Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
1980-06-01 / 22. szám
□ 21 VÉGH ANTAL / JANKMAJTISI HÉTKÖZNAPOK Mintha minden szürke lenne, ami itt van, hozzám közel. És egyre színesedik a távolság, szivárványos tündöklésű minden Jánkmajtison eltöltött gyermekkori hétköznapom. Hát még az ünnepek, karácsony, húsvét, pünkösd ... mindegyik, mint egy-egy aranyos forgó, csillámult, ragyog, egy életre színessé tesz körülöttem mindent. De talán semmi olyan fényes tündökléssel nem bukkanhat fel a múltból, mint iskolás éveim. Sehol, soha többé a világon olyan iskola, mint a mienk volt, a „Majtisi Református Elemi Népiskola.” És olyan tanító sem születik erre a földre több, mint Nyéky Imre tanító úr. Anyám órákig súrolt, mosdatott, fényesített bennünket. Új cipő, új nadrág, új ing. Mozdulni se mert benne az ember. Aztán kézen kapott bennünket, hátunkra a zsákvászonból készült „tarisznya”, feladtak bennünket. De én már az iskolába első osztályos korom előtt is el-eljárogattam. Ha anyámék kint dolgoztak a mezőn, lánytestvéreim felvittek magukkal az iskolába. Hat osztály együtt. Soha semmi olyan csodálatos nem volt, nem lesz, mint az az egyetlen tanterem. Az idősebb majusiak cinteremnek hívták, ma sem tudom, miért. Csodálatos képek a falon, Árpád apánk pajzsra emelve, Lajos király holtteste a Csele-patak partján, két röppenő angyal koronás címerünket tartotta lebegve, a kenyér alakú Magyarország térképével. A tanító úr .. . alacsony, vézna kis bajuszos emberke. De olyan óriás, mint ő? Az első napon újságpapírokat tett le a fal mellé. Azon ültünk mi, kicsik. Később pad is lett, a padlásról hozott le néhányat Laszovics Gyuri bácsi, a tanító úr bennkosztos cselédje. Ahány betű, annyi történet. „Tanító úrnak volt egy hűséges kutyája. Tanító úrnak a haragosa megfogta a kabátját, és akkor az a kutya azt mondta, hogy„ r-r-r”. Ebből lett nekünk a „rö” betű! És minden betűhöz egy-egy történet, egy-egy mese. Amit el is kellett mutogatni. Az „n” betűt úgy mutogattuk, hogy egy méhecske a fülünk körül dong, körbe-körbe. Az „e” betűnél a szánkat kellett ütögetni az ujjaink hegyével. A betűk éneklése, mutogatása, majd csak a második osztályban maradt el. Télen, ha elkezdődött a fűtés, mindenkinek egy darab fát kellett vinni. Aki vékonyat vitt, azt a fát a tanító úz erkölcsi példázatok közepette felrakatta „fogpiszkálónak”. Nekünk tanító úr tanította a vallást is. Egyszer az Isten láthatatlan voltáról beszélt. Azzal kezdte, hogy no, gyerekek, ki látta már közületek az Istent? Hallgatott mindenki, nem tudtuk, vajon kellett volna-e látnunk vagy sem. Aztán Konczos Sanyika jelentkezett. — Én láttam! — mondta. — Aztán hol láttad te? — kérdezte a tanítónk. — A Majos úr kertjében! Majos úr az egyik majusi földbirtokos volt. Sanyikénak az apja ott cselédeskedett évekig. Valahogy úgy képzeltem el én is, hogy egy olyan fényes, fenyőfás, pázsitos nagy kertben, mint a Majos úré — amelyik kert magas palánkkal volt körülvéve —, csakugyan egy alkalmas pillanatban az Istent is meg lehetett volna látni. — Aztán milyen volt az Isten, te? — Nagy, szakállas! A tanító úr úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Nagyon tudott nevetni. Aki nagyon jóízűen nevet, az mind jó ember. Így hallottam a régi öregektől. Aki nem tud nevetni, az gonosz. Nyéky