Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)

1979-02-25 / 8. szám

VIzit G - TÜKÖR Mindenből képregény Nemrég tizenharmadszor gyűltek össze a képregények rajzolói, kiadói, hogy tevékenységükről tanácskozzanak. A színhely ezúttal az olaszországi Lucca volt. A világkonferencia színhelyén régi és vadonatúj képregénysorozatokat árultak, képregényhősök keltek életre a filmvásznakon, csodaszép albumkiadásokban gyönyörködhettek a műfaj kedvelői. A „sláger” az olasz Hugo Pratt rajzolta Corto Maltese kalandjai — most Mongóliában tevékenykedik villámöklű hőse... Impozáns, 900 oldalas kötetben a képregények világenciklopédiája is megvásárolható volt, potom 35 ezer líráért. A „retro” stílust kedvelő képregénygyűjtők néha reszkető kezekkel emeltek ki valamelyik bazárban egy-egy sorozatot, amely a képregények „aranykorából”, századunk harmincas éveiből származott. Persze, élelmes nyomdászok gondoltak azokra is, akiknek már nem jutott eredeti régiség; hasonmás kiadásokban jelentették meg az „ősi” képregényeket. Mandrak, Tarzan, „Villám” Gordon történeteit nem csupán az idősebbek vásárolják, hanem olyan fiatalok is, akik ezekkel a hősökkel már nem találkoztak. Általában megállapítható — és nem csupán Luccában —, hogy a képregények afféle reneszánszukat élik. A horror (rém) és tudományos-fantasztikus képregények hatalmas mennyiségben árasztották el a piacokat. Korunk rövid, velős televíziós híradásaira szoruló embere most szívesen tér vissza az idősebbek által annyit dicsért papírhősökhöz, annál is inkább, mert e kalandokról egyre szebb kiállítású, kötésű, rajzú művekben „olvashat”. El kell ismerni, hogy némelyik kiadvány rendkívül esztétikus. És mi a helyzet a tartalommal? Most is sok a klasszikus irodalmi mű, rajzban feldolgozva. Érdekes kezdeményezést jelent egy olasz kiadó sorozata; ebben jelent meg Ibsen Nórája is, mégpedig két részben: az első a képregény-változat, a második maga a mű, csupán szöveggel. Egy baloldali portugál kiadóvállalat teljesen új dologba fogott: a marxizmus klasszikusainak műveit adja ki — így láthatott napvilágot Marx Tőkéjének képregény-változata is... Más kiadók viszont hosszú sorozatokban megjelentették már a Bibliát. Feltűnt egy eddig teljesen ismeretlen irányzat is ebben a műfajban: a női képregény. Francia és olasz női szerzők és rajzolónők adnak most ki sorozatokat kizárólag női témákról; igaz, néha kissé elvetik a sulykot, mint nemrégiben az Ah, Nana című francia női hetilap hasábjain. A lapot a cenzúra elkoboztatta „erkölcstelen tartalma” miatt. Kevesen tudják, hogy a nevesebb képregényrajzolók gyakran illusztrálnak is könyveket — olykor egészen komoly tartalmú irodalmi, sőt tudományos műveket. Mivel 1979, a gyermekek éve, kétszáz képregényrajzoló kötelezte magát, hogy ellenszolgáltatás nélkül rajzol egy-egy képeslapot, amit aztán szervezetük sok ezer példányban bocsát piacra. A bevételt a világ gyermekeinek megsegítésére fordítják. Általában véve, elmúltak már azok az idők, amikor a képregények lapjain ostoba izomhősök ugráltak. A mai közönség megkívánja, hogy a rajzolt hős intelligens legyen, fizikai erőn és jó megjelenésen kívül legyen benne valami vonzó, mai vonás is. A tigrisekkel birkózó Tarzanok helyét — igaz, egyelőre lassan — okos feltalálók, önzetlen testőrök, becsületes detektívek foglalják el. No és kizsákmányolt munkások meg pöffeszkedő tőkések, mint A tőke képregény-változatában ... NEMERE ISTVÁN 42 □ Hová tűntek a festmények? 