Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)

1977-07-17 / 29. szám

AZ ÖSSZEGEZÉS KÉPESSÉGE A PÉCSI BALETTRŐL Tizenhat év telt el már azóta, hogy a Pécsi Balett első műsorával be­mutatkozott. Rögtön első fellépése óriási érdeklődést keltett, lelkes ba­rátokat, s nem kevésbé szenvedélyes ellenfeleket szerzett; olyan monda­nivalót fogalmazott meg,, olyan nyel­vet, hangot talált, amelyet lehetett elfogadni vagy elvetni, de nem le­hetett közömbösen fogadni. Az indulás sokszor meghatározza a folytatást, amilyen „csillagzat alatt" valami megkezdődik, az határozza meg további útját, életét, így volt ez a Pécsi Balettel is. Mindig viták, szenvedélyes állásfoglalások kísér­ték, mindig felfokozott igényeket tápláltak irányában. Ebből fakadt az is, hogy egy-egy időszakban so­kan már el is parentálták, mert úgy találták, nem azt teszi, amit várnak tőle. Természetes folyamat ez. Aki igé­nyeket éleszt különösen, aki rögtön az elején valami radikálisan újjal jelentkezik, számolnia kell azzal, hogy a közönség ismét ugyanezt a mutatványt várja tőle, de a maga elképzelései szerint. Ilyenkor nehéz helyzet keletkezhet, a művész és a közönség közötti rendkívül érzékeny viszonynak megfelelően, amelyet sokan a szerelemhez hasonlítanak. Valóban van valami hasonlatosság a szerelem és a művész—közönség kapcsolat lélektanában. Ha a mű­vész megnyerte a közönséget, két utat választhat — és két veszély fe­nyegeti. Vagy igyekszik mindenben eleget tenni az igényeknek, s így kiszolgálni a közönséget — akkor előbb-utóbb unalmassá válhat. Vagy a maga útját járja, nem mindig ép­pen azt teszi, amit várnak tőle — ekkor meg kockáztatni kell, hogy elveszti eddigi híveit. Eck Imre, a Pécsi Balett alapítója és mestere ezt az utóbbi megoldást választotta. Ha most, tizenhat év után egyetlen szóval kellene megfo­galmazni művészi magatartásának lényegét, a szuverenitást jelölném meg. Magyar szó sajnos nincsen er­re a fogalomra, amely nemcsak ön­állóságot jelent, de az önállóságban való bizonyosságot és teljességet is.. Eck útját ez a szuverenitás szabta meg. Volt bátorsága hozzá, hogy amikor szinte mindenki valami meghökkentő újdonságot, ismét új stílust, témát, mondanivalót várt tő­le, szembeforduljon az „elvárással”, mert még nem látta rá elérkezni az időt. Következetes maradt saját ma­gához, vállalta, hogy sokan legyint­­senek, „a Pécsi Balett már nem a régi”. De másszor a fordítottjához is volt ereje — amikor a kritikusok már agyonszidalmazták állítólag érthetetlen újításaiért, még tovább ment a kísérletezésben, hogy a vég­sőkig kidolgozzon egy-egy lehetősé­­get. A szuverenitás kivételes művészi erény, de feltétele is az igazi nagy alkotásnak. Nem tagadom, hogy Eck Imrét azok közé sorolom, akik­ben ez a ma élő művészek között megtalálható. Akármihez nyúlt, mindig rajta volt az eredetiség bé­lyege, érték­hatások, de sohasem mások­. Ezért volt képes olyan mű­veket alkotni, amelyek jelentősége és hatása túlnőtt a balett- és tánc­művészet szűkebb határain, s fon­tos állomást képviselt a magyar művészet egész fejlődésében. Legutóbbi alkotása, a Verdi Re­quiem­jére készített egész estét be­töltő balett mintegy igazolása mind­ennek, koronája az eddigi életmű­nek. Igazolása mindenekelőtt az al­kotás szuverenitásának. Hiszen az elmúlt évek során a sokirányú mun­ka eredményeit látva sokan sürget­tük, hogy foglalja össze ezeket az eredményeket új, magasabb rendű szintézisbe. Eck azonban nem enge­dett a nyomásnak, megvárta, amíg a szintézis megérik benne. Most, amikor az ő belső fejlődésében is eljött az ideje, olyan művet alkotott, amely valóban összefoglalás, de nem pusztán nyelvében, hanem világké­pének tömörségében, teljességében, korszerűségében. Itt már nem érde­mes arról vitatkozni többé, mennyi benne az újítás, és mennyi