Új Tükör, 1983. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)
1983-01-30 / 5. szám
— Mikor forgatták a filmet? — 1981 őszén kezdtünk hozzá, akkor készítettük el Hemingway San Francisco de Paula-i házában a felvételeket, mivel ezt az épületet 1981 végén bezárták, hogy renoválják. Az a férfi, akivel első látogatásunkkor találkoztunk, elmesélte azt is, hogy a Colmar-öbölben forgatták Az öreg halász és a tenger című amerikai filmet. A felvételek előtt Hemingway kikötötte: az amerikai filmesek ne hozzanak statisztákat, a mellékszerepeket a kubai halászok játszszák, így természetszerűleg ellátogattunk a Colmar-öböl-be is, ahol évente nemzeti halászversenyeket rendeznek. Megörökítettük a huszadik ünnepi nemzeti versenyt. Készítettünk felvételeket a Barlovento-öbölben is, ahol nemzetközi halászversenyeket tartanak. A forradalom előtt itt volt a nemzetközi hajózási klub. Pezsgett az élet, és a forradalom győzelme után Hemingway egyik mecénása volt az újraélesztett nemzetközi halásztalálkozóknak. Egyébként az egyik versenyen Fidel Castro is indult, sőt a győzelmet is megszerezte. Hemingway adta át neki az első helyért járó győzelmi trófeát. A filmen megismerhetik majd a nézők a Colmar-öböl La Terazza nevű kocsmáját, ahol az író gyakori vendég volt a halászok között. Felkerestük kedvenc havannai szállodáját is, az Ambos Mundost, valamint a Floridita bárt Havannában. Ez a szórakozóhely a világ hét legjobb bárja között szerepel a nemzetközi ranglistán. A vendégek kedvenc itala a fehér rumból, citromból, cukorból és őrölt jégből készített daikiri. Egyik speciális változata Hemingway „találmánya”, dupla rummal, cukor nélkül. Ma úgy szerepel az ital jegyzéken — Hemingway iránti tiszteletből —: Papa Daikiri. — Kik azok, akik a televíziós filmben Hemingwayre emlékeznek? — A kubai televíziósok segítségével megtaláltuk a Pilar nevű hajó kapitányát, aki annak idején kimentette a viharban csónakjával elsodródott Hemingway-t. A kapitány neve Gregorio Fuentes, ő vitte először Kuba partjaira Hemingway-t. Találkoztunk öreg halászokkal, akik még együtt üldögéltek az íróval az öböl menti kocsmákban, riportot készítettünk Manuel Bellel, aki azon a bizonyos halászversenyen Fidel Castro hajójának kapitánya volt, és megtaláltuk a Floridita bár régi mixerét, aki valamikor a Papa Daikirit keverte Hemingway-nek. A halászok elmesélték, hogy az író nagyon szeretett közöttük üldögélni és iszogatni. Büszkén mondták, hogy Hemingway fair halász volt, ami azt jelenti, soha nem fogott ki kis halat. Egyébként a kardhal volt a kedvence. Fuentes mondta el, hogy Az öreg halász és a tenger valóságos történet. Tanúi voltak, amikor egy öregember nagy halát lezabálta a cápa. Hemingway kemény, őszinte ember volt, mondták róla, aki a barátaiért mindent megtett. Szerették a kubaiak. És Hemingway szerette a kubaiakat. Ezt megtudhatjuk írásaiból. Ezért választottuk a magyar—kubai koprodukcióban készülő film címéül: A kubaiak mind a barátaim. A negyvenperces színes film kubai szakértője Jorge Padilla volt, társszerzője és rendezője Csenterics Ágnes. Operatőrök: Bodó János és Darvas Máté. A spanyol hangú felvételek befejeződtek. Most dolgoznak a magyar szinkronizáláson. A filmet előreláthatólag a második negyedévben mutatják be Kubában és Magyarországon egyidőben. SEBES ERZSÉBET Többféle TÉVÉKRÓNIKA Vasárnapi magazin