Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)
1982-05-09 / 19. szám
44 □ Idénykezdés: 3,25 kg Rendkívüli telünk volt, hideg, hoszszú, és valamennyien untuk. Csak a téli sportok kedvelői örültek a sok hónak. A tavaszvárók között mindenesetre ott álltak az első sorban a horgászok. Egy részüket ugyan nem zavarta a téli fagy. Vették a jégbaltát, vagy a modern jégfúrót, léket nyitottak a jégen, és úgy próbáltak szerencsét. A meleg vizek látogatói külön szektát képeznek. Az erőművek meleg vizű hűtő tavain január 1-től december 31-ig folyik a non stop horgászat. Szerencsémre, közéjük tartozom. Az idén mégis megkéstem a szezonnyitással. Nehezen tudnám felleltározni a számtalan elfoglaltságot, ami miatt március végére tolódott az első kirándulás. Miklós nemrég kelt fel a betegágyból, még lábadozott, de orvosai sok sétát javasoltak számára jó levegőn. Fegyelmezett, szófogadó beteg lévén, meg is próbálta. Ám egyik napon megszólalt a telefon. — Te! Nem megy nekem ez a sétálgatás. Unalmas. Menjünk le Bánhidára. Lementünk. Hajnali ébredésről, persze, szó sem volt. Már tíz óra felé járt az idő, mikor behajítottuk a fenekezőre szerelt pontyhorgokat. Meglehetősen kemény, hideg délkeleti szél kavarta a vizet, ami itt mindig jó pontykapást hoz. Meg is hozta. Szinte tízpercnyi nyugalmunk sem volt. Miklósnak azonnal megjött az első pikkelyese. A bánhidai szigorú szabályok szerint itt a kifogható és megtartható pontynak legalább 36 centisnek kell lennie, és egy héten egyet foghat a horgász. Szákolás után megmérem Miklós halát. — Harmincnyolc. Méretes. — Nem érdekel. Megy vissza. Majd jön nagyobb. Egyébként is, tovább akarok horgászni. Na, igen. Nem tízperces horgászatra utaztunk ide. Mert ha az ember megtartja a pontyot, abba kell hagynia a pontyozást. Március végéig pedig minden ragadozóra tilalom van a meleg vizeken. A megtartott méretes ponty után már csak keszegezni lehet. A keszeg meg még nem mozog úgy istenigazából. Nem telik el egy negyedóra, és nekem is megjön az első ponty. Ez tükrös, és harminchetes. Én is visszateszem. — Egyáltalán, ma mennyi a méret? Miklós válaszolna, de újabb kapusa van. Ez harminckilences. Barátom visszateszi a halat, és most már válaszol. — Legyen negyvenkettő. Az már hal. Ebben maradunk. Nem először játsszuk ezt. Mikor megy a hal, magunk szoktuk megemelni a mércét. Miklós orsója egyszer csak fölsüvölt. Miklós kirohan, bevág, fáraszt, szákol, és egy harminchatos ponty megint visszakerül a vízbe. — Hivatalos retúrt még nem is fogtunk. — De még negyvenkettes se jött. Élvezzük a játékot. Nem is számoljuk, hányadik pontynál tartunk. Dél felé jár az idő, mikor az egyik akasztás után Miklósnak keményen hajlik a botja. Ez már komolyabbnak mutatkozik. Az is. Gyönyörű, lavórformájú pikkelyes. Széle-hossza egy. Meg sem kellene mérni, hiszen szemre is megvan negyvenkettő. Azért hitelesítjük. Negyvennégy centi. Harcostársam elégedetten mosolyog. — Ezt már megtartom. Mielőtt szákba kerül, még a súlyát is leolvassuk a rugós mérlegen. Négy kiló. Legalább fél kiló ikra lehet benne. Miklós kiveszi a másik pontyozót is, és átszerel keszegre. Én türelmesen várom a magam „méretesét”. Egyszer csak leáll a szél, és hirtelen délire fordul. Megszűnnek a kapások. A déli szelet mindenhol utálja a hal. Még Bánhidán is. — Na, ez nem hiányzott! A végén még nem lesz meg