Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)

1983-06-26 / 26. szám

46 □ Alkételkedés joga Meglepő, hogy Ghyczy Ta­más Antinépművelés című vitacikkében „erkölcsi kate­góriák alkalmazásáról” be­szél ízléstelen „tudósításá­ban”. Meggyőződésem, hogy csakis az olyan „ismeretter­jesztésnek” van igazán értel­me, amelyet például Gazda István, vagy néhány más népművelő-tanár végez. Hi­szen a legnagyobb gond, hogy kialakult értékrendszer hiá­nyában sokszor nem tudunk mit kezdeni tudásunkkal, nem tudunk eligazodni a vi­lágban, embertársaink kö­zött, sőt magunkban sem. Valóban „segítséget, tá­maszt, eligazítást” várnak az emberek, s inkább ehhez kell a segítség, mint a tudás át­vételéhez. Semmi tisztesség­telent nem találok abban, ha kételyeket ébresztünk akár megszerzett műveltségek iránt is! A kételytelenség langyos­ nyugodtsága maga a halál a művelődésre, tudásra nézve. Éppen a kételyek azok, amelyek ösztönöznek, s megmozgatják „erkölcsi ka­tegóriáinkat” is. A kételke­dés nem azonos a kiábrán­dultsággal. Sőt! Egy kiáb­rándult embernek vannak egyáltalán kételyei? Jómagam 18 évig tanul­tam, mégis azt mondom, a rengeteg tudás mit sem ér, ha nem tudom építeni vele értékrendszerem, ha nem tu­dok vele hatni környezetem­re. És éppen az olyan nép­művelők segítettek és védtek meg az elbizonytalanodástól, aki kételyeket ébresztettek bennem a környező világgal, sőt saját magammal szem­ben is, akik dühösen, nyíltan és nem higgadt hangon szól­tak a hibákról, de mindig érezve és éreztetve az „érted haragszom” csodálatos em­berségét, akik tudásuk mel­lett emberi magatartásukkal neveltek, segítettek, hogy a tudásra, ismeretre alapozva kritikusan lássam a világot, s megtaláljam benne önma­gam, felismerve azt a piciny lehetőséget, amikor tehetek valamit másokért. B. SZOLNOKI ILDIKÓ oki. népművelési előadó Igazságok felöltöztetve Ghyczy Tamás a kételkedő. Így ismeri a vitaindító íróját a népművelőszakma. Ezért lepődtem meg először, hogy kardot ránt azok ellen, akik kételyeket ébresztenek az emberek megszerzett vagy meg sem szerzett műveltsége iránt. Ö, mármint Ghyczy, sohasem tisztelte a — csu­pán hivatalosan felszentelt — tekintélyt. Hogyan üldöz­heti hát a jogos bírálatot, amely rossz lexikonokat vagy az áltudomány egy-egy terü­letét támadja meg? Ma már talán értem ezt a kettőssé­get, amely azonos szemlélet­ből, népművelői magatartás­ból fakad. Ghyczy tudja, hogy az élesen kimondott szó, az ellentmondást nem tűrő vélemény csak a megfe­lelő fórumon éri el a kívánt hatást. Hogy a kinyilatkoz­tatott igazság is eltorzulhat, ha nem talál értő hallgató­ságra. Hogy az informátor — az ismeretterjesztő előadó, a néptribun, az újságíró — csak törekedhet arra, hogy a közönsége úgy értse a gon­dolatait, ahogyan azokat megértetni szándékozott, bi­zonyosságot nem tudhat. Ghyczy a szakmai, közéleti vitákon belül, vele azonos súlycsoportban levő kollé­gákkal hadakozva nyerte el a kételkedő elnevezést. A cá­folatok és a kételyek ellen, pedig akkor lépett fel, ami­kor az ismeretterjesztésben az előadó önmagánál kevés­bé tájékozott, kisebb felké­szültségű hallgatóságnak ad­ta át a kételyeit. Vajon igaza van-e Ghyczy­­nek? Vajon nem kell-e meg­cáfolni, amit tévedésnek tar­tunk? Ne tegyük csupán azért, mert az emberek gon­dolatait vagy netán lelkét felkavarjuk, megzavarjuk? Ne szóljunk