Új Tükör, 1978. január-március (15. évfolyam, 1-13. szám)

1978-02-05 / 6. szám

HULLÁMHOSSZ Tévéfilm Gorkijnovellából Vámhatár címmel Gorkijnovellából rendezett tévéfilmet Gaál István. A mű főhőse Grigorij Cserkas, a kikötő ismert alakja. Ahol hórihorgas termete, ragadozómadár arcéle feltűnik, a rendőrök, fináncok rögtön bűntényt szimatolnak. A Vámhatár kezdetén is a kikötőben találkozunk vele. Éppen társat keres új akciójához. A film főszerepét Georges Wilson és Madaras József játssza (képünkön). JOSEPH BOLCHAN RÁDIÓJEGYZETE Fekete Afrika zenéjéből Jó néhány éve már, hogy Szudán déli részéből, Lillakföldről Európába jöttem tanulni. S bár fő célom az újságírás mesterségének, majd a történelem és a szociológia módszereinek, eredményeinek megismerése volt, mindig igyekeztem információt szerezni azokról a próbálkozásokról, amelyek az afrikai kultúra hagyományait tárják az európai közönség elé. Különösen az NDK és Magyarország kulturális életéről vannak benyomásaim, hiszen ebben a két országban töltöttem hosszabb időt — itt csaknem öt évet. S bizony alig-alig találtam valamit. Ezért volt nagy meglepetés számomra a rádió 3. műsorának szinte egyedülálló vállalkozása, amely Fekete Afrika zenéjéből címmel — Biernaczky Szilárd 35 előadásával — nemcsak népzenei műsorral lépett hallgatói elé, hanem egy sor afrikai nép kultúráját, szokásait, mitikus és történeti hagyományait, költészetét és zenéjét is bemutatja. Különös erővel világosodott meg előttem a rádió által nemrég szervezett sajtótájékoztató — ahol több műsort hallgattunk meg egymás után —, hogy ez a szinte „semmiből szárnyba szökött vállalkozás” az afrikaiakat is fontos dologra figyelmezteti; az ősi művészet most már ott is eltűnőben van. Az egyébként afrikai gyökerű amerikai néger zene visszahatása, az arab—mohamedán kultúra térhódítása és maga a kezdődő urbanizáció hatalmas léptekkel törli ki az emlékét mindannak, amit még magam is közvetlenül ismertem meg fiatal fiúként szülőföldem falvaiban. A születéshez, lakodalomhoz, halálesethez kapcsolódó szertartásokat, a jó termés örömére, az ősök szellemi tiszteletére, a felavatandók megünneplésére rendezett rítusokat, a szórakozás hagyományos formáit, a hősénekeket, szatirikus vagy szerelmi dalokat, a mitikus elemekkel átszőtt meséket... Hogy az említett bemutató többi résztvevői mit éreztek, nem tudom. Bennem a szülői világ mélyben szunnyadó képei támadtak fel, egy kis darab otthon volt a megszólaló zene. S ami különösen fontos, a dalok, a felelevenített ritmusok, hangszeres részletek nem „lógtak a levegőben”. Mindenről megtudtuk, miért és hogyan szólalnak meg. Hallhattuk a szövegek magyar fordításait, ami nekem magamnak is sokat jelentett, hiszen a számtalan afrikai nyelvet még az afrikai sem ismerheti: a magyar így számomra közvetítő nyelvvé változott. .. De hadd mondjam el őszintén a gondomat. Nyilván a rádió, mivel járatlan területre lépett, s nem ismerhette a magyar hallgatóság tűrőképességét hadd használjam ezt a szociológiai zsargont, ezért viszonylag kis időt, 15 percet szánt egy-egy műsorra, egy-egy nép vagy népcsoport bemutatására. A sorozat szerzője viszont érthetően „mindent” el akart mondani a rövidre szabott idő alatt. Ezért aztán a zenei anyag és a szöveg fordításai többnyire egyszerre szólalnak meg, és így helyenként nehezen követhetők a dramatizált mesék, rítusok, hősdalok. Sokat beszélnek mostanában közművelődésről. Úgy érzem, ebből itt Magyarországon ma még hiányzik az Európán kívüli világ, az etnológia által kutatott törzsi és természeti kultúrák ismerete. Pedig kellő támogatással és a máris rendelkezésre álló szakembergárda jobb megszervezésével nagyon sokat lehetne tenni itt. Ezt bizonyítja ez a legmagasabb szintű ismeretterjesztés igényeit is kielégítő és úttörő jelentőségű rádiós „népzenei” sorozat. KÉPERNYŐ TAMÁS ISTVÁN TV-KRÓNIKÁJA Abrakadabra — A szilaj nádparipa Türelem, szokták mondani ilyenkor, várjuk meg, amíg az új vállalkozás kibontakozik, megtalálja a formáját, a hangját. (A Nézőpontról, a tv új kulturális