Vasárnap kora délutántól az esti főműsorig a televízió olyan, mint a háztartási gép: jár. Ha éppen kihagy, elromlik, műszaki hibája támad, az se nagy baj. Az ember olvashat mellette, vendégségbe mehet, sétálhat is, és mire újra a készülék elé kerül, folytathatja, fontos dologról nem marad le. Ezt nem lebecsülőleg mondom. Ellenkezőleg. Ezek a vasárnapi magazinműsorok — két-három évvel ezelőtt délelőtt önként kísérleteztek vele, nemigen vált be — az okos televíziózásra szoktatják a nézőt. Az idejével való gazdaságosabb bánásmódra. Lazaságuknak jótékonyan mérséklő hatása van, s erre ma még rászorul az ország, hogy nem kell mindent mindig nézni. Kimarad egy énekesnő, egy sportoló, aki az életéről vall, elmulasztunk egy városrajzot vagy kölyökleopárdot, hát aztán? Jövő vasárnap lesz helyette másik. Vágó István és Wisinger István — ezen a télen főleg őket láttam — ezt a fáradságosan megkomponált lazaságot kitűnően csinálják; látszatra úgy tűnik, hogy fél kézzel, pedig dehogyis. Az olvasói, azaz a nézői levelek, amelyek elárasztják a műsor szerkesztőségét, megszámlálhatatlan ötletet és gondolatot adnak. Mindig így van, ha az embereket érdekli valami. S a műsor szerkesztői — Tóth Erika volt a legutóbbié, lehet, hogy máskor is ő, nem jegyzeteltem ki visszamenőleg a rádióújságot — megtalálják a módját, hogy ebben a könynyed szerkezetben a fontosabbakat legalább megérintsék. Például: a szerzői jövedelmek képtelenségeit, egy sportolói karrier buktatóit, egy dalénekesnő okos óvatosságát a kemény versenymezőnyben ... Közben egy kis tinglitangli, amire fentebb mondtam, ha valaki nem figyel oda, semmit se vesztett. A műsorvezetők nem tekintik magukat orákulumnak, felkent előadónak, együtt játszanak a játszókkal, maguk köré gyűjtik a szereplőket, jó helyszíneket választanak ki, szívélyes házigazdák. Fesztelenek, elfogulatlanok, és szereplőik, nézőik iránt tiszteletet mutatnak a fájdalom, ez is megemlítendő erény, mert sokszor, főbb műsorokban, nem így van. Egyszóval: a Vasárnap délután közreműködői kellemes szórakozást nyújtanak. Lélektől lélekig Nálunk nemigen szokás novellákat televízióra írni. Az író megírja a novellát, aztán alkalomszerűen televízióra kerül. (Néha még fordítva is megtörténik: az író forgatókönyvet alakít vissza elbeszéléssé.) Mint olvasom (igaz, hogy csak egy szakemberek használatára szánt dramaturgiai közlönyben), Angliában, Dániában, Csehszlovákiában kezd kialakulni a televíziós novella „műfaja”; ez másutt nemigen jelenik meg, csak a képernyőn. Ilyenfélének gondolom Stephen Poliakoff televíziós filmjét is, az összezárva egy vonatont, amelyet Peter Duffell rendezett, s az utóbbi időben látott külföldi televíziós játékok közül kitűnik a minőségével. Ezt az írói munkát a megjelenítés tette érdekessé és jelentékennyé. Furcsa kaland a nemzetközi expresszvonaton, amely átszeli a kontinenst: egy angol fiatalember és egy osztrák öregasszony találkozása. Két véglete Európának. Életfelfogásban, gondolkodásmódban elmondhatatlan távolságban egymástól. Az utasok közötti szokásos ellenségeskedés hozza őket közel, összetartozásuk tele van rejtelemmel és értelemmel. Benne van az is, hogy miként tekint egy angol a kontinensre, s az öreg hölgy sorsában benne van Európa közelmúltja és régmúltja is. Az összezártságból összetartozás lesz. Az író és a rendező a két embernek ezt a különös