a tudományos bakikról, a történelmi téve­désekről, a nemtelen állás­pontokról, a kudarcos dönté­sekről? Volt idő, hogy ezt tették sokan — véres hiba volt nálunk is, másutt is. Békebíró ugyan nem kívá­nok lenni, de úgy vélem, a vita ellentétes álláspontjai összebékíthetők. Hiszen igaza van annak az előadónak, aki a vélemények nyílt vállalá­sát és kimondását, a téves ítéletek cáfolatát szorgal­mazza. De igaza van annak a népművelőnek is, aki a „kinek hogyan” kérdésre he­lyezi az ismeretterjesztésben a hangsúlyt, aki sok évtize­des tapasztalat után tudja, hogy a hívőre hiába reccse­nünk rá, hogy „nincs Isten”. A hipochondert hiába kacag­juk körbe, hogy nem beteg. A babonás ember kezéből hiába ütjük ki a patkót. A meztelen igazság egye­seknek vonzó hölgy, mások­nak közbotrány. De az alka­lomhoz illően felöltöztetve mindenkinek kedves lehet. Persze a gondolatok felruhá­zása, az alkalmazkodás, a megértés nem csupán az is­meretterjesztésben fontos. A demokrácia legfőbb módsze­re is a türelem lehet, legyen bár szó tájékoztatásról, köz­életről vagy éppen egy vitá­ról, amely az Antinépműve­lés címet viseli. NÓGRÁDI GÁBOR Vitánkat a fenti két cikkel le­zártnak tekintjük. A vita során Ghyczy Tamás (Antinépművelés — 18. szám), Gazda István (A tisztességtudó népművelőről — 21. szám), Dr. Belczer Lászlóné (A vitathatatlan vitatása — 22. szám), Földiák András és Tóth Olga (Az ellentétek eredője; Vé­lemények képviselete — 23. szám), valamint Frank Tibor (A pszichografológiáról — 25. szám) írásait közöltük. Évek óta van egy visszatérő álmom. Elhangzik a Szép Versek több ezer sora, ez­után a zsűri konzultál az al­kotókkal A-tól Z-ig, az ért­hetetlen vagy félreérthető részletekre rákérdez, techni­kai-szakmai tanácsokat ad, majd díjakat oszt. Menet­rendszerűen az országos amatőrfilm-fesztivál körül álmodom ezt, ott ugyanis nagyjából ez történik. Az idén például Dombóváron két és fél nap alatt negyven filmet láthattunk és értékelhettünk közösen. Erősítheti a hason­latot, hogy szerencsés eset­ben az amatőr kedvtelésből, nem hivatásszerűen foglalko­zik filmezéssel, és az ő ve­zére belsőből vezérli, mint szerencsés esetben a költőt. De kezdhettem volna úgy, hogy családi eseményen vet­tem részt, ahová gyakran el­jönnek a családból „kinőtt” rendezők, operatőrök, akiket befogadott-megevett a hiva­tásos filmgyártás. Nosztal­giából jönnek és kíváncsi­ságból, mert minden feszti­vál tartogat valami szakmai meglepetést és megláttat Családi ügyt vagy legalább sejtet a ben­nünket körülvevő világ való­ságából valami újat. Az sem érdektelen, hogy eközben maga a mozgalom is folyton változó arcát mutatja. Volt idő, amikor ebben az országos kaleidoszkópban a régi mesterségek bemutatá­sa volt az uralkodó szín; ké­sőbb sorra-rendre születtek a kiváló rajzfilmek, hogy né­hány éve — többnyire li­lán — felvillanjon a játék­film is. Most mintha ismét a dokumentumfilmek látsza­nának a fölszállóágban len­ni: talán ez a műfaj a leg­nehezebb, ez árulkodik leg­inkább mindarról, amit a szerző tud vagy nem tud, és ugyanakkor itt körözheti le előnyösebb starthelyzetéből következően a hivatásost, ha jól választja ki, miről beszél. A harmincadik országos szemle azt igazolta, hogy azok a filmek sikerülhetnek igazán, amelyekben az ábrá­zoló nemcsak érdekessége vagy különlegessége miatt választja ki az