Új Tükör, 1977. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)

1977-10-16 / 42. szám

MA VAG kultúrtermében. Néhányat nekem is de­dikált. 1953-ban egy márciusi délután az együttes zene­karának egyik hegedűsével, Buházi Zoltánnal a Mester lakásán jártunk. Buházi sok széki stílusú népdalt és táncdallamot tudott hegedülni. Kodály nagy érdeklődéssel és látható szívességgel hall­gatta. Egyet játék közben le is jegyzett ceruzával, Gyors és középforgatós címmel. Amikor távoz­tunk volna, felém nyújtotta: — Tegye el emlékbe! Azóta őrzöm. 1954 decemberében ugyancsak Kodály lakásán, jó három órát beszélgettünk az Állami Népi Együt­tes ügyéről-bajáról — mert hiszen került bőven. Ezt mondta: — Próbáljunk megállani a hullámverésben, mint a kavicsok. De most már hagyjuk abba a beszél­getést, mert sohasem készülök el ezzel. S rámutatott Arany János dallamgyűjteményére. Annak sajtó alá rendezésén dolgozott akkor. Az előadássorozat végén újra meghívott bennün­ket lakására. Az ebédlőben egy pohár tokaji bor­ral koccintott velünk, és nekem átadott egy de­dikált kötetet. Csak ennyi áll abban: Csenki Imrének, szíves közreműködését köszön­ve. Kodály Zoltán. Másik féltve őrzött Kodály-dedikációm a Felszál­lott a páva zenekari variációk partitúrája. Ennek története a következő: 1948-ban, amikor is a Népi Kollégiumok kereté­ben működő Tánc- és Kórusművészeti Kollégium vezetője voltam, a centenáriumi ünnepségekre Kodály csatadalával készültünk. A majdnem ket­tőszáz tagú énekkar hatalmas sikerrel adta elő a Városi Színházban a Petőfi versére szerzett, ket­tős kórusra írt vegyeskarát. A koncert előtt egy próbán a Mester megelégedését fejezte ki. S hogy valóban meg volt elégedve, azzal is bizo­nyította, hogy még néhány órát töltött velünk a lakásomban. Mutattam neki az Odüsszeiát, egy gimnáziumi tankönyvet. Az volt az érdekessége, hogy a következő sorok álltak az első lapján: Kodály Zoltán VII. o. 1. Nagyszombat, 1898. Meg­lepődve olvasta. — Hát így becsülte ezt meg X. Y., akinek én ezt hetedikes koromban eladtam? Maga hogy jutott ehhez? — Debrecenben vettem. Az antikvárius félretet­te nekem. Láttam, hogy meghatódva forgatja. Saját ma­gától származó aláhúzások, bejegyzések marad­tak meg benne. Hirtelen elhatározással így szól­tam: — Én ezt most tisztelettel visszaadom eredeti tu­lajdonosának. — Na, és én mit adjak magának? — kérdezte. — Valami olyasmait, tanár úr, ami még nincs meg nekem. — Fordítsuk meg — mondta, és így kérdezett: — Mi van meg? Elkezdtem sorolni a megjelent Kodály-műveket. Közbeszólt: — Úgy hallom, hogy Pávája nincs. — Nincs tanár úr! — Na, ezt fogja tőlem kapni, így jutottam hozzá a Páva-variációkhoz. És milyen szépen beszél franciául! Denijs Dille professzort a nagy Bartók-kutatót is én vittem el először a lakására, az Andrássy útra. Kodály első mondata így hangzott: — Milyen nyelven akar beszélni? Németül, an­golul vagy franciául? Dille válaszolt: — Legszívesebben franciául beszélek, hiszen ez az anyanyelvem. Sokáig Bartókról beszélgettek, Bartók és Dille kapcsolatáról, Bartóknak az akkor még kiadat­lan román népdalgyűjtéséről. Kodály levette a polcról a román népdalok fotókópiáját. — Bartók adta át ezt neki, amerikai útja előtt, megőrzésre. Dille hamarosan fordított egyet a társalgáson: — Beszéljünk most már Kodályról is. Kodály elmosolyodott, s még jó néhány percig társalogtak. Amint becsukódott az ajtó, Dille megjegyezte: — Csodálatos ember! És milyen szépen be..­.és franciául! Talán ekkor született meg benne az a gondolat, hogy Kodály visszaemlékezéseit magnetofonra vegye. Ezek a nyilatkozatok 1963-ban hangzottak el a belga rádióban. 1955-ben került sor az Állami Népi Együttes első nyugati útjára. Az óriási siker Párizsban érte el tetőfokát. A kórus a Chatelet színházban önálló koncertet is adott. A Székely keserves, Mátrai képek, Molnár Anna és a Kállai kettős hangzott el, madrigálokkal, Bartók-művekkel és mai magyar szerzők mun­káival együtt. A­z­nformation 1955. március 6-i számában Maurice Imbert többek között így ír: „Vív? la Hongrie! Éljen Magyarország! Ez a fel­kiáltás jött igen sok ember ajkára, aki a Magyar Állami Kórus koncertje után elhagyta a Chate­­let-t. . Ki kell emelni azt a boldog örömet, amellyel előadták Kodály Zoltán gazdag, színes műveit (Székely keserves 1934 Mátrai képek 1928, Kállai kettős 1950.), amelyben elénk tárult fajtájának lelke. ..” [Itt rólam ír dicsérően.] „Majd a zenekar csatlakozott a kórushoz, hogy tűzzel előadja a remek Kállai kettőst, amely a Polovec táncokra emlékeztet. Vive la Hongrie!” Ismertem Kecskeméten egy cigányt Szólnom kell még arról, hogy a cigány népzene­­gyűjtésbe is Kodály biztatására kezdtünk, boldog emlékezetű öcsémmel, Csenki Sándorral, ő a nyelvet folyékonyan beszélte, így nagy örömet szerzett Kodálynak, aki a fonográf­ felvételek el­ső bemutatása alkalmával megemlítette: — Bartók és én is gyűjtöttünk néhány cigány dalt, de abbahagytuk, mert nem ismertük a nyel­vet. Maguknál ez nem lesz akadály. Ismeri ezt? — kérdezte, és levette a polcról a József főherceg -féle cigány nyelvtant. Sanyi igennel válaszolt, a Mester folytatta: — Gyermekkoromban ismertem Kecskeméten egy cigányt. Télen-nyáron egy bársony­kabátban járt. — Elmosolyodott. — Más nem is volt raj­ta... Nagyon szépen énekelt. Ettől kezdve nagyon gyakran mutattuk be gyűj­tésünket. Sok emlékem között legkedvesebb és legnagyobb büszkeségem egy ajánlólevél. Külföldi vendég­­szerepléseim előtt kértem ugyanis egyet tőle. Megkérdezte: — Milyen nyelven írjam? Azt válaszoltam. — Kodály Zoltántól én magyarul szeretnék írást kapni. A levél szövege a következő: Csenki Imre hosszú karvezető-pályáján számos emlékezetes előadással írta be nevét évköny­veinkbe. Bartók rendkívül nehéz magyar nép­dalfeldolgozásait először ő szólaltatta meg meg­győző erővel. Saját karműveim is sokszor szerepelnek műso­rain, a ritmus és dallam plasztikus kifaragásával, a hangszínek változatos keverésével, a szerkeze­tek szilárd felépítésével. Budapest, 1966. jan. 30. Kodály Zoltán Kodály Zoltán, zenekari próba szünetében

Next