Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)
1980-02-03 / 5. szám
érzet ban, egy évvel később negyed százezres példányban aratott sikert az Európa kiadásában. (Lassúságáért sokszor bírált könyvkiadásunk tehát mégis ennyivel frissebb — vagy „csak” figyelmesebben válogat? — mint a filmvásárlók?) Az ötös számú vágóhíd rendezője, George Roy Hill (aki egyébként Arthur Pennel és Milos Formánnal együtt a Yale egyetem filmtanszékét vezeti, s filmjének operatőre ugyanaz a Miroslav Ondricek, aki Formán filmjeit, többek között a Hairt is fényképezte) — elsőrangú mesterember, ezt követő alkotása, az 1973-as Az átvágás — amit még szintén nem láthattunk — talán nem véletlenül nyert hat Oscar-díjat. Szorongató képsorokban idézi fel a második világháborúnak azt az amerikai hadtörténészek által oly kevéssé szívesen emlegetett iszonyatos epizódját, a „nyílt városnak” minősített Drezda kegyetlen bombázását, ami 135 ezer ember — többségében asszony, gyerek, s harcképtelen öreg — halálát okozta. Vonnegut, az író, amerikai hadifogolyként, véletlenül élte túl az apokalipszist, s egy kamaszkorból alig kinőtt kis slemil, Billy Pilgrim szemszögéből láttatja az eseményeket. A regény elsőrangú mesteremberre valló, fölényes biztonsággal váltogatja az idősíkokat: az Amerikában, beházasodás révén immár jómódúvá váló Billy ideggyógyászati kezelése során fölködlő, esztelen logikájú háborús emlékképeit; a fantasztikus regényekből tudatába ivódott Tralfamador-bolygón „átélt” vízióival, illetve konszolidált polgári jólétének kesernyés-ironikusan ábrázolt köznapjaival. A mai mozinéző, aki már több mesterműben is megismerkedhetett a helyzettársításos, időfelbontásos technika művészi lehetőségeivel, valószínűleg kissé iskolásnak, túlságosan kiszámítottnak érzi Hill vágástechnikáját, s különösen megoldatlanok, erőltetetten illeszkednek a film szövetébe az idegen bolygón és a jövőben játszódó sci-fi-jelenetek, — ám Billy Pilgrimnek a háború, s a hadifogolytábor poklában megélt, fekete humorral fölidézett élményeinek emlékezetes képsorai a valóban igényes háborúellenes amerikai filmek sorába emelik George Roy Hill munkáját. Kitűnő a gyanútlanul passzív és ügyefogyott főszereplő, Michael Sacks, akit illúziókeltően szólaltat meg magyarul Dunai Tamás. ZSUGÁN ISTVÁN A gyanútlanul passzív és ügyefogyott főszereplő, Billy Pilgrim: Michael Sacks Filmkalauz HAIR Van itt minden Mégsem tetszik nekem ez a film. Azért mégsem, mert a vetítés alatt nagyon is el voltam ragadtatva. Aztán kijöttem a moziból, egyre keseredett a szám íze, kerestem azt az enyhén mámoros érzést, azt a fájdalmasnak jellemezhető örömet, amit a remekművek, vagy legalábbis a nagyon jó művek láttán hallatán érez az ember. De nem leltem sehol. Forman ugyanis becsapott. A szó kemény, tudom jól, de nem találok pontosabbat. Nem igazi művészet ez a film, hanem ügyeskedés, nem varázslás, de annál inkább bűvészkedés, szemfényvesztés. Pedig, vagy talán éppen ezért, mindent megkap a nagyérdemű: mindazt, ami szemszájnak ingere. Az étlap közismert, fölösleges lenne felsorolni, nagyszerűen rendezett, fényképezett, zenélt, táncolt, játszott filmről van szó. Igazi amerikai „mozi”-ról. Lehet sírni, nevetni, izgulni, elérzékenyülni, felháborodni, kárörvendezni, ritmusra mocorogni, s még némi emelkedettség is átsuhan olykor a nézőtéren. Csak éppen nem úgy és nem akkor és nem ott és arról... Az érzelmek érzelgősséggé dagadnak, a szeretet lázadása cirkuszi látványossággá, az emberi tartás és magatartás mókás viselkedéssé, a politikai ellenállás kábítószerezéssé alakul és silányul. (A szó szoros és átvitt értelmében is.) Szociális és társadalmi szenvelgés, a fajok és nemek egyenjogúsága szirupöntetben (a bájos néger altisztekből álló sorozóbizottság bizony szereti a fehér lányokat, és viszont), van itt minden! Itt a piros, hol a piros !? A virtuóz és megvesztegető hollywoodi Forman nemcsak engem csapott be, önmagát is. 1 . I . PETROVICS EMIL A nosztalgia rekviemje Igen — visszavonhatatlanul utoljára — ők jönnek szembe velünk a vásznon. Lobogó-zászló-hajú fiúk és lányok színes jelmezrongyaikban, táncolva és énekelve, telve szeretettel, közös magányuk örömével és dacával. A hatvanas évek „fényes szelei” fújjákcibálják-tépik sörényüket. Igen, ők azok, ismerjük őket (és bennük talán