Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-02-28 / 9. szám
zött. Vagyis arról szól, hogy átkozott az a fal, amelyet emberáldozattal építenek föl. Az előadás végén el is éneklik az eredeti balladát, ami kitűnő dramaturgiai érzékre vall, mert a színpadi cselekménnyé bővített „sztori” voltaképp előtörténet a tömören megfogalmazott végső summázathoz. Ily módon valamiféle brechti dramaturgia jön létre, hiszen a Kőműves Kelemen-történetet mindenki ismeri, és maga a darab csupán az események menetét mondja el. Azt, hogy miképpen jutunk el odáig. Ehhez a koncepcióhoz kapóra jött Sarkadi Imre (többször és többféle változatban kiegészített) Kőműves Kelemen-drámatöredéke, mert egyrészt maga Sarkadi is „modellt”, ha tetszik, brechti példázatot látott az alaptörténetben, másrészt ő töltötte meg azzal a modern gondolattal, amely a szellemeket engesztelő emberáldozat folklórban élő hagyományához hozzáfűzte azt a halványan az eredetiben is meglevő motívumot, hogy az áldozatra az építők lankadó hitének serkentése végett van szükség, így a történetet az a (hamis) ideológia mozgatja, hogy építeni csak áldozattal lehet. Ivánka Csaba, aki zenés színpadra dolgozta át Sarkadi drámatorzóját, a zeneszerző-szövegíró párossal együtt láthatóan arra törekedett, hogy megőrizze mind a két fő motívumot: az eredeti ballada folklorisztikus misztikumát és a rá épült XX. századi szellemiséget. Mindezt persze a zenés színházi műfajok elnagyoltságával. Mert azért a rockballa- i da sem alkalmas igazán az árnyalásKELETI ÉVA FELVÉTELEI Hegedűs D. Géza és Szakácsi Sándorra, ami elsősorban a főszereplő Kelemen szellemi profiljának elszegényedésében mutatkozik meg. Valamelyest elsikkad Kelemen személyes drámája; azé az emberé, akit táplál a hit, és aki másokban táplálja a hitet; azé az emberé, aki elfogadja az elfogadhatatlant (az emberáldozat szükségességét), hogy fölépítse a Művet, vagy ahogy ő mondja, a Jövőt — és akit saját tragédiája döbbent rá, hogy a Jövő maga az ember, és ha elpusztítja az embert, akkor a Művet pusztítja el. El kell azonban ismerni, hogy a műfaj csoportszínházi jellege bizonyos gondolati többletet is hozott, éppen a kollektív tudat hullámzásának ábrázolásában. A tizenkét kőműves valamiféle reprezentatív mintát képvisel, tömeget sűrít magába, amelyen lemérhetjük a tömegpszichózis működését. Marton László rendezésének egyik nagy érdeme, hogy ezt a jobbára szerep nélküli kórust egyszerre tudja csoportként és egyénenként kezelni, szinte egy görög kórus mintájára. A felbuzdulás és kiábrándulás, a bűnbakkeresés és a felelősségáthárítás fázisain túljutva végül — az eredeti drámai anyag megfejelésével — eljutnak addig a lelkiismeret-feszítő pillanatig, amelyben a megépült fal ünnepén fölmentik őket a kollektív gyilkosság vádja alól. A fölmentő ítéletbe hasít bele az eredeti ballada könyörtelen átka. A zene: kopogós rock, szikrázóan kemény (a Kormorán együttes adja elő). A koreográfia — Novák Ferenc munkája — a néptáncból, kolindából sarjadt férfias gesztusok, testa testhez összefogódzások látványos szövevénye. A fizikumnak, az izzadságnak, a testek kigőzölgésének, a lihegésnek is koreografikus szerepe van. Páger Antal lágy öregsége megható ellenpont. Az egyénített arcok közül kivillan Szakácsi Sándoré, Gáspár Sándoré. És persze Hegedűs D. Gézáé, aki dacos dobbantásaival, fejének kemény hátravetésével fogcsikorgató erőt, elszántságot, mindenáron hitet sugároz Kőműves Kelemen egy tulajdonságúra redukált alakjában. KOLTAI TAMÁS „Néptáncból, kolindából sarjadt férfias gesztusok” Az