Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)

1977-09-25 / 39. szám

könyvtáraik vannak, de az írók amiatt pa­naszkodnak, hogy elfogy az olvasóközönség. A napilapok szépirodalmat, tárcát, verset nem közölnek, csak töméntelen sok hirde­tést. A csaknem ötmilliós Finnországnak egyetlen irodalmi folyóirata van, a Parnasso. A finn irodalom egy része elszakad saját ha­gyományaitól. (Furcsa, de így van: a Kaleva­lát nem ismerik, nem tartják úgy számon, mint mi ... A vers különféle művészeten kí­vüli kalandokba botlik. Költői esten cirkuszi produkcióvá heccelt versmondást hallot­tunk.) Az aggódó finn írók és kiadói szak­emberek különösen a magyar ifjúsági iro­dalom eredményei iránt érdeklődtek. Szem­mel látható gondjuk, hogyan lehetne fölne­velni egy új olvasóközönséget az értékes iro­dalom számára. Az irodalomtól elidegene­dett (elidegenített!) felnőtteket, úgy érzik, már nem tudják megnyerni. A mai érdeklő­dő fiatalokból szeretnének új olvasókat for­málni. S ehhez keresik az igényes ifjúsági műveket a magyar irodalomban is. E­gy magyar ember Finnországban. Rácz István. Jó húsz éve él finn feleségével Helsinkiben. Költő, és fotóművész. El­készítette : Barna Ferdinánd, Vikár Béla és az erdélyi Nagy Kálmán után — a Kalevala negyedik teljes magyar fordítását. Munkájának sajátos ízt ad, hogy a finn táj, a komor fenyvesek, a fehér­­nyírfaligetek közvetlen hatása alatt született. S megaján­dékozta a finneket több nagyszerű fotóal­bummal, a kamera eszközeivel „fölfedezte” számukra a finn népművészetet, a középkori szobrászatot, a finn templomok reneszánsz pompájú freskóit. Rácz István Suomiban is magyar kultúrát szolgáló művész maradt. De a külföldön ma­gyarnak megmaradt embert is a megválto­zott környezet új tulajdonságokkal gazdagí­totta. A hálókocsiból kikecmergő, csomagokkal megrakott, törődött utasokat kora reggel a helsinki pályaudvaron nem várja hivatalos személy, a konferenciát rendező testület fo­gadó bizottsága. Csak egy svájcisapkás férfi nyújtja a kezét. — Tudom, éhesek vagytok — mondja Rácz István. — Gyerünk reggelizni. Leroskadunk a kávézó márványasztala mel­lé. Az utas ilyenkor gondol arra, milyen jó volna gyorsan hírt adni az otthoniaknak, hogy szerencsésen megérkeztünk, de hol van egy trafik, egy képeslap, egy postaláda, s ki mondja meg, hány pennis bélyeget kell a lapra ragasztani. Még jóformán el sem he­lyezkedünk, amikor szavunkat megelőzve Rácz István két képeslapot tesz elénk. — Ezt pedig gyorsan írjátok meg, amíg meg­beszélem a kisasszonnyal a reggelit. A képeslapokra a bélyeget is előre fölragasz­totta. A finnek sok időt töltenek a szabad­ban. A játékok, a sportok közül is azokat kedvelik, amelyeket a ter­mészetben űzhetnek. A tavak mel­lett fiatalok horgásznak. Akinek autója van, rövid útra az is szívesen ül kerékpárra. Az íjászpályákat délután öt órakor, munka után nyitják ki. A makkulai kemping mellett a minigolfpálya állomásait a család minden tagja, a szülők és a gyerekek közösen végig­járták. De az elidegenedés furcsa jelképét is láttam a makkulai kempingben. A szólóteniszt. Ami­kor már nincs két ember, aki egymással ját­szik. Amikor már nincs partner, nincs játszó­társ. Csak egy földbe szúrt vaspálca van, a vaspálcához kötve egy gumikötél, a gumikö­tél végén egy labda, amit a teniszütővel egyetlen ember pattogtat a földön. Az üté­sekre a magányos teniszlabda, mint egy lánc­ra kötött acsargó eb, oda-vissza ugrált. • • Ü­ltünk járműveken, jártunk magán­lakásokban, betértünk az