egy kicsit önmagunkat is). A diáklázadások, a tiltakozások és az egyetértés akarás évei, amikor minden olyan egyszerű volt: A SZERELEM: szerelem, A BARÁTSÁG: barátság, A FORRADALOM: forradalom. A béke és szeretet várása a Vízöntő jegyében, az „új generáció” győzelmének gyermeki naivitással bizton tudott tudata. A még nemi prostituálódott rockzene minden elsöprő indulója, a kőtáblákkal mi sem törődő új, progresszív színház felmagasztosulása, a tenni-adni-változtatni akarás népünnepélyeinek örömtüzei. Ilyen naivak-tiszták voltak (voltunk); hittek egymás kézszorításában, a kis és nagy közösség egyetértésének-akarásának testmelegében megtisztító, mindent elsöprő erejében — a játék és a „bohóckodás” szent varázsában. Itt jönnek mind szembe velünk: a győzelmes, „ifjú” és „nyitott színház az off-off-Broadway-ról (itt a Living Theatre és a Bread and Puppet), itt gördül a Rolling Stones Mick Jaggerrel az élen. Andy Warhol kamerájával kezében a tényekről, a valóságról vizionál, nagy szakállú Allan Ginsberg tízezreknek olvassa verseit egy rockkoncerten — és nézi-nézi őket mindentudó, kemény-tiszta tekintetével Jack Kerouack, mert éppen arra jár az immár örök Úton. És fiatalok vagyunk : átkozottul fiatalok ... (A forradalom „Che” és nem a „Vörös Brigádok”), a politika (Vietnam és nem Közép-Kelet a túszaival), a hivatás és a művészet, a szó, a mozdulat és az ölelés, evidenciák: minden egyértelműen egyszerű. Elég tisztának — és naivnak — lenni, fiatalnak és becsületesnek és szegénynek, elég hinni — és nemet mondani az elembertelenedő világra — és minden jóra fordulhat még. Ne hazudj, ne kívánd más asszonyát, ne lopj, ne csalj, ne ölj ... Aztán elnyel mindent a „Történelem”, a „Kor”, az „Idő”, mint Bergert és sorstársait a repülőgép-cethal sötét gyomra: elnyeli ifjúságunkat, nosztalgiánkat, reményeinket... Köszönet érte, Milos Forman, hogy még utoljára láthattuk szembejönni ŐKET, hogy utoljára találkozhattunk VELÜK, mint Karinthy a FIATALEMBERREL a Duna-parton. PARL ISTVÁN Forman oázisa Nem szeretek műveket összehasonlítani, de hát moziba menet óhatatlanul eszembe jutott a vagy tíz évvel ezelőtt kétszer is látott színházi Hairelőadás. Nagyon felizgatott annak idején. A díszletek nélküli, kopár színpadon izmos testű, falakat reszkettető zenével vadul táncoló, indulatos fiatalok tomboltak, lázadtak a polgári világ kötöttségei, hagyományai s a vietnami háború ellen. A hajuk hosszú volt és piszkos, kopott farmert viseltek, sokan voltak, betöltötték a színpadot. Remek zene volt, meg is vettem a lemezét, s heteken át szólt egyfolytában a lakásban, most pár éve nem vettem elő. Nem értettem, mi izgathatja ebben a darabban Formant? Jó darab volt, de a hippivilág elmúlt, a slágerzene kissé elfelejtődött. Még nem elég távoli ez a divat, hogy egy nosztalgiahullám újraélessze, de időben már elég távoli ez az életforma, hogy most megfilmesítve talán érdektelen legyen. Nos, Forman nem nosztalgiázik, hanem úgy álmodja újra a darabot, hogy mégis történelmi távlatba kerül a kor, s újra aktuális és mai a mondanivaló. Új a helyszín, más a környezet. New York betontengerének közepén a Central Park föld oázisszigetén szelíden vad, kedvesen szabados fiatalok szabadságosdit játszanak. A szabadság illúziójával játszanak. Egy kis csapat zenél, s a zenében minden szabad. Az oázisban álmodókkal együtt táncol képzeletünkben: a rendőrló, a sorozóbizottság, táncol a hit, az esküvő, a szerelem, az összetartozás. A hosszú hajak már tisztára mosottak, a kopott farmerek kicsit színesebbek, a zene ereje szelídebb, a tánc játékosabb, ugyanis mesévé szelídült Forman oázisában minden. Mese kell hogy legyen, egy kis csapat szelíd lázadó játéka csak, mert a valódi rém ott van a betontengeren túl, még a nevadai sivatagon is túl; a háború, a halál, az illúziótlan, kietlen valóság, ahol minden játék gyászba borul, s amit a polgárriogató fiatalok zenélő fantáziája sem képes mozdítani. Talán sokaknak nem remekmű ez a film, de szerintem meg kell nézni, hogy utána egy kicsit gondolkodjunk, az összetartozás és szeretet dolgáról, és próbáljunk mi is a zöld oázisban, a magunk zöld oázisában a szabadsággal játszani, és a kis csapat zenés fiatallal lázadjunk a háború és halál ellen. És így akkor ez mégiscsak mindenkinek nagyon jó film. HORVÁTH ADAM