objektív Ha máshonnan nem is, az irodalomból biztosan tudjuk, hogy az emberi butaság, hiszékenység lehet nagyon vicces. Moliére vagy Gogol gyilkos komédiákban, regényekben nevettette ki. Arra azonban nemigen találunk példát, még a legelszántabb szatirikusok művei között keresgélve sem, hogy a testi-lelki nyomorúság, deformáltság lett volna humoruk céltáblája. Nyilván nem az alkotói etika tartotta vissza őket, pusztán az emberségük akkoriban nem fogalmaztak, inkább gyakorolták a művészmagatartást. A dokumentumfilmezés világdivatjában egyre többet olvasunk és beszélünk a rendezői erkölcsről, természetesen: a leleplező és felnagyító kamerának kiszolgáltatott személyiségek, sorsok intimitásai a rendező belátása szerint térítődnek a vászonra. Az objektív csak elnevezésében tárgyilagos, és elfogulttá válik abban a pillanatban, ha kezelője úgy akarja. Nem kell ahhoz filmes trükköket produkálni, hogy vonásainkat torzítva lássuk viszont. Védtelenek vagyunk, mindnyájan ostobának látszhatunk, a rendező ízlése és igazságérzete dönt filmes képmásunkról. A műfaj klasszikusai ismertek és ismerik az elszabadult kamera hatalmát. Tisztelik és tartanak tőle. Arra használják, amire való: az igazság fölmutatására. A Balázs Béla Stúdióban a hetvenes évek elején fölcsapott dokumentumfilm-hullám remekműveket hozott a moziba. A Hosszú futásodra mindig számíthatunk, vagy a Nászutakat, vagy A válogatást ez a valóságtisztelet hatja át, még akkor is, ha látszólag tiszteletlen a kén, amelyet elénk tárnak. Mert ezekben az ironikus hangú filmekben nem a szereplőkön nevetünk, hanem a helyzeteken, az emberi kapcsolatokon, amelyekbe kényszerülnek. A hullámlovasoknak persze azóta se szeri, se száma, moziban és tévében láthatjuk az olcsó fintorokon, zavart gesztusokon viccelődő dokumentumokat. Bármilyen szomorú, a Rontás és reménység is a Balázs Béla Stúdióban készült, éppen tíz évvel az úttörők után. Kényelmetlenül, feszengve üljük végig a másfél órát. Rossz érzésünket ezúttal nem a moziszékek okozzák. Olyasmit látunk a vásznon, ami nem ránk, talán inkább az orvosokra, pszichológusokra tartozik. Moldován Domonkos egy hatvanöt éves nyomorék, szellemileg visszamaradott piaci bazárárust állít elénk, Erzsikét, akinek nagy pestlőrinci háza és pénze van, csak a férfi hiányzik az életéből. Erzsike megszállottan vallásos, de hiába imádkozott évtizedeken át, Isten nem adta meg neki a boldogságot, családot. A környékbeli cigányok kapva kapnak az alkalmon, mindenfajta hókusz-pókuszokkal leveszik róla a „rontást”, reménységet ültetnek a szívébe, és természetesen kicsalják a pénzét. Alaposan kipellengéreztetik az emberi hiszékenység (Moldován Domonkos amúgy is tapasztalatot szerezhetett már ez ügyben a Halottlátó forgatásakor), a néző zavara pedig egyre nő. Kínban érezzük magunkat, mint amikor akaratlanul családi veszekedések szemtanúi leszünk, a szomszédos szállodaszobából egyértelmű éjszakai zajokat hallunk, a posta jóvoltából idegen telefonbeszélgetésekbe keveredünk. Az orvosi rendelő kulcslyukához kényszerít bennünket a rendező: nézzük és nevessük ki a beteg furcsaságait. Kedvünkért különös színjátékot játszatnak a pácienssel, igazi színészt is szerződtet a komédiához, Athina Papadimitriut például cigányaszszonynak öltözteti. Az egészségesek felsőbbségével diagnosztizál. Az orvosi titoktartást törvény szavatolja. A filmes szereplőket és a közönség jóérzését, úgy látszik, nem védi senki és semmi. SZÉKELY GABRIELLA SZÍNES MAGYAR FILM: RONTÁS ÉS REMÉNYSÉG Olyasmit látunk a vásznon, ami nem ránk tartozik □ 29