üzletekbe. Mindenünnét a hasznosat, a szépet, az emberszabásút szerettem volna ma­gammal hozni. A finn építészet eredményeiről már sokat hallottam, de nem gondoltam, hogy példái ennyire szemléletesek. Ők is panelből, beton­ból, üvegből építkeznek, de a hajdani népi építészet minden értékét, az arányokat, a formakultúrát a változatosságot sikerült át­menteniük a modern építkezésbe. Olyan ke­zek emelték ezeket a modern épületeket, amelyek tiszteletben tartották a természetet és a régit, s megőrizték a fából ácsolt, torná­­cos parasztházak esztétikumát. Táj és em­ber, környezet és lakóház, természeti formák és mesterséges alakzatok, a vörös gránitszik­­lák, a zöld fenyők és a fehér falú házak cso­dálatos összhangját valósították meg építé­szeik. Két hét alatt eleget ültünk vonaton, helyi és távolsági autóbuszokon, hogy valami képünk legyen a közlekedésről. A vonaton nemcsak szappan, víz és törölköző (egyszerre mind a három!) található, hanem egy üvegben ivó­víz és alatta (ingyen) műanyag pohár is. Az autóbuszból a közlekedési vállalat nem sze­reli ki a gyárban beépített ülőhelyeket (..hogy több legyen a férőhely” — jelszóval). Helsinkiből Tapiolába akkor indult el az autóbusz, amikor az utasok az utolsó ülőhe­lyet elfoglalták. Legszívesebben egy porvooi boltosra emléke­zem ... A régi Hanza-város kis boltja legin­kább a mi iparművészeti üzleteinkre, a Kép­csarnok Vállalat boltjaira hasonlított: kerá­mia tárgyakat, metszeteket, fafaragásokat, rep­rodukciókat, képkereteket lehetett benne kapni. Hátul kis műhely: a boltban árusított kerámia tárgyakat az iparművész feleség itt készítette. Egy öblös cserépedényben szép, fából fara­gott evőeszközöket láttam. Kiválasztottam egy kecses vonalú, szép formájú kanalat. A nyakára kis cédulát ragasztottak, arra volt írva az ára: tíz márka. Amikor a boltos a számla elkészítésébe fogott, és a kanalat a kezébe vette, hozzám fordult: — Pardon ... Ez egy készlet, uram. A kanál­hoz villa is, kés is tartozik. Ez együtt tíz márka . . . Az öblös nyakú cserépedényhez lépett, a vil­lát is, a kést is a kanál mellé tette, és az egé­szet becsomagolta. ’—­ Nem ismerik a hamis illemszabályokat­­ magyar utas megérzi már a távolság ízét □ 17 TAKÁTS GYULA A „LAHTI 77" KONGRESSZUSRÓL Anna Maija Nieminenéknél A légykapó beköltözött a házba Nieminenéknél Tapiolába .. . Nézzük, könyvek közül, üvegen át: hogy él a légykapó család ? S a költőnő, Anna Maija, olyan velünk, mint szárnyas anya; fogadja a vendég madarat s a rég elvált-megtért rokonokat... Gyertyát is gyújt, pirosat-fehéret-zöldet, valami tiszta ragyog fölötted, s a nyírfatea magyar bodzával, mintha csak nem is ez a század .. . Mikor még egy volt... S a szívekbe, mint remény világít az északi este . .. Tapiulu, 1977. június Negyven év után Seurasaariban Tegnap volt?. . . Néhány perce csak . . . Közben mi is volt ? . .. S ha volt, hol az? ... Mintha csak a pillanat folytatódna e fenyőfák alatt... És tizenhét lépés a kiállított­­hajó. Leléptem, mert tudtam, annyi... De az a negyven! ... Az akkori, most folytatom? Áll a hajó a parton, szárazon. Benne ülnek a láthatatlanok. . . Megállnak itt... Kiszállnak ott... Nézik az esküvőt, kelyhet, papot a sziklán . .. öléből semmi ki nem esett.. . Rózsaszín színnek a gránit szigetek. Köztük eveztem . . . Tudtam. Suomi szeret. Együtt készültünk ide. Veled, s most mérem: tizenhét lépés, meg az a negyven ... A Tiéd, ha három. Visz a tölgyfa-csónak . . . Nem is látom . .. Seurasaari, 1977. június

Next