Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)

1977-06-05 / 23. szám

volna azt a több mint 30 magyar filmet, melyeknek nélkülözhetetlen epizodis­­tája és ugyanakkor utá­nozhatatlan kedvence volt? . . . Legutolsó filmjé­ről még a lexikonok sem tesznek említést, pedig ezt Magyarország minden mo­zija bemutatta közvetlenül a felszabadulás után. Ket­ten játszották Komlós Vil­mossal. Újra élünk! — ez volt a címe. Komlós egy optimistát, Mály egy pes­­­szimistát játszott, akik ép­pen kimásznak a pincéből, hogy megtárgyalják a vi­lág folyását. Hát igen . . . Sok mindent és mindenkit elfelejtünk! A felejthetetleneket is! Ez ellen küzd a televízió Szí­nészmúzeum című műsora, és ezért szeretem a sorozat minden egyes adását. Egyik jobb, a másik kevés­bé, de mindegyiken érezni a forgatókönyv írójának, Bános Tibornak, és a mű­sor rendezőjének, Csente­­rics Ágnesnek az ügy irán­ti szeretetét és gondos munkáját. Kitűnő ötlet a fiatalok szerepeltetése, és hallatlanul érdekes a kor­társak megjelenése a kép­ernyőn. Ez alkalommal ki­emelném Ladomerszky Margit megemlékezését Mály Gerőről. Szuggesztív előadásmódja, megjelenítő ereje néha többnek tűnt, mint egy-egy kevésbé jól kiválogatott filmrészlet. Ugyanakkor felmerült ben­nem az is, hogy nem árta­na kissé bővíteni az emlé­kező kortársak körét. Né­­hányan mint „ügyeletes nyilatkozók” szinte min­den műsorban feltűnnek. Azt sem tartom szeren­csésnek, ha valaki így kez­di visszaemlékezését: „Amikor én játszottam ve­le, nekem óriási sikerem volt..De azt se nagyon értettem, amikor a kitűnő rendező perceken át bi­zonygatta, hogy ő azért nem akart főszerepet adni Mály Gerőnek, mert nem bízott benne, aztán egy vá­ratlan fordulattal úgy fe­jezte be mondanivalóját, hogy a kamera felé for­dulva, mintegy szentencia­ként közölte: „A rendező­nek bízni kell a színész­ben!” Hát igen!... Mind­ez igen szépen hangzik el­méletben, de hasznosabb a gyakorlatban! Mindezek az apróságok persze nem érintik a lé­nyeget. A műsor jóvoltából ismét tiszteleghettünk egy nagy művész emléke előtt és ugyanakkor kitűnően szórakoztunk. Köszönet ér­te a sorozat minden mun­katársának és mindenek­előtt és mindenekfölött Mály Gerőnek! Végezetül egy szerény ja­vaslat. Milyen nagyszerű lenne, ha a Színészmú­zeum egy-egy adását kö­vető héten — mintegy ki­egészítésként — bemutat­nának egy teljes filmet azokkal, akikről a sorozat szól­t.ATONY! RÓBERT Ez jutott eszembe, amikor az Alizkát néz­tem. Szegény Alizka. Fiatal éveit befonta a sok munka, kötelezettség és a magány Nem sok szerelemteli perce lehetett. Egy­szer aztán elment üdülni a Balatonra, ott találkozott a nála kilenc évvel fiatalabb emberrel; megtörtént vele (korántsem aka­rata ellenére), ami a fent írt Irénkével. Megszülte a gyermeket és — remélem — azóta is egészségben, szeretetben neveli. Ajándékozza meg őket az élet sok öröm­mel, békességgel, szép jövővel, szívből kí­vánom nekik. De hogy miért kellett ezt a történetet tele­vízióban látni, arra nem tudok feleletet ta­lálni. Bármily jóindulattal keresem is. Sok olyan sors van, mint Alizkáé. Társat kere­ső, társat lelő fiatal nők. Gyermekre is vágynak, s boldog életre. Emberi és erköl­csi magasságuk nem vonható kétségbe. Az író és rendező, Szemes Marianne, té­vedés áldozata lett. Megragadta egy igaz történet. A művészetben azonban, mint tudjuk, az igazság nem mentség. A művészetben csak egy mentség van: a művészet. A dokumen­­tumfilm-művészetben is, éppúgy. Ha Aliz­ka sorsát a művészet szférájába képes emelni a film — nagy tanulság, nagy él­mény. Így: tisztességes közhely, kommersz életigazság — ami személyesen átélve nyil­ván dráma — és unalom. A bevezetőben szereplő nemzetközi joggal foglalkozó szakember és a végső