Új Tükör, 1981. október-december (18. évfolyam, 40-52. szám)

1981-10-18 / 42. szám

Ifi lÁ­g-tükör Minden film hordoz politikai mondanivalót BUDAPESTI BESZÉLGETÉS JUAN ANTONIO BARDEMMEL Tizennyolc filmet készített eddig, hatot nemzetközi díjakkal jutalmaz­tak, köztük a Főutcát is, amely az egyetemes filmművészet kimagasló alkotása. Nálunk egy bolgár produkción dol­gozott a nyáron: a készülő film té­mája Dimitrov politikai munkássága 1932—33-ban. — Magyarországon, és másutt is tapasztalható, hogy a dokumentarista film közelít a játékfilmhez. A Hét januári nap című korábbi filmje — és a Dimitrov-film is — megtörtént eseményekből indul ki. Mi a valós történet és mi az, amit ön hozzátesz, kitalál? — Úgy gondolom, hogy a két dolog együttes alkalmazása megfelelő arra, hogy bemutassunk egy eseményt vagy egy személyiséget egy már lezá­rult történelmi korszakból. Ilyen ér­telemben valóban mindkét filmem­ben kétfajta anyagot használok: az egyik valóságos eseményeken alapul és olyan, mintha dokumentumfilm volna; a másik a képzelet szülemé­nye, amelynek segítségével egy léte­ző vagy kitalált figurán keresztül feltárom és elemzem az események bizonyos összefüggéseit. Akkoriban — a Hét januári nap idején — Gregorio Marán újságíró­val együtt közelről kísértük figye­lemmel, hogyan és miért következtek be az események. Mint ismeretes, öt haladó ügyvédet gyilkoltak meg Madridban, a spanyolországi demok­ratikus rend ellen harcoló szélsősé­ges jobboldali erők. Nem fedeztünk fel semmi újat, de azért sikerült megtudnunk néhány olyan dolgot, amelyet a vizsgálat során nem hoztak nyilvánosságra és ezekre utalunk a filmben. Így aztán, amit a film el­mesél erről a bűntényről, az po­nto­san úgy történt, nem is történhetett másként. Amit nem sikerült megol­danunk az az, hogy míg a baloldali személyek eredeti nevükön szerepel­nek, a jobboldaliak nem. Egyrészt néhánynak nem sikerült tisztázni a szerepét, másrészt ezzel beavatkoz­tunk volna az ellenük folyó még le nem zárt eljárásba. — A nálunk bemutatott spanyol filmek legtöbbje parabola. A Piszt­rángok, az Oké, spanyolok!, a Nem­zeti vadászat innen nézve meglehe­tősen egyformák. Borau filmje, az Orvvadászok nem példázat, mégis sokkal hatásosabb ezeknél.­­ Borau filmje, amely Franco ha­lála előtt készült, hatalmas siker volt Spanyolországban, mert a köz­­megegyezés által elfogadott konven­ciók helyett teljesen természetesen és valóságosan mutatja be a hatalom egyik képviselőjét. Azt gondolom, hogy a filmeknek pontosan kell meg­ítélniük a kort és a helyet, amikor és ahol játszódnak. Világos, hogy külön­böző filmek a spanyol történelem kü­lönböző időszakainak felelnek meg, egy részüket Franco halála előtt, más részüket pedig utána készítették. Spanyolországban hirtelen szakítot­tak a régi módszerekkel, de Franco halálát nem kísérte a társadalom struktúrájában mélyreható változás. Ha egy idegen égitest lakója — is­merve a történelmi helyzetet — a földre érkezne és megnézné a spa­nyol filmeket, sok esetben nem tud­ná megmondani, melyik készült Fran­co halála előtt, és melyik utána. Ez azért van, mert a spanyol filmek nagy része — a kevés kivétel közé sorolnám a Hét januári nap és a Híd című munkáimat — nem ad világos képet az aktuális spanyol politikai helyzetről. A parabolát mi, baloldali művészek is sokat használtuk a fran­­coizmus idejében. Egyes kollégáim mind a mai napig megmaradtak en­nél a lehetőségnél, én azonban úgy gondolom, hogy már jóval nagyobb a művészi szabadság és nem szüksé­ges használni a régi módszereket. Azt nem mondom, hogy ma nincsenek korlátozások a kifejezés szabadságát illetően, de a filmművész csak úgy tudja informálni nézőit az országban történő eseményekről, úgy tudja si­kerre vinni elképzeléseit, ha világos filmnyelvet használ. Valójában a fil­men azt közvetíti a néző felé, ami a fejében van. Ha zavaros dolgok van­nak a fejében, akkor azt, ha pedig tisztán lát, akkor azt fogja tovább­adni. Sokan állítják, hogy a cenzúra miatt nem tudtak haladó filmet csi­nálni, de ezek többsége a cenzúra megszűnése után sem képes erre. Természetesen tudom, arról sem sza­bad elfeledkezni, hogy olyan társa­dalmi rendszerben élünk, ahol a filmgyártás pénzemberei nem rajon­ganak a haladó filmekért. — Franco halálával megszűnt a cenzúra? — A cenzúra tulajdonképpen ak­kor szűnt meg, amikor törvényerőre emelkedett az új alkotmány, benne az állampolgárok szabadságjogaival, a művészi szabadsággal. — Nem lehetséges, hogy a hosszú diktatúra alatt kialakult a filmmű­vészekben valamiféle öncenzúra. — Nem hiszem, én ezt nem öncen­zúrának nevezném, hanem politikai állásfoglalásnak. Nincs olyan film, amely nem politizál. A burzsoáziának van egy kedvenc frázisa, amit sokan elhisznek, nevezetesen oly módon osztályozzák a filmeket, hogy ame­lyek baloldali üzeneteket tartalmaz­nak, azok „politikai” filmek, a ma­radék az nem. Ez nem igaz, mert minden film hordoz politikai monda­nivalót, még a Szombat esti láz is! Az más kérdés, hogy ez a politikai mondanivaló milyen! Sok rendező­ben tisztázatlan a hovatartozás. Be­leesnek a felállított csapdába, elfo­gadják a művésznek felajánlott ki­váltságos helyzetet, miszerint az ob­jektív politikai események őket nem érintik, isteni felsőbbrendűséggel szemlélhetik a dolgokat. Aki ezt el­fogadja, közvetíti a burzsoázia ideo­lógiáját. Úgy gondolom, a művésznek, jelen esetben a filmművésznek, egy­értelmű politikai álláspontot kell ki­alakítania. Franco idejében ennek megítélése egyszerűbb volt, mert az akkori filmekben a legparánnyibb Franco-ellenes megnyilvánulás bi­zonyítványt adott az alkotónak. Ma­napság világosabban kell beszélni. Két választás van: vagy egyetért va­laki a mai társadalommal, vagy megpróbálja megváltoztatni. — Miért érezte szükségesnek, hogy elforduljon a Fő utca hangvételétől, az esendő kisemberek lélektani áb­rázolásától? — A Főutca egy kisvárosban élő, kispolgári életmódot folytató spanyol nő történetét mondja el az 1956 kö­rüli években. Ennek a már nem fia­tal asszonynak a helyzete, magá­nyossága alkalmas volt egy diktatúra alatt senyvedő kisváros légkörének, erkölcseinek ábrázolásá­ra. Vissza kellett adnom ennek a korszaknak a hangulatát, vagyis el kellett hitet­nem a nézővel, hogy a főszereplő valós közegben mozog. A film talán azért sikerült jól, mert akkoriban nemcsak Spanyolországban, hanem más országokban is hasonló helyze­tet élhettek át ezek a