nemzetközi joggal foglalkozó szakember és a végső összefoglalót mondó bírónő tanúságtétele, hogy Alizka története igazi történet, nem vonható kétségbe. De egy film igazságát semmiféle tapasztalt szakember tanúságtétele nem erősítheti meg. Csak maga a film. T. I. KÉPERNYŐ TAMÁS ISTVÁN TV-KRÓNIKÁJA A Vatikán és a világ Ha véletlenül a kezembe kerül valamelyik nagyobb könyvtárban, szívesen lapozgatok az Annuario Pontificio köteteiben. Az Annuario a Vatikán évkönyve. Olyan, mint egy pontosan és lelkiismeretesen szerkesztett monstre világmenetrend ; a római kúriától a legkisebb új-zélandi püspökségig minden benne van. A katolikus egyház intézményei és szervezetei, érsekségei és bizottságai, bíróságai és újságjai, főpapjai, tudósai, egyetemei. . . Megtudható belőle, hogy formailag miként működik a történelmi egyház hatalmas szerkezete napjainkban. Olaszország politikai életének egyik legfontosabb faktora az állam és egyház, a kommunista párt és az egyház — általában a mai világ és az egyház — viszonya. Már a XX. század eleji pápák is észlelték, XII. Pius pedig tudta, hogy az egyház helyzete alapvetően megváltozott a földön. Tudta — csak azt nem tudta, mitévő legyen. Bíborosokat nem kreált, változást nem engedett, mereven és ellenségesen elutasított minden kísérletet — pedig milyen félszegek, habozóak, bátortalanok voltak, legalábbis az egyházon belüliek —, amelyeknek az volt a céljuk, hogy valamennyire igazodni kell a változó világhoz. XXIII. János pápa hajlékony, okos és vállalkozó volt. Főműve, a II. Vatikáni Zsinat összehívása és lebonyolítása robusztus elhatározásra vallott. (Ebben az időben mondotta Palmiro Togliatti: az olasz porondon még nagyon sokáig két erő marad, mi kommunisták és a katolikusok. Közöttünk tehát a dialógus szükségszerű.) A Tisztelendők című ötrészes magyar televíziós film (Róbert László, Halász Mihály, Radevszky Teodor) tulajdonképpen egy nagyszabású publicisztikai mű: a riport-művészet felhasználása politikai vizsgálatra és elemzésre. Miként felel — s főként: mit felel — a mai világ „kihívására” a katolikus egyház Itáliában? Milyen időt mutatnak a vatikáni órák? A két erő (Togliatti) közeledésének — párbeszédre való készségének, mondjuk inkább — milyen a tartalma? Értelmes, komoly, felelősségtudó vállalkozás a Tisztelendők. Tudomásul vesz és ábrázol egy létező történelmi, szellemi, politikai erőt. Kérdések átgondolására és válaszadásra készteti. Nem vulgarizál, nem egyszerűsít, nem támad. Jelenségeket mutat fel s értelmez. Tradíciók rétegeit bontogatva jut el a mához. Ahhoz a mához, amely — nem kétséges — történelmi létének kezdete óta a legsúlyosabb kérdéseket intézi az egyházhoz. Gondolkodó hivő és gondolkodó nem hivő ezt egyaránt tudja. Amiről fentebb szóltam, az Annuario Pontificio, a főpapi évkönyv csak tényeket közöl. Mozgalmakról, szenvedélyekről, válságokról, belső irányzatokról és áramlatokról. A mai egyház sorskérdéseiről nem tudósít. Ezekről a számunkra sem közömbös történelmi és politikai jelenségekről olyan munkák segítségével lehet értesülni, mint amilyen a Tisztelendők. Nem tudom, a televízió és a könyvkiadás együttműködésének tervszerű összjátéka-e vagy a véletlen műve — hajlanék ez utóbbit feltételezni —, hogy ezekben a napokban jelent meg Tadeusz Breza A bronzkapu című könyvének második kiadása. Nagyszerű olvasmány; egy tájékozott és hatásos író naplója (Breza a Lengyel Népköztársaság római nagykövetségének volt a diplomatája) a Vatikánról. Húsz évvel ezelőtt írta, a Piusz János korszak fordulóján. Arról szól, hogy miként küzd a Vatikán a mai világgal. Jó szellemi környezettanulmány a Tisztelendők mélyebb megértéséhez. A Tisztelendők forgatása □ 33