a pontyom! — Azért még megjöhet. Ne veszítsd el a csüggedésedet. Bánatos vagyok. Nem kellett volna olyan nagy legénynek lennünk. Most milyen jó volna egy harminckilences. Egy óra múlva leáll a déli szél is. Olyan a víz, mintha kivasalták volna. — Megette a fene. Ezen a döglött vízen nem jön semmi. Mégis jön. Miklós fog két fél kiló körüli dévért, és nekem is beugrik egy harminchatos tükrös. — Megtartsam? — Ugyan! Jöhet még nagyobb. Visszateszem. Talán újra feltámad a szél, és meghozza az étvágyukat, őszintén szólva, nem bízom már a sikerben. Ponty nélkül fogok hazamenni. Már fél kettő van. Ülök a széken, eleresztem magam, Miklós őszinte részvétét nyilvánítja, és ebben a pillanatban szirénaként felvijjog az orsóm. Felkapom a botot, és keményen megszorítom a rohanó zsinórt. A kemény, 200 grammos bot ugyancsak dolgozik. Óvatosan szorítok a féken, éppen csak annyit, hogy a hal erős húzására a dob zsinórt adjon. Jó tízperces küzdelem után kerül merítőbe a nyurga pikkelyes. Nagyon szép. Ragyogó sárga, az uszonyai piroslanak. Kicsit remeg a lábam, nem tudom mitől, hiszen a fárasztás simán ment. Bizonyára a feloldódástól, az örömtől. Mégis megjött a halam. Hirtelen megindul a hideg délkeleti szél. Ez hozta meg a kapást. A ponty már öt perccel előbb megérezte. Miklós kíváncsian méri a hal hosszát. — Mekkora? — Centenáris. __ ?? — Negyvennyolcas! — Akkor négy centivel leköröztelek. — Na, bumm! De az enyém súlyra biztosan több. Valóban. Az otthoni, hiteles mérlegelés szerint 3,25 kg volt a nyurga. Szezonkezdésnek nem rossz. A folytatás is ilyen legyen. NAGY MIKLÓS Pontyok a stégen A SZERZŐ FELVÉTELE ORVOSI ÜZENETEK F. Jenőné „... 36 éves, diplomás, nyelveket beszélő, jó anyagiakkal rendelkező, csinos, kiegyensúlyozott, 2 gyermekes, szerető férjjel bíró, sokat utazó asszony vagyok, pályám felfelé ível, nemi életem tökéletes”. (Ez igen. Dr. B. P.) „— Azonban: 2. gyermekem születése után rászoktam a szeszre. Mindig is szerettem, 16 éves korom óta többet-kevesebbet ittam, ám kb. 5 éve masszív alkoholista vagyok, értsd: napi 2 dl tömény vagy 1 liter bor. Szerencsétlenségemre jól bírom, a leheletemen kívül máson nem venni észre. A munkámat jól végzem, rendszeresen tanulok, gyermekeimet példásan látom el, igaz, napi 4—5 órát alszom, de a piával doppingolom magam ... Nemrég megtudtam, hogy az apám máj rákban halt meg, pánikszerűen felhagytam az ivással, nem hiányzik. Eleniumot szedek, fogyókúrázom, úszom, síelek ... Kivizsgáltattam magam, negatív az eredmény... És mégis félek. Lehet, hogy májzsugorom van? Vagy rákom? Nyomást érzek mindennap ott. Lehet, hogy máris a másvilágra vedeltem magam”... — Felesleges aggódnia. Az ön által fogyasztott szeszmenynyiség (napi 14—16 órára elosztott 2 dl tömény vagy 1 liter bor) nem az a mennyiség, amely egyértelműen káros az egészséges szervezetre. Ha viszont, hölgyem, félzsugortól, szájszagtól, vizsla tekintetektől és mindentől, inkább ne igyon, mert így egész életében félni fog. Az alkoholfogyasztás és alkoholizmus nem azonos. Az alkoholista: beteg ember, aki sokat és állandóan iszik, önmagát pusztítja, munkaképessége egyre csökken, családi élete pokol, esetleg anti- vagy aszociális lénynyé alakul. Az egyén, aki értékes alkotó-termelő munkát végez, családi élete kifogástalan, egészsége mint a vas, és nem káros mennyiségben „megissza a