ábrázoltat. Míg korábban, mondjuk, a villanyszerelő, a mérnök, a gépkocsivezető „valami más” munkát és „valami más” környezetet keresett filmje témájául, mint a magáé, az általában nem volt, nem le­hetett több az egyszerű rá­­csodálkozásnál. A most díjazott filmek kö­zül ellenben A mi házunk éppen azért olyan megrázó, mert készítője ott dolgozik a halmozottan fogyatékosként emlegetett gyerekek között, mert egyéniségekként ismeri és szereti őket, tud fontos dolgokat közölni velünk, és aki lelke kényelmes nyugal­ma érdekében már keresné a kijáratot, az is megrendül és marad. A Mert magyarok voltunk szintén azért hat, mert a hallgatásból, elhall­gatásból szabadítja ki törté­nelmünk egyik fontos ese­ményét, és ez megérdemel­né, hogy szerzője (aki egy­ben megszenvedő­je) képben­­hangban erőteljesebben mondja el. Tari János fődí­jas filmje sem pusztán a kü­lönös emberről szól, aki fel­építette otthon a maga ope­raházát, amelynek intendán­sa, igazgató-rendezője, hang­mestere, díszletmunkása és jegyszedője egy személyben. Az előadások pontosan kez­dődnek, a Bartók dal- és koncertszínháznak határozott és rokonszenves műsorpoliti­kája van ... és természetesen ezt a filmet sem lehet elme­sélni, látni kell. Látni kellene. Mert szép, szép ugyan az előbb említett családiasság, hogy van egy alkotó közösség, amelynek tagjai (egy évben egyszer) megmérettetnek maguk kö­zött, egyperces néma gyász­­szál búcsúznak az elköltöző­től, és közgyűlési határozattal fogadják be az immár har­madik nemzedék négyhóna­pos képviselőjét, de az iga­zán jó alkotás már nem „csa­ládi ügy”, és a mostaninál jóval nagyobb nyilvánossá­got érdemel. KERESZTES ÁGNES Egy ötlet Bárdossy Pál animációs filmjéből És a holttestet ki viszi ki? .A népművelőfajta megszokta, hogy min­dent maga csinál, ha nincs más a közel­ben, akinek éppen az a dolga. Honnan van ez a szokás — nem is tudom. Mikor ideke­rültem a faluba, én is kaszáltam a füvet a művelődési ház körül, meszeltem a klubot, enyveztem a székeket, takarítottam és bo­hóckodtam, mikor mit kellett. Nem vár­tam érte külön dicséretet, tudtam, hogy úgy lesz kész előbb, ha én csinálom, és el­ismertem, hogy a többi közintézmény meg­­reparálását mégsem végezhetik a tisztség­­viselők. No, majd meg is nézném én, amint a tanácselnök a kilincset szidolozza, a párt­titkár meg szőnyeget porol! Látták, hogy értek valamicskét a tech­nikai dolgokhoz is, hát szóltak, ha az isko­lában elromlott a diavetítő, a tanácson a magnetofon, mentem és csináltam. Gon­doltam, így is javulnak a kapcsolatok, ma én segítek nekik, holnap ők nekem. De valahogy nem így alakult. Ha kértem va­lamit, hogy csináltassák meg, vagy vegyék meg, akkor azt mondták, hogy: jaj, most erre nem telik, a közművelődésnél fonto­sabb dolgokra sincs pénz. Mit mondhat erre az ember? Hogy veszem a kalapom és továbbállok egy házzal? Minek? Ott sincs pénz. Dolgoztam, mint addig. Egy alkalommal aztán szóltak, hogy menjek el muzsikálni Kőris János bácsi temetésére. Jól van — mondtam —, ott le­szek. Muzsikáltam már máskor is, meg­teszem most is. Köszönik — mondták —, de ha már úgyis kijövök a temetőbe, nem tenném meg, hogy a holttestet is kivi­gyem? Merthogy nincs rá emberük. Áll­tam János bácsi mellett, néztem a legye­ket és azt mondtam, hogy: Nem! Azt az­tán már nem! Azóta haragszanak rám. N. G. C 3*5

Next