a hagyo­mány (akár a saját hagyomány). Eck elérte azt a szintet, amelyen a ..vers csak cifra szolga”, nem arra kell figyelnünk hogyan mondja, ha­nem arra, amit mond: összegezésről, szintézisről van tehát szó, de — átnézve az eddig megtett utat — nem az elsőről, éppen ezért reménykedhetünk abban is, hogy nem az utolsóról. Amit a legfonto­sabb ismételten regisztrálnunk, az az összegezés képessége. Az alkotó folyamatnak megvan a maga­ ritmu­sa, az összegezést mindig a rész­­problémák rátalálásszerű kidolgozá­sa előzi meg, és többnyire követi. A Pécsi Balett műsoraiban mindig is ez a ritmus érvényesült. Mit kívánhatunk tehát Eck Imrének félúton a Pécsi Balett fennállásának tizenötödik és huszadik évfordulója között? Talán azt, hogy ne veszítse el ezt a szintézist, de ne is ragasz­kodjék mereven hozzá, hanem alko­tói szuverenitását megőrizve bátran keressen ismét új lehetőségeket. VITÁNYI IVÁN Bretus Mária és Eck Imre Bartók Csodálatos mandarinjában SZALAY ZOLTÁN és FÉNYES TAMÁS (MTI) felvételei Jelenet Verdi Requiemjéből Egy reneszánsz polgármester SOPRONBAN A hétszáz éves Sopron ta­nácsának felkérésére ír­ta Hegedűs Géza Lackner Kristóf című drámáját, ame­lyet a soproni Petőfi Szín­házban a Pécsi Nemzeti Színház művészei adtak elő. Lackner Kristóf, a város egykori polgármestere a Há­rom részre szakadt ország­ban meg tudta őrizni Sop­ront a dúlástól, a vérontás­tól. Háza ma is áll, neki kö­szönhetjük, hogy egyik leg­szebb városunk sok száz éves polgárházai épségben meg­maradtak, hírt adva egy vi­rágzó kézműipari és keres­kedelmi centrumról. Soproni hagyomány­a több­féle nemzetiség, többféle val­lás, békés, türelmes együtt­élése, sőt együttműködése, együtt munkálkodása. Lack­ner Kristóf ötvösmester volt, majd jogi doktorátust szer­zett az akkor leghíresebb egyetemeken. Bethlen Gábor gyulafehérvári könyvtárában gyakran forgatta Lackner szakmunkáit és verseit, fém­tárgyai a palota díszei vol­tak. Lackner nemességet ka­pott, majd grófi címet. Büsz­kesége a városa volt, az, hogy első lehet az egyenlők kö­zött, házán nincsen grófi ko­rona, csak nemesi címerét engedte föltenni könyvtár­­szobája ajtaja fölé. Fejedel­mekkel, császárokkal tár­gyalva is mesterembernek nevezte magát, Bethlen — legalábbis Hegedűs Géza színművében — Lackner doktornak szólítja. A pécsi Nemzeti Színház művészei Nógrádi Róbert át­gondolt, harmonikus rende­zésében, szép előadással lep­ték meg a nézőt, annak elle­nére, hogy mindössze két­szer játszották a Lackner Kristófot. A dramaturg, Ka­tona Imre és a díszlettervező, Jánosa Lajos jó segítőtársai voltak a rendezőnek. Az ele­gáns, korhű, realista díszle­tek szépek, könnyen mozgat­hatók. Győry Emil a címsze­repben ehhez a realista stílus­hoz alkalmazkodott, békés természetű, okos, alkotó reál­politikust, rokonszenves hu­manistát állított színpadra. Két partnere, Labancz Borbá­la és Vári Éva alakítása hite­les együttest alkot. Kovács Dénes a polgármester riváli­sának szerepében szép beszé­dével, jó mozgásával hívja fel magára a figyelmet. Az előadás után két igen fontos kérdés is felmerült. A Sopronban nemr­ég helyreál­lított Petőfi Színház és a soproni közönség igényelné az állandó társulat jelenlétét. Egyelőre főként a győri szín­ház, ritkábban a pécsi szín­­társulat és más vidéki társu­latok vendégeskednek a sop­roni színházban. A másik pe­dig: Hegedűs Géza színműve jóval többet teljesített annál, amit a város elvárt tőle. Nemcsak ünnepi, alkalmi já­ték a Lackner Kristóf, si­kerrel játszhatnák tovább repertoár­darabként akár Pécsett, akár bármely más színházunkban, mert szép, cselekményes, igazi történel­mi dráma. A magyar töréne­­lemre jellemző, rokonszen­ves politikus képét látjuk a színpadon, és ennek vonzása túlnő a soproni centenárium határain. KARTAL ZSUZSA 28.

Next