szemléjéről van szó.) Ezzel nem értek egyet, néző vagyok, egyik tulajdonságom éppen a türelmetlenség, tessék ébren tartani a figyelmemet, hogy szívesen üljek a készülék előtt. A Nézőpont első adásában egy rokonszenves fiatalember, a műsor kommentátora, velem szemközt aludt a képernyőn, hasonló csendes mozgalmakra ösztönözve engem is. Aztán arra gondoltam, hogy milyen jó volna tanult embernek lenni, aki megérti, mit jelent a kulturális gazdálkodásban az „értéktételezett” szó, továbbá követni tud olyan kifejezéseket, mint „infrastrukturális háttérágazat”, ami mellett „lándzsát törünk”, hogy az ötmilliárd forint — ennyi az évi kulturális költségvetés, mint mondták — hasznosan szolgálja „a tudat- és életforma változását, a művelődési kérdéskör szociológiai, távlati és koncepcionális vetületében.” Ez, kérem, abrakadabra. Lehet, hogy van közgazdasági értelme, minisztériumi értelme, nem tudom, a nézőt az ilyesmi nem érdekli. Nem tudok mit kezdeni ötmilliárd forittal, ha egy műsorban fejbevágnak vele. Csak értelmes, egyszerű, hatásos szavakkal és gondolatokkal tudok mit kezdeni. Továbbá: olyan interjúk és filmrészletek sem érdekelnek, önálló televíziós folyóirat bemutatkozása alkalmából, amelyeknek bármelyik híradóban vagy heti összefoglaló műsorban is helyük lehetne. Gondolat érdekelne, kritika érdekelne, kulturális riport (egy volt, a Sugár Andrásé, de mértéktelenül elnyújtva) érdekelne, s általában: minden, ami egy új kulturális szemle lehetne. A határozatlanság nem vonz. Sem a tapasztalatlanság, bár mint a Bibliából tudjuk, az „angyali erényű”. Sem a bizonytalanság. Ezért tehát, előlegezve jóindulatú bizalmamat, további megtekintését a magam számára nem írom elő kötelességként, legalábbis egy ideig; mi vagyok én, gályarab? '* A „szilaj nádparipa” dehogyis oda visz, ahová gyermekkori álmainkban álmodtuk, egészen máshová visz, nem is jó rágondolni, hogy hová visz, isten bocsássa meg a lépteit. Belenézünk — ritkán — a tükörbe: ezt akartad? Erről álmodtál szertelen ifjúkorodban? Ilyenféle kérdésekkel gyötörjük magunkat néha. A művész arra van kitalálva, hogy feltegye, megfogalmazza a kérdéseket. Néha egyebet sem tud — mégis nagy művész! —, mint kérdezi, vallatóra fogni a világot. Mit akarsz velem? Tárd fel a titkaidat, cserébe én is elmondom a magamért. De azt előre közlöm, hogy egyszerűek lesznek, s nagyobbik részükben a gyermekkor tájairól valók, mert a gyermekkori érzések egész életre érvényesek, végig megőrzik alakjukat, legföljebb csak módosulnak valamelyest. Kardos Ferenc és Fábián Zoltán filmjében (úgy gondolom, nem sokan látták, mert a kifürkészhetetlen műsorszerkesztői meggondolás a vasárnap ebéd utáni órákba osztotta be) Tatay Sándor lovagolt a nádparipán. Feléledt a gyermekkori falu, az evangélikus tiszteletesek — példátlan türelemmel szolgálták papként az Urat a felmenők, századokon át — életének színtere. Bakonytamási, hajdan volt fűszerboltjával és rétjeivel, s a titokzatos kék dallamokkal, amiket a hegyek daloltak az álmodozó gyermeknek. És feltámadt az író személye körüli mai világ: Badacsony és Angyalföld. Tatay elmondta, hogy három világa közül melyiknek mit köszönhet: melyik regényét, novelláját, gyermekeknek való könyvét, emlékezését, filmjét... Tehát: Tatay Sándor a nádparipán. Kitűnő kisfilm volt, írói-rendezői rajz a művész gyermekkori és mai világáról, átszőve a munkái részletével, felvillantva a múltat és a jelent, írói gondolkodását. Hogy az érzékeny képzelet miként ad jelentést a parányi dolgoknak, s válik belőlük, belső áttételek működtetésével, művészi munka, élmény másoknak is. Az erős emberről való álmoktól Kinizsi Pál regénye, a Badacsony hegyi világának édes meséiből a komor filmnovella, a Ház a sziklák alatt... A Nádparipán félórás filmje egy sorozat bevezetője volt; a Barcsay Jenőről és a Nagy Lászlóról szóló portré követi Tatay Sándorét. De a távlati tervben, amelyet a televízió előzékenyen elküld, nem látom a folytatást. Pedig nagy kár volna, ha ez a tanulságos sorozat az első lélegzetvétel után elakadna. □ 31