összefog­lalót mondó bírónő tanúságtétele, hogy Alizka története igazi történet, nem vonha­tó kétségbe. De egy film igazságát semmi­féle tapasztalt szakember tanúságtétele nem erősítheti meg. Csak maga a film. T. I. KÉPERNYŐ TAMÁS ISTVÁN TV-KRÓNIKÁJA A Vatikán és a világ Ha véletlenül a kezembe kerül valamelyik na­gyobb könyvtárban, szí­vesen lapozgatok az An­­nuario Pontificio kötetei­ben. Az Annuario a Va­tikán évkönyve. Olyan, mint egy pontosan és lel­kiismeretesen szerkesz­tett monstre világmenet­rend ; a római kúriától a legkisebb új-zélandi püs­pökségig minden ben­ne van. A katolikus egy­ház intézményei és szer­vezetei, érsekségei és bi­zottságai, bíróságai és új­ságjai, főpapjai, tudósai, egyetemei. . . Megtudha­tó belőle, hogy formailag miként működik a törté­nelmi egyház hatalmas szerkezete napjainkban. Olaszország politikai éle­tének egyik legfontosabb faktora az állam és egy­ház, a kommunista párt és az egyház — általában a mai világ és az egyház — viszonya. Már a XX. század eleji pápák is ész­lelték, XII. Pius pedig tudta, hogy az egyház helyzete alapvetően meg­változott a földön. Tudta — csak azt nem tudta, mitévő legyen. Bíboroso­kat nem kreált, változást nem engedett, mereven és ellenségesen elutasított minden kísérletet — pe­dig milyen félszegek, ha­bozóa­k, bátortalanok vol­tak, legalábbis az egyhá­zon belüliek —, amelyek­nek az volt a céljuk, hogy valamennyire iga­zodni kell a változó világ­hoz. XXIII. János pápa hajlékony, okos és vállal­kozó volt. Főműve, a II. Vatikáni Zsinat összehí­vása és lebonyolítása ro­busztus elhatározásra vallott. (Ebben az időben mondotta Palmiro Tog­liatti: az olasz porondon még nagyon sokáig két erő marad, mi kommu­nisták és a katolikusok. Közöttünk tehát a dialó­gus szükségszerű.) A Tisztelendők című ötrészes magyar televí­ziós film (Róbert László, Halász Mihály, Radevsz­­ky Teodor) tulajdonkép­pen egy nagyszabású publicisztikai mű: a ri­port-művészet felhaszná­lása politikai vizsgálatra és elemzésre. Miként fe­lel — s főként: mit felel — a mai világ „kihívásá­ra” a katolikus egyház Itáliában? Milyen időt mutatnak a vatikáni órák? A két erő (Togliat­ti) közeledésének — pár­beszédre való készségé­nek, mondjuk inkább — milyen a tartalma? Értelmes, komoly, fele­lősségtudó vállalkozás a Tisztelendők. Tudomásul vesz és ábrázol egy léte­ző történelmi, szellemi, politikai erőt. Kérdések átgondolására és válasz­adásra készteti. Nem vul­garizál, nem egyszerűsít, nem támad. Jelenségeket mutat fel s értelmez. Tra­díciók rétegeit bontogat­va jut el a mához. Ahhoz a mához, amely — nem kétséges — történelmi lé­tének kezdete óta a leg­súlyosabb kérdéseket in­tézi az egyházhoz. Gon­dolkodó hivő és gondol­kodó nem hivő ezt egy­aránt tudja. Amiről fentebb szóltam, az Annuario Pontificio, a főpapi évkönyv csak té­nyeket közöl. Mozgal­makról, szenvedélyekről, válságokról, belső irány­zatokról és áramlatokról. A mai egyház sorskérdé­seiről nem tudósít. Ezek­ről a számunkra sem kö­zömbös történelmi és po­litikai jelenségekről olyan munkák segítségével le­het értesülni, mint ami­lyen a Tisztelendők. Nem tudom, a televízió és a könyvkiadás együtt­működésének tervszerű összjátéka-e vagy a vé­letlen műve — hajlanék ez utóbbit feltételezni —, hogy ezekben a napok­ban jelent meg Tadeusz Breza A bronzkapu című könyvének második ki­adása. Nagyszerű olvas­mány; egy tájékozott és hatásos író naplója (Bre­za a Lengyel Népköztár­saság római nagykövetsé­gének volt a diplomatája) a Vatikánról. Húsz évvel ezelőtt írta, a Piusz Já­nos korszak fordulóján. Arról szól, hogy miként küzd a Vatikán a mai vi­lággal. Jó szellemi kör­nyezettanulmány a Tisz­­telendők mélyebb megér­téséhez. A Tisztelendők forgatása □ 33

Next