160. születésnapját ünnepli idén a madridi Prado: a világhírű képtárat 1819-ben alapították, mint „Spanyolország válaszát a Louvre-ra”. Nemrég új igazgatót neveztek ki a képtár élére . José Manuel Pita Andrade korábban a művészettörténet professzora volt Granada egyetemén. Andrade a szélsőjobbnak nem kegyeltje. Az El Imperial című, alig álcázottan francóista lap azzal próbálta megtépázni tekintélyét, hogy lármás tálalásban közölte: képek százai hiányoznak a Pradóból. A botránykavaráshoz még néhány lap csatlakozott, végül már azt terjesztették, hogy hétezer festménynek kelt lába, és a sorok közt az új vezetést vádolták a nemzeti vagyon elherdálásával. Andrade a támadásokra válaszolva elmondta, hogy ha nem is hétezer, de mintegy 2900 kép, amely valamikor a Prado falain lógott, csakugyan nincs már a múzeumban. Természetesen nem a Franco utáni demokratizálódó korszakban tüntették el ezeket a festményeket, eltűnésük — tette hozzá tárgyilagosan — nem is a francóizmus bűne. E hiányzó képek túlnyomó többségét még a XIX. században adták kölcsön különböző vidéki múzeumoknak, kormányhivataloknak, de személyeknek is: minisztereknek, püspököknek, politikusoknak. Aztán valahogy ott „felejtődtek” a kölcsönvevőknél. Az tehát a korábbi rendszerek hibája volt hogy nem sokat törődtek ezekkel a Pradótól kikölcsönzött értékekkel. Az új igazgató most programjába vette, hogy mindennek utána járnak, bárhová vándoroltak is el azóta a képek, ismét listába veszik, és tudatosítják, hogy a Prado tulajdonát képezik. Alfonso Pérez Sánchez, a múzeum helyettes igazgatója megállapította, hogy mintegy 150 festménynek csakugyan nyoma veszett. Tapintatból, finomságból, vagy csak azért, hogy ne izgassák túlságosan a kedélyeket, egyelőre nem közölték a sajtóval, melyek az elveszett képek, inkább azt hangsúlyozták, hogy maradt azért még a Pradóban jó néhány felbecsülhetetlen értékű Velázquez, Tiziano, Goya, Bosch ... Amikor az Egyesült Államok 1898-ban Spanyolországgal háborúzott, és legyőzte, néhány amerikai műkereskedő komolyan javasolta, hogy jóvátétel fejében ne a Fülöp-szigeteket vegyék el Madridtól, hanem a Prado kincseit. Egy másik háborúban — a polgárháborúban — volt ok félni attól, hogy a Prado gazdag anyaga megsemmisül, vagy megsérül: a múzeum közelében egy szobrot el is talált egy bomba. A képek zömét ekkor biztosabb helyre szállították, részint Valenciába, részint Genfbe, a Népszövetség gondjaira bízva. Akadtak elvakult anarchisták, akik az „Inkább ágyút, mint Goyát!” jelszót kiáltozták, s azt akarták, hogy adják el a múzeum képeit, árából pedig készüljenek fegyverek. Szerencsére ez nem következett be. Ellenkezőleg: a legnagyobb név került a Prado élére, Picassót nevezték ki igazgatónak, bár az is igaz, hogy a legnagyobb spanyol festő gyakorlatilag egy percig sem izgatta a múzeumot. Jelenleg szerelik a légkondicionáló berendezést a Pradóban. Nagy szükség van már rá, de 1980 előtt aligha lesz kész. Addig is — mint évtizedek óta — az épület az évről évre növekvő spanyol idegenforgalom egyik középpontja. A főszezonban, május és augusztus között legalább félmillió külföldi turista járja a Prado termeit, amelyeknek falain 2600 festmény lóg. Több nem fér el, a pincében raktároznak még legalább félezret. — Van egy kép, amelynek mindenképpen találnék helyet, holott a Prado gyűjteménye véget ér a XIX. század mestereinél. Pedig ez huszadik századi mű — teszi hozzá Pita Andrade —, Picasso festménye, a Guernica, amely még mindig a New York-i Modern Művészetek Múzeumában látható. Egyszer talán mégiscsak visszaadják nekünk. BARABÁS TAMÁS José Ribera : Bűnbánó Magdolna (Madrid, Prado)