magáét” — nos, velősen fogalmazva: senkinek semmi köze hozzá. — Az alkoholizmus ellen társadalmi méretű harc folyik, érthetően, ám a „vonóhálóba” újabban egyre gyakrabban belekerül néhány fent jellemzett pozitív egyén, aki, ha nem elég bátor és őszinte, könynyen az elvonókúrán találja magát. Pedig csak azt kell tennie, hogy elmagyarázza a feljelentő házmesternek vagy főnöknek, vagy akárkinek — akik általában háromszor anynyit isznak, mint ő, de „zug”-ban — hogy: „nézze, hölgyem, én napi 16 órát dolgozom, imádom a feleségemet és a gyerekeimet, több kitüntetésem van, mint magának fülbevalója, és bőszen kiolvastam a lexikonból, hogy hány gramm szeszt tud naponta feldolgozni a májam, úgyhogy hagyjon békén, legyen szíves”. — Békén fogják hagyni. — (Megjegyzés: a középszer, a kispolgár gyűlöli a devianciát, a pozitív értelműt is, s ott harap bele, ahol éri. Az alkoholfogyasztás igen jó „felület” erre.) Dr. R. Győzőné: A neurózist okozó konfliktusszituációk „felrúgásával” kapcsolatosan ezt írja: „A neurózis belül, benne van az emberben, s afelrúgás’ után, az új helyzetben, valószínűleg ismét hasonló szituációt fog kialakítani maga körül...” — Ez a baj. A neurózisra való hajlam kétségtelenül gyakori tulajdonság, de az egyén — ha gondolkodó, elemző képességű ember —, köteles felismerni hibáit, amelyeket elkövetett, s nem megismételni azokat Akik egyik konfliktusszituációból a másikba tántorognak egy életen át, csakis önmagukat okolhatják bajaikért. — Továbbá Freudot idézi: „Nem komplexumaink felszámolására kell törekednünk, hanem arra, hogy megteremtsük velük az összhangot.” — Való igaz, hogy vannak megoldhatatlan konfliktusszituációk (pl. rokoni vagy „saját” betegség, nyomorékság), s ilyenkor nincs mit tenni, meg kell tanulni „együtt élni” a helyzettel. „Rezgőnyárfa.” „... Én félek bemenni a munkahelyemre, mert utálom a részlegvezetőt, akivel együtt vagyok, morózus, szerintem gonosz is, nincs egy jó szava, mosolya, kétségtelenül jó szakember, és istenbizony mindenki reszket tőle, senki nem szereti, és nem tudom, hogy ez miért jó neki, én mindenesetre nem érzem jól magam mellette, néha be kell vegyek egy nyugtatót, olyan idegesítő, hogy :félek’ tőle...” — Sok a „túl”-főnök, kétségtelen. Részben igazuk van: könnyebb egy olyan munkahelyet vezetni, ahol rend és a függelmi szabályok betartása van, mint egy zsibvásárba oltott állatkertet. Ám a beosztott és vezető közötti emberi kapcsolat kialakítása — ha nem is létszükséglet — mindenképpen üdvös dolog, s a legtöbb vezető ezt meg is teszi. (Jómagam sem rajongok a túlságosan „felnőtt” emberekért; a könyörtelen szabályosság, a szigorú, néhol vaskalapos következetesség, az „oldott ecsetkezelés” teljes hiánya — elnézést a képzőművészeti terminológiáért — nem vonzó tulajdonságok, több okból: egyrészt igen gyakran önzést és félelmi érzéseket takarnak, sőt esetenként kompenzációként foghatók fel, alacsonyabbrendűségi érzések egyensúlyozásaként.) — A leg„vadabb” feladatokat is el lehet végezni laza, jókedvű, „lezser” állapotban, monumentális alkotások születhetnek gyermeki kedélyvilágban. A vért izzadás, a szorongó, erőlködő, mindenfajta brilliáns rögtönzés lehetőségét kizáró munka ritkán teremt „csudákat”, ellentétben a pszichéből szabadon kiáramló, néhol gyermekinek tűnő örömállapottal. Továbbra is várom jeligés leveleiket. Dr. B. P.