nők. Kétségte­lenül, a Híd teljesen más típusú film. 1976 nyarán forgattam, miután ki­­s­zabad­ultam a börtönből, örültem a szabadságnak, az egyszerű állam­polgár szabadságának, a művészi sza­badságnak és ezért a film tele van spontaneitással és örömmel. Vissza­térve egy korábbi gondolatra, a film számomra mindenekelőtt egy adott történelmi pillanat tanúságtétele. — Mik a további tervei? — Országunkban kétmillió mun­kanélküli él, az ő kiszolgáltatott helyzetükről szeretnék filmet készí­teni. A másik elépzelésem amit rég­óta szeretnék megvalósítani és jövőre remélem nekikezdhetek: filmet aka­rok készíteni Federico García Lorca meggyilkolásának körülményeiről, a halála előtti két hónapról. Monda­nom sem kell, hogy a filmet Spa­nyolországban, eredeti helyszíneken szeretném leforgatni. HENDE MONIKA Bardem a pesti utcán BALOGH BÉLA FELVÉTELE Otthonunk az erdő A rousseau-i „vissza a természethez” jelszó egyre népszerűbb. Európában és Amerikában egyaránt megtalálha­tók a primitív­­körülmények között élő kisebb-nagyobb csoportok, ame­lyek között elég nehéz eligazodni: kik a világtól elfordult lelki sérültek, kik a valódi természetbarátok és kik az egyszerű kalandkeresők? Párizstól néhány kilométerre, a fon­­tainebleau-i erdő mélyén él két fiatal­ember — írja a 30 millions d'amis című folyóirat, ők nem vonultak vissza a világtól, egyszerűen csak folytatják azt, amit gyermekkoruk­ban megszoktak. Apjuk kőfejtő volt és egyik fia, Alain ugyanezt a mes­terséget választotta. Az öccse, Patrice favágó. Világéletükben a falu szélén kezdődő erdőben laktak, apjuktól megtanulták az erdei mesterségeket, az egyszerű növénytermesztést, a széltől-hótól védő faházak építését. Az erdő egyik sziklás dombján épí­tették fel külön-külön házaikat. A berendezés egyszerű: egy ágy, asztal, déshez, aztán a fontainebleau-i erdő mégiscsak visszahúzta. A metróvonal nem ér idáig, a ló viszont megma­radt. Van egy kutyájuk, amelyet va­lamilyen lelketlen gazda tett­­, de az állat jó cserét csinált, amikor Alain és Patrice magához vette. A macs­kák a viperákat tartják távol tőlük. Az állatok érzik, hogy ez a két lo­­boncos hajú kétlábú a barátjuk. Gyakran meglátogatják őket az őzek, egész rókacsaládok vagy a félénk nyulak. Télen kevés a munka, korán sötétedik. Alain és Patrice alig moz­dul ki. De a tavasz beköszöntével mindig újra meg újra felfedezik az erdőt. Nincsenek nagy igényeik. Sze­retnének az erdőben nyugodtan meg­öregedni. Addig is dolgoznak, hogy megkeressék a maguk és az állatok élelmét, a ruházkodásukra valót és annyit, amennyibe egy-egy kirucca­nás, baráti összejövetel kerül. Néha utazgatnak, ismerkednek a világgal. Házuk bejáratánál két tábla fogadja az arra járót. „Úgy keményítsük meg lelkünket, hogy ne feledkezzünk meg a gyengédségről”, — és „Egye­sek próbálkoznak, mások kudarcot vallanak, de ha csak egynek sikerül, már az is elég.” A 2-3 szék, tűzhely, edények, néhány könyv, rádió. Alainnek 10 macskája van, Patrice-nak pedig lova. Az is­tálló ablaka a hálószobára nyílik. Amikor a kirándulók egyre nagyobb számban kezdték ellepni az erdőt, Patrice attól­­félt, hogy a metrót idáig vezetik és nyugalmasabb hely után nézett. Lovat vett a költözke- 42 .

Next