Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)
1981-03-22 / 12. szám
! Ha a hegy nem megy Mohamedhez... — No, ki tudja megmondani, hogy mi a vére? Reggel nyolc óra. A Dob utcai általános iskolában a Népszínház három művésze áll és ül az első tagozatosak előtt, a világot jelentő deszkákon. Nem ironizálok — a deszka attól lesz világot jelentő, hogy Thália papja hogyan celebrálja rajta a misét. Esetünkben a rendhagyó irodalomórát, mint a Népszínház Közművelődési Pódiumának egyik műsorát. Közben tanárok ülnek, a Népszínház igazgatója, rendezője, szervezője .. . Premierhangulat. — No, ki tudja megmondani, hogy mi a vers? Négy-öt élénk szemű jelentkezik. „Rímel. Ritmusa van. Versszakokból áll.” Micsoda határozottság! Lesunyom a fejem. Még hogy mi a vers?! No, persze 8—9 éves koromban még én is tudtam. Barsy Géza „tanár úr” mentőövvel jár a vizen. Lázár Ervin egyik Dömdödömös meséjének segítségével próbálja megéreztetni a nebulókkal, hogy a vers ilyen meg olyan és nem olyan meg iyen. Színésztársai — Kóti Kati és Végh Ferenc — versillusztrációkkal segítik. A gyerekek sűrűn jelentkeznek, okosakat és butákat mondanak, de legalább mondanak. Néhány nap múlva a szakmunkástanulók intézetében tartott rendhagyó irodalomórán már jóval nagyobb volt a bizonytalanság és a csönd. Az önálló véleményalkotást csak az óraközi szünetben tapasztaltam. Vajon kik kerülnek a Dob utcai iskolából az iparitanuló-intézetekbe? Akik jelentkeztek vagy akik hallgattak? Érthető, ha a Fővárosi Tanács azt szeretné, hogy a Közművelődési Pódium programjai elsősorban nem a Dob utcába, hanem a külterületi iskolákba és a szakmunkástanuló-intézetekbe jussanak el. Az egyfelvonásosokra, a rendhagyó irodalomórákra és az önálló műsorokra ott van a legnagyobb szükség, ahonnan ritkán vezet út a színházba. A Népszínház vállalta, hogy saját költségvetéséből, szinte ingyenesen, a színészek pedig a fizetésükért. . . Tolam dicséretre áll, s már nagyszerű jelzőkkel pötyögtetném tele a papírt, ha nem jutna eszembe az évek óta tartó népművelői sirám, a Déryné Színház eltűnésének népi siratóéneke. „Mióta a Népszínház megalakult, a kisebb községekben és falvakban nincs előadás. Bezzeg a Déryné ...!” Ha megverem a dobot a Közművelődési Pódium körül, tán engem vernek meg a népművelők. Miért egy tiszteletre méltó, de évente csak száz fővárosi előadást tervező kezdeményezést dicsértek, amikor a színházi ellátás országos problémáiról van szó? * Malonyai Dezső 1979-ben vette át a Népszínház vezetését. — Újat nem tudok mondani. Kitűnő szakemberek sokszor körüljárták már ezt a kérdést. Ott, ahol a színjátszás feltételei nem, vagy rosszul adottak, ott sehogy vagy csak silányan lehet játszani. Ahol nincs befűzve, ahova nem férnek be a díszletek, ott nem színházat, csak kutyakomédiát lehet csinálni. No de nemcsak ez a baj. Milyen előadás lehet az, amit 200—300 kilométernyi utazás után mutat be egy társulat? Több órás februári autókázás után mit várhatunk például egy színésztől? A Népszínház feladata az, hogy sokféle műfajban, Budapesten és vidéken, színházi előadásokat hozzon létre. De nem a sokféleségében van a titok, hanem abban, hogy hányszor tudja ezt jól csinálni. A Déryné 1600 előadást tartott évente. Ma már le kell tenni arról, hogy a jelenlét sokasága határozza meg a jelenlét minőségét. — Bár hasonló a véleményem, azt hiszem, ez a törekvés nemigen nyugtatja meg a színház nélkül élő vidékieket. Mi a megoldás? — A vidéki színházak megerősítése és az új társulatok Nyíregyházán, Zalaegerszegen és Sopronban sokat fognak javítani az ország színházi ellátásán. Az új feladatokat azonban annak a jegyében kell meghatározni, hogy csak jót s jól, a megfelelő helyen szabad játszani. — És a Népszínház utazó társulatainak mi lehetne a területüket ellátó vidéki színházak mellett a feladata? — A kiegészítő szerep és a fehér foltok. A tájolás, de nem oly módon, hogy egy hónapon belül négyszer-ötször elutazunk néhány napra és előadásra, így nem lehet színvonalat tartani. Ez nem színházpolitika, ez matematika. Ahhoz hasonlóan kell dolgoznunk, ahogyan azt például Franciaországban csinálják. Elutaznak egy területre nyolc-tíz napra, aztán ugyanennyi időre visszajönnek pihenni, próbálni, majd újra elutaznak. — A Népszínháznak hosszas vajúdás után meg kell találnia végre a valódi helyét a magyar színházművészetben. Sokféle feladata mellett miért vállalta fel most a „Közművelődési Pódiumot”? — A színház alapítólevelében található a következő mondat: „A Népszínház új, egységes alkotóműhely, amelyet más színházakhoz képest határozottabb közművelődési arculat jellemez.” Persze a Népszínház elsősorban a létével teljesíti ezt a feladatát: programjával és színvonalával. De úgy gondoltuk, hogy nekünk többet kell tennünk: azokhoz, akik nem jönnek el a színházba, a színháznak kell elmennie. Nem akarunk semmiféle látszatfeladatot teljesíteni. Ez a programsorozat Csongrádi Mária rendezőnek és a Népszínház művészeinek másfél éves rendkívül gondos előkészítő munkája után született. Az előadásokat elsősorban az iskolákba, a szakmunkástanuló intézetekbe, a klubokba — a fiatalokhoz visszük el, akiket a kis apparátussal bemutatott produkciók is megérinthetnek és elhozhatnak a színházba. Hiszen ez az elsődleges cél. * Végh Ferenc színművész a rendhagyó irodalomórát befejező Benjámin László-vers után hálásan bólint lelkes közönsége felé. Köszöni a tapsot. Háromnegyed kilenc. Csengetnek. Függöny nincs. A következő órában a felső tagozatosoktól fogja megkérdezni Barsy Géza, hogy mi a vers, majd a többiekkel együtt a Józsefvárosi Színházban a Tamás bátyja kunyhója próbájára — siet. Eközben az országban valahol kipakol és bepakol az opera, a tánc, a báb vagy a három prózai utazó társulat egyike-másika; a Várszínházban folyik a munka: díszletezés, próbák — a Népszínház új szervezeti rendje forrong, alakul. A tanterem üres. Szünet van. Várakozunk. NÓGRÁDI GÁBOR Barsy Géza: „Ez vers?” „No, ki tudja megmondani...?” □ 35