Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)

1981-03-22 / 12. szám

! Ha a hegy nem megy Mohamedhez... — No, ki tudja megmondani, hogy mi a vére? Reggel nyolc óra. A Dob utcai általános iskolában a Népszínház három művésze áll és ül az első tagozatosak előtt, a világot jelen­tő deszkákon. Nem ironizálok — a deszka attól lesz világot jelentő, hogy Thália papja hogyan celeb­rálja rajta a misét. Esetünkben a rendhagyó irodalomórát, mint a Népszínház Közművelődési Pódiu­mának egyik műsorát. Közben tanárok ülnek, a Nép­színház igazgatója, rendezője, szervezője .. . Premierhangulat. — No, ki tudja megmondani, hogy mi a vers? Négy-öt élénk szemű jelentkezik. „Rímel. Ritmusa van. Versszakok­ból áll.” Micsoda határozottság! Lesunyom a fejem. Még hogy mi a vers?! No, persze 8—9 éves ko­romban még én is tudtam. Barsy Géza „tanár úr” mentő­övvel jár a vizen. Lázár Ervin egyik Dömdödömös meséjének se­gítségével próbálja megéreztetni a nebulókkal, hogy a vers ilyen meg olyan és nem olyan meg iyen. Színésztársai — Kóti Kati és Végh Ferenc — versillusztrá­­ciókkal segítik. A gyerekek sűrűn jelentkeznek, okosakat és butákat mondanak, de legalább mondanak. Néhány nap múlva a szakmunkástanulók intézetében tartott rendhagyó iro­dalomórán már jóval nagyobb volt a bizonytalanság és a csönd. Az önálló véleményalkotást csak az óraközi szünetben tapasztaltam. Vajon kik kerülnek a Dob utcai iskolából az iparitanuló-intézetek­­be? Akik jelentkeztek vagy akik hallgattak? Érthető, ha a Fővárosi Tanács azt szeretné, hogy a Közművelő­dési Pódium programjai elsősor­ban nem a Dob utcába, hanem a külterületi iskolákba és a szak­munkástanuló-intézetekbe jussa­nak el. Az egyfelvonásosokra, a rendhagyó irodalomórákra és az önálló műsorokra ott van a legna­gyobb szükség, ahonnan ritkán vezet út a színházba. A Népszín­ház vállalta, hogy saját költség­­vetéséből, szinte ingyenesen, a szí­nészek pedig a fizetésükért. . . Tol­am dicséretre áll, s már nagyszerű jelzőkkel pötyögtetném tele a papírt, ha nem jutna eszem­be az évek óta tartó népművelői sirám, a Déryné Színház eltűné­sének népi siratóéneke. „Mióta a Népszínház megalakult, a kisebb községekben és falvakban nincs előadás. Bezzeg a Déryné ...!” Ha megverem a dobot a Köz­­művelődési Pódium körül, tán en­gem vernek meg a népművelők. Miért egy tiszteletre méltó, de évente csak száz fővárosi előadást tervező kezdeményezést dicsértek, amikor a színházi ellátás országos problémáiról van szó? * Malonyai Dezső 1979-ben vette át a Népszínház vezetését. — Újat nem tudok mondani. Kitűnő szakemberek sokszor kö­rüljárták már ezt a kérdést. Ott, ahol a színjátszás feltételei nem, vagy rosszul adottak, ott sehogy vagy csak silányan lehet játszani. Ahol nincs befűzve, ahova nem férnek be a díszletek, ott nem színházat, csak kutyakomédiát le­het csinálni. No de nemcsak ez a baj. Milyen előadás lehet az, amit 200—­300 kilométernyi utazás után mutat be egy társulat? Több órás februári autókázás után mit várhatunk például egy színésztől? A Népszínház feladata az, hogy sokféle műfajban, Budapesten és vidéken, színházi előadásokat hoz­zon létre. De nem a sokféleségé­ben van a titok, hanem abban, hogy hányszor tudja ezt jól csi­nálni. A Déryné 1600 előadást tar­tott évente. Ma már le kell tenni arról, hogy a jelenlét sokasága ha­tározza meg a jelenlét minőségét. — Bár hasonló a véleményem, azt hiszem, ez a törekvés nemigen nyugtatja meg a színház nélkül élő vidékieket. Mi a megoldás? — A vidéki színházak megerő­sítése és az új társulatok Nyíregy­házán, Zalaegerszegen és Sopron­ban sokat fognak javítani az or­szág színházi ellátásán. Az új fel­adatokat azon­ban annak a jegyé­ben kell meghatározni, hogy csak jót s jól, a megfelelő helyen sza­bad játszani. — És a Népszínház utazó tár­sulatainak mi lehetne a területü­ket ellátó vidéki színházak mellett a feladata? — A kiegészítő szerep és a fe­hér foltok. A tájolás, de nem oly módon, hogy egy hónapon belül négyszer-ötször elutazunk néhány napra és előadásra, így nem lehet színvonalat tartani. Ez nem szín­házpolitika, ez matematika. Ah­hoz hasonlóan kell dolgoznunk, ahogyan azt például Franciaor­szágban csinálják. Elutaznak egy területre nyolc-tíz napra, aztán ugyanennyi időre visszajönnek pi­henni, próbálni, majd újra elutaz­nak. — A Népszínháznak hosszas va­júdás után meg kell találnia vég­re a valódi helyét a magyar szín­házművészetben. Sokféle felada­ta mellett miért vállalta fel most a „Közművelődési Pódiumot”? — A színház alapítólevelében található a következő mondat: „A Népszínház új, egységes alkotó­­műhely, amelyet más színházak­hoz képest határozottabb közmű­velődési arculat jellemez.” Per­sze a Népszínház elsősorban a lé­tével teljesíti ezt a feladatát: programjával és színvonalával. De úgy gondoltuk, hogy nekünk töb­bet kell tennünk: azokhoz, akik nem jönnek el a színházba, a szín­háznak kell elmennie. Nem aka­runk semmiféle látszatfeladatot teljesíteni. Ez a programsorozat Csongrádi Mária rendezőnek és a Népszínház művészeinek más­fél éves rendkívül gondos előké­szítő munkája után született. Az előadásokat elsősorban az iskolák­ba, a szakmunkástanuló intézetek­be, a klubokba — a fiatalokhoz visszük el, akiket a kis appará­tussal bemutatott produkciók is megérinthetnek és elhozhatnak a színházba. Hiszen ez az elsődleges cél. * Végh Ferenc színművész a rend­hagyó irodalomórát befejező Ben­jámin László-vers után hálásan bólint lelkes közönsége felé. Kö­szöni a tapsot. Háromnegyed kilenc. Csenget­nek. Függöny nincs. A következő órában a felső ta­gozatosoktól fogja megkérdezni Barsy Géza, hogy mi a vers, majd a többiekkel együtt a Józsefvárosi Színházba­n a Tamás bátyja kunyhója próbájára — siet. Eköz­ben az országban valahol kipakol és bepakol az opera, a tánc, a báb vagy a három prózai utazó társu­lat egyike-másika; a Várszínház­ban folyik a munka: díszletezés, próbák — a Népszínház új szer­vezeti rendje forrong, alakul. A tanterem üres. Szünet van. Várakozunk. NÓGRÁDI GÁBOR Barsy Géza: „Ez vers?” „No, ki tudja megmondani...?” □ 35

Next