Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)

1982-12-05 / 49. szám

SINKOVITS IMRE LEVELE A ma fiatalsága - a jövő Magyarországa Tisztelt Szerkesztő Úr! Köszönöm, hogy telefonbeszélgetésünk után, lapjában lehetőséget kapok nyilatkozni egy nemcsak a Nemzeti Színházat, de a Nemze­tet érintő gondban. Köztudott, hogy a Nemzeti Színház szeptember 30-i Bánk bán előadása, ifjúsági közönség előtt kudarcba fulladt. Míg magam lel­­kiismeret-furdalással telve éltem napjaimat, hogy a színházi eti­kába ütköző módon saját szavaimmal szakítottam meg Katona József szövegét — rendre intve a fiatal nézők egy részét —, addig a hozzám érkező köszönőlevelek, írások, megjegyzések, Vámos László művészeti vezetővel és Aczél György elvtárssal való beszél­getéseim arról győztek meg: helyesen cselekedtem. Ezt bizonyította a hatvani Bajza József Gimnázium tanulóinak levele, akik szüleik­kel és tanáraikkal ama botrányos perctől élvezhették végre csend­ben a Bánk bán előadását (melyre ők külsőben és belsőben egy­aránt felkészültek), de ugyanezt köszönték a dunaújvárosi Maka­renko Szakmunkásképző Iskola diákjai virágcsokrukkal és még számtalan levélíró. Megnyugvásomat fokozta, hogy a Köznevelésben Csontos Magda cikke nyomán több napilapunk is foglalkozott a történtekkel. Ezek­­után még több együttérző és felháborodott hangú levelet kaptam diákoktól, szülőktől, pedagógusoktól. Bár közreadhatnám, akárcsak egy névtelen nagykanizsai II-es gimnazista könnyekig megható levelét, okulásul a többieknek! (Ezúton szeretném megköszönni mindnyájuknak, mert ily sok levélre válaszolni nem tudok.) Majd felkeresett a Magyar Rádió lelkes riportere, Indri Gyula is, aki igencsak hasznos riportot készített velem, s az éppen öltözőmben tartózkodó együttérző nagykanizsai diákokkal és tanárjukkal: Har­kányi Lászlóval. Legnagyobb örömömre megkeresett a Stúdió ’82 televíziós riportere is, Kepes András, ugyancsak ez ügyben. Ki­mentünk hát ajánlatomra a televízió forgatócsoportjával az óbudai Árpád Gimnáziumba, hogy volt iskolám falai között beszéljem el a történteket és fűzzek hozzá néhány személyes megjegyzést, taná­csot. Izgatottan vártam a következő héten e műsor adását. Ám örömöm lelohadt, belső izgalmam fokozódott. A riporter ugyanis egyrészt időkényszerből, másrészt sajnos, a televízióra jellemző betegségből eredően nyilatkozatomat úgy megvágta, hogy monda­nivalóm lényegének csak fele-harmada maradt meg. Így esett, hogy ismét nem vették felnőttszámba az ország televíziónézőinek mil­lióit, s a megvágásból nyert időt a riporter arra használta fel, hogy megmagyarázza a látottakat, miként kell érteni, értelmezni. Világ­sztárok, tudósok, írók, közéleti személyiségek után, én is megismer­hettem, milyen az: „megvágottnak” lenni, így hát alkotmányos jo­gaimra hivatkozva, szeretném egyoldalúra nyírt profilomat plaszti­kusra, emberire igazítani. Azért választottam a riport színhelyéül többek között volt isko­lámat, mert ott a kapun belépve volt egy emléktábla — sajnos, csak volt —, az első világháborúban elesett tanáraink, diáktársaink név­sorával. Ez előtt álltunk minden reggel díszőrséget fél 8-tól 8 óráig, de azt ki kellett érdemelni. Innen, ebből a kültelki „proli iskolá­ból” jártunk mi is diákelőadásokra. De arra tanáraink jó előre fel­készítettek. Szentkuthy Miklós, Kunszert Gyula, Beresztóczy György, dr. Könözsi Lajos és Karádi Károly, aki egyúttal a cser­készcsapat parancsnoka is volt, ahol jellemességet, bajtársiasságot, etikus magatartást tanultunk még játékainkban is, és a felnőttek, tanárok, vezetők történelmi múltunk iránti tiszteletet. Hit és er­kölcstanóráinkon