összehangzását olyan finom tónusokban beszélteti el a szereplőkkel, hogy még a gyanú árnyéka sincs benne a tiszta tartalma felől. „Lélektől lélekig.” S a lélekrajzot úgy csinálták meg, hogy a televíziós filmnek csaknem minden percében történik is valami. Semmi terhes lelkizés, semmi művészkedő nyűglődés, semmi kalandozás a freudi örvényekbe. Közönséges, kellemetlen vonatbeli kalandok esnek meg velük. S a történetnek tulajdonképpen nincs is vége. Ki-ki azt gondol a látottak felől, amit akar. Gondolhatja azt is, hogy találkozott egy habókos szipirtyó meg egy póruljárt fiatalember — mert a vonaton tévedésből még le is tartóztatják —, de gondolhatja azt is, hogy találkozott két ember, egyik se nagyon érti a másikat, de legyőztek valami nagy, fájdalmas idegenséget. Az író nem törekedett arra, hogy kimondja, pontosan, mit is. Ezt aligha lehet tudni, csak érezni. Nem volt remekmű ez a novella. De a halk szépsége bizonyára sokakat megérintett. S hogy most kihalásztam a külföldi tévéfilmek közül, elsősorban azért, hogy elismeréssel szóljak a vásárlókról (mármint a filmvásárlókról), akiket oly sokszor elmarasztalnak. Lám, van szemük is, szívük is. Csak a pénzük kevés. A jó választás azonban gyakran ezt is feledteti. Őrület és művészet Talán kevesen látták, s nem is baj: a pécsi körzeti stúdiónak késő este vetített filmjét, a Pszichorealizmust, alcíme szerint „Tudaton innen és túl”. Valamennyi közreműködője, beleértve a műsorvezetőt, s a pécsi klinika elmeosztályának orvosait, felkészült, komoly és tapintatos volt — de a tárgy és a műsoridő aránya már önmagában is lehetetlenné tette a jó szándékú vállalkozást. Negyven perc alatt futó pillantást vetni ezekbe a testi-lelki örvénylésekbe, tragédiákba, a szellem és a kedély megpróbáltatásaiba, találkozást keresni az elme kibillenéseivel, vagy éppen feltárni őket, reménytelen. Ha nem lett volna a beszélgetők magatartása részvétteli és felelősségtudó, azt mondhatnám, hogy riporteri kotnyelesség. De nem az volt, csak tévedés. Kivált, hogy elkezdték firtatni a művészet és az őrület összefüggését, határzónáit, találkozási felületeit ... Nem, nem. Ez csak újabb zavarok forrása lehet — az ép, de a tárgyban nem iskolázott fejekben. És ilyenféle iskolázottságra semmi szükség: a bolondság nem művészet, a művészet nem bolondság. A kettő összekeveredésének a helye ott van, ahonnan a műsort sugározták, a klinikán. Persze, hogy zuhantak tébolyba művészek — miként más foglalkozású emberek is —, őrületben létrejött műalkotások is vannak, ám azok nemcsak az elme elborulásáról szólnak. De ne járjuk tovább ezt az ingoványt. A témakörről el lehet képzelni tudományos előadást, akár sorozatot is. Eddigi tudásunkat azonban aligha gyarapíthatná. A művészet és az őrület „kapcsolata” évtizedenként feltalált spanyolviasz, nem kell a közönség elé hurcolni. Ha mégis megteszik, értelmesen és jótékonyan csakis úgy lehet, hogy megjelölik a határvonalat a kettő között. Vagyis sehogyan sem lehet. Súlyos és gyötrelmes dolgok ezek. Az őrültek művészete — nem teszem idézőjelbe a szót, mert volt, van és lesz is ilyen — a gyógyító orvostudományra tartozik. Föltéve, hogy a kivételnek nem Van Gogh- vagy Csontvárymérete van. De említhetnék írót is, zenészt is. Süllyedékeny talaj ez. Tanulság itt nem található a néző számára, legfeljebb csak nyugtalanító érdekesség. TAMÁS ISTVÁN □ 31