Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)
1982-04-04 / 14. szám
ósdi, másik fele blődli. Vagy inkább — kissé intellektualizált — brettli (ami nem minősítés, hanem műfaj, lásd a Színházi Kislexikont). Végül egészen megbarátkoztam a Jancsó—Hernádi-színházzal. Színháznak ugyan bár, de bárnak még mindig túlságosan színház. És szabadon asszociálni, az sem kevés. (Képünkön: jelenet az előadásból) Heltai Tamás ZŰRZAVAROS ÉJSZAKA Veszprémi Petőfi Színház A veszprémi színház előadása pompás szórakozást kínál. Változatos tartalmú, ízléses kiállítású a műsorfüzetük is, amelyet már csak azért is lapozgattam várakozással, mert Dan Micu (bukaresti Nottara Színház), a produkció vendégrendezője is írt bele, mégpedig nyílt levelet Ion Luca Caragiale-hoz, a Zűrzavaros éjszaka című szatirikus vígjáték immár klasszikusnak számító szerzőjéhez. Micu soraiban rendezői titkaihoz szerettem volna kulcsot találni, de csak egy felhasználhatatlan tréfát találtam bennük. Rendezői koncepcióját tehát magából a produkcióból próbálom megfejteni. Úgy tűnt, Caragiale élesen szatirikus, társadalma polgári korlátoltságán és hamis erkölcsein kíméletlen gúnnyal megsemmisítő kritikát gyakorló stílusában vitte színpadra Caragiale-t. Olyan rendezői színház az övé, amelyben minden és mindenki állandóan mozog, játszik, cselekszik, eleven életet él és a legapróbb mozzanatnak is értelmes célja, tartalmas jelentése van. Igazi rendezői színház azért is, mert mindent, a legapróbb nüanszokat is a magukból — Micu ösztönzésére — a maximumot kihozó színészek belső karakterizáló és külső megjelenítő képességére bíz, minden mondandóját a színészekkel fejezi ki. Vajda Károly önnön ostobaságában kéjesen mártózó, hangos-hepciás kereskedő-dúvabja, Dávid Kiss Ferenc csendesen alamuszi, sunyin alázatos, főnökeinél mégis világosabban látó rendőrségi fogalmazója, Jászai László dürrögve kakaskodó, gazdájának nemcsak hímként, de korlátoltságban is esélyes vetélytársa és Hőgye Zsuzsa mint feleség, aki olyan sokszínűen játszik el egy meg nem értett kispolgári asszonyt, hogy közben valósággal karmesterévé válik a komédiának. Az ugyancsak bukaresti vendég, Dragos Georgescu díszletei között fergeteges tempójú és humorú, hallatlanul mulatságos előadás pereg. (Képünkön: jelenet az előadásból) Barabás Tamás tette korábban a Zenekari próbával vagy a Casanovával is. Egyáltalán, Fellininek nincs szerencséje a kritikával, a sajtóval. Alkata egyértelműen az intuitív — nem racionális — alkotásra predesztinálja, és neki mégis mindig — híres, hírhedt, olykor azonban kétes hitelességű interjúiban — bizonygatnia kell: annak ellenére, hogy filmes, filozófusnak is kiváló. Nem az. Ha A nők városát a szokásos értelmiségi koordináta-rendszerben akarjuk értelmezni (feminizmus, frusztráció, elidegenedés és társai), akkor kiderül: lélektana lapos, szociológiája felületes, logikája ellentmondásos, a cselekményvezetése, nos, arról jobb nem is beszélni... „A Maestro hanyatlik, ismételgeti önmagát” — suttogják a bennfentes körökben. Kérem az olvasót, ne üljön fel ennek a híresztelésnek. Nézze meg a filmet, és engedje hatni a fantázia barokkos pompáját, a film rusztikus derűjét és modern skizofréniáját. Ne keressen ott könnyű realitást, ahol a költészet szólal meg vagy legalább meg akar szólalni. Snaporaz, azaz az ötvenes Marcello Mastroianni férfikeservének lényegét úgysem a disszertációk fogalmi tisztaságával kell megértenie, hanem a hamisítatlan Fellini-atmoszféra belső sugallata révén. Ami pedig az önismétlést illeti, ha a film a nézőben megerősíti ezt a vádat, az még nem ok a bosszúságra. Mert ez azt jelenti, hogy a néző jó ismerője a Fellini-világnak, s aki ismeri, szereti is, hiszen az önismétlés másfelől csupán annak bizonyítéka, hogy Fellini szuverén, de önmaga korlátait is bölcsen bevalló világot mond magáénak. Igaz, lehetnek sokan — fiatal barátaim! —, akiknek A nők városa lesz az első találkozásuk az olasz mesterrel. Ők tanácstalanul kérdezik majd, hogy a Fellini-hívők ugyan ,,mit látnak bele” ebbe a tartalmában, formai elképzeléseiben ,,túlhaladott” filmbe. Kétségtelen: Fellini ma nem „divat” (hol van már az Édes élet hisztériája?), nem ő az „édes mozi”, és nem is a tomboló ,kemény mozi”. De vajon nincs igazuk az Unicum barátainak, akik azt vallják, hogy nemcsak az édes, de olykor a keserű is lehet mámorító? Marx József szórakozás és szenvedély tárgya a civilizált társadalom cirkuszporondjain és versenypályáin. Azt hiszem, a lóképzetek valóban és biztosan örök, s hogy úgy mondjam, emberi