szintúgy. De tett akkoriban a Nemzeti Színház dramaturgiája is — nem is keveset —, a diáknézőkért. A látott elő­adásokról dolgozatot írhattunk, s ezt a színház jutalmazta éves, féléves stb. diákbérlettel. Így nyert pályadíjat például Mádi Szabó Gábor kollégám, de Vámos László, a Nemzeti Színház jelenlegi művészeti vezetője is. Elmondtam még a riportban, hogy a felelősség az ifjúságért, a szűkebb, s tágabb környezetre hárul. (Szülő, család, iskola, ifjúsági szervezetek, s az egész magyar társadalom.) Tehát lelkifurdalásom ott volt indokolt, hogy ifjúságunkat nemcsak fegyelmezni, de fél­teni és nevelni kell, mert olyan lesz a jövő Magyarországa, ami­lyenné a ma fiatalságát neveljük. A televízió pedig, ha már arra érdemesít valakit, hogy közérdekű ügyben megszólaltassa, tartsa tiszteletben a riportalany legemberibb jogát, elmondott szavainak teljes tartalmú hitelességét. Végre a XX. század utolsó harmada meghozta annak lehetősé­gét, hogy egy Nemzet maga dönthet sorsa, jövője felől. Cselekede­teinket ennek felelőssége hassa át. Mert, hogy Illyés Gyula: Tiszták című darabjából vett idézettel zárjam soraimat: „Soha érdeme­sebb nem volt küzdeni! Éppen a halál mutat rá, mennyi itt a men­teni való! Van föltámadás!” Tisztelettel és köszönettel: a Nemzeti Színház tagja, Árpád-öregdiák Egy új irodalomtörténet Jó félezer tagja van a Magyar írók Szövetségének, nem számítva most azokat, akik szövetségi igazolvány nélkül írnak. Ki tudna ekkora se­reget értékrendbe állítani, mint tették hajdan, mondjuk Petőfi ide­jén, a nebulókat előmenetelük sze­rint sorszámozó tanár bácsik? Irigylem Tamás Attilát, az új iro­dalomtörténet egyik szerzőjét, aki bátran nekivágott ennek a feladat­nak, s ki tudta centizni az érde­meket. Pontosan tudja, hogy a mai magyar próza művelői közt Her­nádi Gyulát nem érdemes jegyezni, Somogyi Tóth Sándor és Fekete Gyula ketten együtt jogosultak egy mondatra, ugyanennyire Karinthy Ferenc egymaga érdemesül, míg Konrád György két mondattal ki­emelendő regényíró, Mészöly Mik­lós életműve pedig nevével cím­zett külön kis alfejezetbe kívánko­zik. Ami a drámaszerzőket illeti, Mészöly Miklós „inkább külföldi színpadokon” játszott darabjai há­rom mondatnyira értékelendők (bár egyik műve „a szocialista szemlé­lettől távol áll”), míg a hazai szín­padjainkon is hosszú évek óta si­kert arató Csurka István, Gyárfás Miklós, Karinthy Ferenc, Szabó Magda, Szakonyi Károly és mások, pusztán annyit érnek, hogy egy keveset mondó névsorban helyet kapjanak. A drámaíró Hernádi még ennyit sem. A költők közt az ön­álló kis alfejezetekben tárgyalt vagy legalább több mondatra mél­tatott poéták után Csoóri Sándor csak egy mondatot kap, Somlyó György és Rákos Sándor felet-felet, „a fiatalabbak” névsorban szere­pelhetnek, de ahová bekerül Petri György, ott már nem jut hely La­dányi Mihálynak. Megfontoltan kerültem fentebb az állásfoglalást, de az ember nem bújhat ki a stílusából, s így talán szándékaim ellenére is érződött, hogy Tamás Attila ilyen megköze­lítéseivel aligha tudnék egyetérte­ni. Ha most mégsem merülök el ennek további dokumentálásában, arra két ok is késztet: 1. egyálta­lán nem hiszem, hogy az irodalom­tudós — szerintem — elfogult vé­leményeit vitatva én a megtestesült elfogulatlanságot tudnám képvisel­ni; 2. nem illik többet beszélni egy olyan könyv záró fejezetéről, amely az egész magyar irodalomtörténet új szintézisét kínálja. De kell-e egyáltalán új szintézis? Az ismeretek halmozódása, s a szemlélet változása előbb-utóbb minden irodalomtörténeti össze­foglalás érvényességét kikezdi, s ahogy múlik az idő, az ilyen kézi­könyvek egyre kevesebb