tanító úr így hát nagyon-nagyon jó ember lehetett. A jóságától csak a szigora volt nagyobb. De hát íme, az Isten is jó, mégis milyen szigorú, kegyetlen, így hát a tanító úrtól való félelem, rettegés sem jelenthetett semmi olyat, amit felfogni, megérteni, elfogadni ne lehetett volna. Tanító úr tornaórát, kézimunkaórát évekig nem tartott. Csak néztük év végén a bizonyítványban, kinek hanyosa van ezekből a tantárgyakból? Merthogy nem kellett nekünk tornaóra meg kézimunkaóra, mozogtunk mi enélkül is eleget. Tanító úr semmit olyan szigorúan nem vett, mint a madárfészkek kirablását. Mégis nekünk ez volt talán a legszebb, a legemlékezetesebb játékunk. Madarak, vadak után járni. Talán, mert hogy olyan nagy volt rá a tilalom. Egyszer a Kiserdőn Angyal Árpád felmászott egy magas nyárfára madárfészek után. Valamelyikünk lent a fa alatt elkiáltotta magát: „Jön tanító úr!” Árpád úgy megijedt, hogy azon pillanatban, mint egy érett gyümölcs, leesett a fáról. De talpra. Esés közben felfogták az ágak. Leesett, körülnézett, uzsgyé, neki az erdőnek! Lovasjátékokat szerettünk legjobban játszani. A testvérem volt a gazda, „hámot” csinált nekünk, úgy hajtogatott bennünket napszámra. Abrakoltunk is. Nyáron ribizli, köszméte volt az abrak, tökmag, napraforgó, aszaltszilva máskor. Amíg ő a ribizlit nekünk leszedte, mi addig vártunk, horkantottunk, nyerítettünk, mint az igazi lovak. Meg is patkólt bennünket, még azt is eltűrtük, hogy patkószegkért töviseket nyomjon a talpunkba. Mindig minden játékunk olyan volt, mint a felnőttek munkája. Egyszer azt találtuk ki, hogy megyünk a „Kiserdőre” szántani. Befogott négyünket a testvérem az eketaligába. Elindultunk lefelé a kerten. A vasúti síneken kellett átmenni. Az eketaliga beleakadt a sín peremébe, éppen jött a vonat. Megállt a kertünk alatt. De hol voltunk mi akkorra már. A vonattól mindig azzal ijesztgettek bennünket, hogy ha közel megyünk, a mozdonyvezető forró vizet spriccel majd ránk. Mindig mindennel ijesztettek bennünket. Este, hogy ki ne menjünk, mert elkap bennünket a ,,gazdarancs”. Én sokáig azt hittem, hogy a „gazdaráncs” valamilyen csúf öregasszony, vagy ember, de aki állat. Később meg valamilyen nagy gyíknak, patkánynak képzeltem. „Gazdaráncsot” sose látott közülünk senki, de azért mégis mennyire féltünk tőle. Persze volt ettől félelmesebb lény is. A rézfaszú bagoly. Ettől is mennyire lehetett félni. Nem szabad a háztól elcsavarogni, mert az a rézfaszú bagoly . . . Legszebb játékunk volt a vadászás ... Hetekig készítettünk furkós botokat, szeges nyilat, hogy meghajtjuk a vasút alatti kis erdőt. Amikor az árkon keresztülugrik az őzbak, mi oda lehúzódva elkapjuk a lábát. Ráülünk, úgy lovagolunk be rajta a faluba. Bodzafa puskát csináltunk. Azt próbálgattuk, vajon a golyója elég lenne-e egy nyúlnak, fácánnak. Vízipuskánk is volt. Én nem is emlékszem, hogy nekünk valaha is lett volna olyan játékunk, amit apámék boltban vásároltak. Vagy akármelyik majtsi gyereknek. És mégis volt mivel játszani, tudtunk, szerettünk játszani. Bornemisza nagyapámék ha télen vastag fát fűrészeltek a tűzre, odamentünk, kértük, vágjanak le keskeny karikákat is a fából. Ebből csináltunk a kisszekérnek kereket. Olvasom, hogy manapság már pszichológusok bevonásával terve Régi kedvelt játékunk volt a bigézés