Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)
1982-12-05 / 49. szám
Székesfehérvár immár több mint húsz éve érdekesnél érdekesebb kiállításairól ismert: Csontvárytól a népművészetig, a keltáktól Schaár Erzsébetig - csupa jelentős téma. És az István Király Múzeum minden évben megrendezi a maga egykot remek kiállítását. Nem elégszenek meg a legkézenfekvőbb tárgyak ízléses elrendezésével, hanem összegyűjtik a valóban lényegest, és a szemnek nyújtott gyönyörűséget egy-egy komoly katalógus megjelentetésével teszik a kutatók számára szükséges adatok forrásává. Olyan vidéki múzeum ez, amelyik fővárosi mércével mérve is fontos munkát végez, országos feladatokat vállalva magára. Legújabb kiállításukat a magyar középkor egy fontos, de mégsem eléggé ismert korszakának, a XIV. század közepének szentelték. A katalógus bevezetőjéből tudjuk, hogy érdeklődésük célja ennek a hosszú időszaknak az udvari művészete volt: „ ... a király megrendelésére készült tárgyakat keressük. Azokat a műveket amelyeknek rendeltetése a királyi fenség megjelenítése, az ország szuverenitásának a kifejezése vagy az államhatalom bizonyos alapvető funkcióinak betöltése". Az udvari művészet tehát nagyon általános értelemben kerül itt szóba, s nemcsak az uralkodó vagy közvetlen környezete számára készített alkotásokra vonatkozik, hanem mindazokra, amelyek az ország méltósága érdekében kifejtett királyi reprezentációval kapcsolatosak. Azt azonban, hogy mit kell itt bemutatni, nem olyan könnyű megmondani. Bizonyos értelemben idetartoznak ugyan a király támogatásával megvalósult építkezések szerte az országban, viszont a közvetlenül királyi tulajdonban levő birtokok és várkastélyok területén folytatott ásatások olyan primitív háziipari termékeket hoztak a felszínre, amelyek nem sorolhatók ide. Ennyi azonban talán elég az elvi problémákból. Aranytól, ezüsttől, zománctól csillogó ötvöstárgyak, pompás vörös márványból vagy szerény, de megbízhatóan faragható mészkőből készült domborművek, építészeti faragványok, szép kályhacsempék, üvegtöredékek, freskórészletek, de hímzés, vasajtó és festett faszobor is. Mindezek segítségével pedig nagyszerű bepillantás a XIV. századi magyar művészetbe. Nyilvánvalóan nem annak felsorakoztatása - erre a hely nem lett volna elég de jellegének bemutatása az egyes irányzatok, műfajok jelentős alkotásainak segítségével. A bejáratnál mindjárt a kövek, közöttük néhány nagyon érdekes darab a fehérvári királyi bazilikából. Itt van a kiállítás tudományos szenzációja, a bazilika kőtöredékekből rekonstruált Anjou-sírkápolnája, többek között I. Lajos királynak is temetkezési helye. Sajnos a kövek elrendezése önmagában nem elég szemléletes ahhoz, hogy a kápolna formái, méretei kirajzolódjanak a nem szakember látogató lelki szemei előtt. A feliratból pedig mindössze az derül ki, hogy a kövek ebből a városból valók, makettnek, rekonstrukciós rajznak nyoma sincs. Itt van még a visegrádi díszkutak kicsinyített gipszmásolata, fényképe, s a feljárónál korai faszobraink egyik legelegánsabb, legnyúlánkabb példánya. A lépcső - falán a legfontosabb épületek fényképei - egy egészen más világba vezeti a nézőt: nincs az a fegyelmezett szem, az az egyszerű kőtöredéket is tökéletes arányaiért, míves faragásáért becsülni tudó szakértő, akit el nem kápráztatna itt az ezüst és arany ragyogása. Van itt egy kis kincstár, ahol kelyhek és egyéb egyházi edények mellett világi darabokat, ruhacsatokat, övre erősíthető ívócsészét is láthatunk, továbbá „kincsleleteket", azaz olyan nemesfém tárgyakat, amelyeket együtt alighanem ellenséges hadak közeledtekor ástak a földbe, és amelyeket a nyilván életét vesztett tulajdonos utóbb nem tudott előszedni. Ennek a kincstárnak a legfontosabb darabja - mert az emberi figura könnyen magához ragadja a vezető szerepet a többi forma között - a trencséni herma néven ismert fej-ereklyetartó, amelyen az arcvonások elevensége miatt nemegyszer valóságos történelmi személy portréját vélték felismerni. Ezt a kis kincstárat a biztonság érdekében fallal választották le a terem egészétől, de ez a fal üvegből van, a csillogás-ragyogás tehát már messziről látszik. Csillogás és ragyogás van pedig a teremben ezen kívül is, hála Szent Simeon zárai (Zadar) koporsójának. A hatalmas méretű, az ókeresztény szarkofágokat felidézni akaró sírláda teljes egészében ezüstből készült, amelyet néhol még aranyoztak is, és amelynek oldallapjain Giotto stílusára emlékeztető figurákból összeállított jelenetek is vannak. A hatásos tárgy magyar mivolta jogosan vonható kétségbe, hiszen olasz ötvös készítette egy dalmát város számára, de ezen a kiállításon mégis joggal vesz részt: a magyar király megrendelésére * készült, az ő reprezentatív adományaként került jelenlegi helyére. A Székesfehérvárott látható munka ugyan másolat, de az eredeti anyagból készült, még az ezüstlemez vastagságát is betartották. Ez ad neki olyan ragyogást, mint Szent György prágai bronzszobrának. Művészettörténeti jelentősége mindenesetre az utóbbinak a nagyobb: egyrészt, mert az ókor elmúlta óta nem készítettek ilyen nagy méretű bronzöntvényt, másrészt, mert olyan nagyszerű a figura energiája, az összecsapás drámaiságát olyan hatásosan emeli ki a sárkánynak a lovag alá helyezése, a lándzsát döfő mozdulat ebből adódó erőteljesebbé válása. Minthogy a másolat életnagyságú, a néző alaposan elgyönyörködhet a részletek finomságában és a kompozíció erőteljességében. Sok szép darabot láthatunk és nagyon sok hiányzik. Teljességre egy ilyen régi korban legfeljebb törekedni lehet. A középkori kincstárakat még a mienkénél szerencsésebb történelemmel rendelkező országok esetében is csakrótt forrásokból lehet rekonstruálni; nálunk még így sem. Egyik-másik ismert alkotás például Erzsébet királynénak a New York-i Metropolitan Meumban őrzött ezüst házi oltára, az aacheni magyar kódolnának adományozott palástok napjainkra fennmaradt ö vösmüvü csatjai esetében a hazahozatal és a bemutatás olyan biztosítási költségeket jelentene, hogy magunkfajta ország azt nem engedheti meg. A rendezők azért találtak megoldást: ha a tárgy a valóságban nem is lehetett itt, kitették a fényképét. Ettől a kiállítás ugyan itt en amolyan „exposition imaginaire”-ré vált - a katalógus egyik bevezető tanulmányának megállapítása szerint de emlékeztetőnek nagyon megfelel, és a katalógus számára is megoldotta a nyilvánvalóan fontos hiányzó tárgy feldolgozásának lehetőségét. És az a látogató, aki az ilyen szükségmegoldásokat legfeljebb elnézi, de nem méltányolja, megtalálhatja a kárpótlást az említett valóban rangos tárgyak szemlélésében. VÉGH JÁNOS KABUCZY SZILÁRD »■ ElVÉTEL.Iit Márvány síremlék Pannonhalmáról IS □ 25