igazat mondanak az általuk feldolgozott korról, s egyre inkább a feldolgo­zók korának dokumentumaivá vál­nak. Mégsem hiábavalóság időről időre korszerűen összegezni az új kutatások eredményeit, kivált a szélesebb olvasóközönség számára, amelytől nem várható el a szak­publikációk naprakész ismerete. A Kossuth Kiadónál megjelent, csaknem félezer oldalas új szinté­zis, A magyar irodalom története, a mai írókról adott vázlattól elte­kintve, ilyen korszerű összefogla­lás. Kiváló tudós vállakozott a szerkesztésre, Klaniczay Tibor, aki nemcsak szűkebb, magyar- és vi­lágirodalmi szakterületén elért im­ponáló eredményeire támaszkod­hatott, hanem kiterjedt tudomány­­szervezői tapasztalataira is — s ami nem kevésbé fontos: jó együt­test kért fel a közös munkára. A régi magyar irodalmat Nemeskürty István, a XIX. századi irodalom­­történet első felét Orosz László, második felét Németh G. Béla, a XX. századét Tamás Attila foglalta össze (s hadd nyugtázzam, hogy századunk klasszikusairól gazdag ismeretek alapján rajzol modern képet). Az utolsó fejezet címe: Ma­gyar irodalom az országhatárokon kívül, ami elvben az emigrációs irodalmat is magában foglalná, de Görömbei András különben kor­rekt munkája sajnos csak a szom­szédos szocialista országok magyar irodalmára terjed ki. Nyilván az­ért, mert a kötet alapozása akkor kezdődhetett, amikor még nem bontakoztak ki kapcsolataink az emigrációs irodalom javával. A szerzők neve megbecsült a szűkebb szakmában s remélhetőleg azon túl is, ketten közülük orszá­gosan s méltán ismert irodalmá­rok, ismeretterjesztő és „tömeg­kommunikációs” szereplésük révén is — természetesen Nemeskürty Istvánra és Németh G. Bélára gon­dolok. Hadd időzzek el egy pillanatra Orosz László nevénél. A tudo­mányban persze csak az eredmény számít, mégis talán érdemes fel­hívnom a figyelmet arra, hogy Orosz László negyedszázadon át csak középiskolai tanári munkája mellett foglalkozhatott kutatásai­val, mindama segítég nélkül, ame­lyet egy tanszék vagy intézet belső tagja kaphat műhelyétől. A nagy akadémiai irodalomtörténet főszer­kesztője, Sőtér István, s a III. kö­tet szerkesztője Pándi Pál annak idején mégsem félt országosan is­mert tudósok között felléptetni a többszörösen is hátrányos helyzet­be került fiatal kutatót. Orosz erre egy kitűnő fejezettel gazdagította a kötetet, azóta pedig Katona-, il­letve Berzsenyi-könyvével végképp igazolta a bizalmat. Küzdelmes pá­lyája azért tanulságos, mert jelzi, hogy az oktatás középszféráiban is milyen tartalékai lehetnek még az irodalomtudománynak. Klaniczay Tibor nyilván azért is választotta ezt a csapatot, mert a tudományos felkészültség mellett az írói készségeket is figyelembe kellett vennie egy nagyközönség­nek szánt mű esetében. S bár egyéni csillogásokra egy kollektív munka esetében nemigen nyílik mód, elmondhatjuk, hogy némely lexikális részlet kényszerűen szür­ke mondataitól eltekintve az egész könyv stílusában is üdítően külön­bözik sok „akadémikus” szöveg­től s szinte olvastatja magát. Ki­vált Nemeskürty és Németh leg­szebb írói portréi a népszerűsítés követelményeinek és az elegáns esszéstílusnak mintaszerű egyesí­tését példázzák. Némely részletről persze a ré­giek kapcsán is lehetne vitázni, de erre itt nincs tér. A Tódor Ildikó sokoldalú bibliográfiai szemléjével s a Fábri Magda által összeállított szép képgyűjteménnyel gazdagított kötetet jó lélekkel lehet ajánlani az olvasók figyelmébe: klasszikus irodalmunkról tudományosan ala­pozott összegezést ad, a mairól pedig olyan vázlatot, amellyel min­den érdeklődő olvasó tanulságosan szembesítheti a saját nézeteit. FEKETE SÁNDOR

Next