értékeket hordoznak — de nem itt. A film egy falusi család kislány tagjáról és a kivénhedt, megvakult versenylovakhoz fűződő viszonyáról szól vontatottan, sok indokolatlansággal. (Már azt sem tudni például, hogy a más állatot nem tartó, mezőgazdasági munkát nem végző család miért vette meg a teljesen használhatatlan eleven szimbólumot?) A vén ló váratlanul megellik, s itt a konfliktus: melyiket tartsák meg a két ló közül? A film szüntelenül lebegteti a ló tragédiát: veszélyhelyzetbe hozza a csikót és anyját egyaránt, de végül is nem történik egyáltalán semmi, a vén ló megmarad, a fiatalnak se lesz baja, s a család éli tovább békés, tiszta, háromgyerekes életét, amelyben a kislány mind a házi munka, mind a leckeírás alól hallgatólagos felmentést nyer motiválatlan szenvedélye miatt. (Ne nézzük meg a filmet gyermekeinkkel!) Sem a faluról, sem az emberekről, sem másról nem tudunk meg semmit. Egon Schlegel filmjében az egész világ csak két lóból áll. A nézőnek nincs más tennivalója, mint bámulni a szépséges természeti tájat, a mértéktelenül kitartott jeleneteket, a naná hogy lassított vágtát (még ez a legjobb), a nem is nagyon bájos, eléggé kifejezéstelen kislányarcot, és hunni. Lóból is megárt a Sok! Abody Rita szerepet kap a véletlen. A gödöllői kiállítás egyik legszebb felvételén például lehajtott fejjel álló nőt látunk. Testén finom tónusok, az arcon kontemplatív nyugalom, a test és a lélek szépsége között teljes az összhang. A művész többi felvételén viszont a test és a környezet épp hogy semlegesíti egymás hatását. A színvonalbeli egyenetlenség többekre jellemző, s ez arra utal, hogy nem a tehetséggel, hanem az erős kontroll hiányával van baj. S hogy nemcsak az aktfotózásnak van szüksége a nyilvánosságra, hanem a közönségnek is az aktfotózásra, azt Gödöllőn a látogatók ezrei bizonyítják. p_ Szabó Ernő A NŐK VÁROSA Színes olasz—francia film Ezt a filmet, gondolom, a kritika ízekre fogja szedni. Ahogy már meg LOVASLÁNY Színes NDK-film A ló évezredeken át vett részt az emberi történelem legfontosabb és legkeservesebb dolgaiban, a munkában és a háborúkban, s menthetetlenül antropomorf képe ma is a nemesség, a hősiesség és szépség szimbóluma lehet a fimművészetben, holott különben már csak a grazi ajánlat Kiállítás AKTFÉNYKÉPEZÉS Gödöllő, Művelődési Központ A rendezők szerényen műhelykiállításnak nevezik a bemutatót. Mivel a „műhely”, valamint a „kimunkálás”, szorosan összetartozik, a meghatározást igen találónak érezzük. Az emberi test fotografálása kezdettől fogva a fényképezés egyik legizgalmasabb feladata, ma mégis ott tartunk, hogy az aktfotó legfeljebb rejtetten, szégyenlősen van jelen a kiállításokon, szaklapokban. Magyar tájak, Erdőn, mezőn, vadvizeken és hasonló című kiállításokkal gyakran találkozunk, a gödöllőihez hasonlóval ritkán. Mintha tabu lenne a téma. Azt a közvetítőrendszert kell kimunkálni (kiállítások, könyvek), amely elősegíti, hogy a fotó érzékenyen, magas színvonalon mutassa be a test természetes szépségét. A mai helyzetben sokak számára a mű már önmagában is teljesítmény. Hiányzik az összehasonlítási alap, ritkán bukkanunk a műfaj törvényszerűségeit tökéletes művészi színvonalon érvényre juttató képekre. Természetessé válik, hogy igen nagy KORGA GYÖRGY FESTMÉNYEI Nagy Balogh János Galéria Hogy a „skatulyák” pontosságában mennyire bízhatunk, arra jó példa Korga György esete. A hatvanas évek közepén a legtermészetesebb gesztussal sorolták a „szűr-naturalisták” közé, Lakner és Csernus mellé. Ezzel szemben Korga is, művei is inkább igényelték volna valamilyen „pszichológiai realizmus” kategóriáját. Nem volt azonban ilyen, s mivel a művész az utóbbi tíz évben nem állított ki a szakmai figyelem megszokott csomópontjaiban, csak például az Ifjúsági Könyvkiadó székházában, a köztudat máig is a skatulyát tekinti hatályosnak — nem csoda hát, hogy e sorok írója is így lépett a terembe, ahol egészen mást látott. Korga ma az itthon még nem „legalizált” science-fiction műfaj képviselője — egyike az elsőknek, akik a „sci-fi képzőművészetben” akarják kiteljesíteni életművüket. A tudományos-fantasztikus irodalom hazai megjelenése idején jórészt vállalta a kötetek illusztrációit. Persze a sci-fi a valóságot egyszerre közelíti meg a tudomány és fantasztikum (azaz a fikció, vagyis művészet) oldaláról, s ez esztétikai alapon szinte képtelenségnek tűnik. Korgánál is problémát okoz ez: valóságot fest ugyan, matériát , de nem földi értelemben vett matériát. Képei kozmikus igényűek, befogadásukra át kell alakítani re-