Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)
1983-06-26 / 26. szám
46 □ Alkételkedés joga Meglepő, hogy Ghyczy Tamás Antinépművelés című vitacikkében „erkölcsi kategóriák alkalmazásáról” beszél ízléstelen „tudósításában”. Meggyőződésem, hogy csakis az olyan „ismeretterjesztésnek” van igazán értelme, amelyet például Gazda István, vagy néhány más népművelő-tanár végez. Hiszen a legnagyobb gond, hogy kialakult értékrendszer hiányában sokszor nem tudunk mit kezdeni tudásunkkal, nem tudunk eligazodni a világban, embertársaink között, sőt magunkban sem. Valóban „segítséget, támaszt, eligazítást” várnak az emberek, s inkább ehhez kell a segítség, mint a tudás átvételéhez. Semmi tisztességtelent nem találok abban, ha kételyeket ébresztünk akár megszerzett műveltségek iránt is! A kételytelenség langyos nyugodtsága maga a halál a művelődésre, tudásra nézve. Éppen a kételyek azok, amelyek ösztönöznek, s megmozgatják „erkölcsi kategóriáinkat” is. A kételkedés nem azonos a kiábrándultsággal. Sőt! Egy kiábrándult embernek vannak egyáltalán kételyei? Jómagam 18 évig tanultam, mégis azt mondom, a rengeteg tudás mit sem ér, ha nem tudom építeni vele értékrendszerem, ha nem tudok vele hatni környezetemre. És éppen az olyan népművelők segítettek és védtek meg az elbizonytalanodástól, aki kételyeket ébresztettek bennem a környező világgal, sőt saját magammal szemben is, akik dühösen, nyíltan és nem higgadt hangon szóltak a hibákról, de mindig érezve és éreztetve az „érted haragszom” csodálatos emberségét, akik tudásuk mellett emberi magatartásukkal neveltek, segítettek, hogy a tudásra, ismeretre alapozva kritikusan lássam a világot, s megtaláljam benne önmagam, felismerve azt a piciny lehetőséget, amikor tehetek valamit másokért. B. SZOLNOKI ILDIKÓ oki. népművelési előadó Igazságok felöltöztetve Ghyczy Tamás a kételkedő. Így ismeri a vitaindító íróját a népművelőszakma. Ezért lepődtem meg először, hogy kardot ránt azok ellen, akik kételyeket ébresztenek az emberek megszerzett vagy meg sem szerzett műveltsége iránt. Ö, mármint Ghyczy, sohasem tisztelte a — csupán hivatalosan felszentelt — tekintélyt. Hogyan üldözheti hát a jogos bírálatot, amely rossz lexikonokat vagy az áltudomány egy-egy területét támadja meg? Ma már talán értem ezt a kettősséget, amely azonos szemléletből, népművelői magatartásból fakad. Ghyczy tudja, hogy az élesen kimondott szó, az ellentmondást nem tűrő vélemény csak a megfelelő fórumon éri el a kívánt hatást. Hogy a kinyilatkoztatott igazság is eltorzulhat, ha nem talál értő hallgatóságra. Hogy az informátor — az ismeretterjesztő előadó, a néptribun, az újságíró — csak törekedhet arra, hogy a közönsége úgy értse a gondolatait, ahogyan azokat megértetni szándékozott, bizonyosságot nem tudhat. Ghyczy a szakmai, közéleti vitákon belül, vele azonos súlycsoportban levő kollégákkal hadakozva nyerte el a kételkedő elnevezést. A cáfolatok és a kételyek ellen, pedig akkor lépett fel, amikor az ismeretterjesztésben az előadó önmagánál kevésbé tájékozott, kisebb felkészültségű hallgatóságnak adta át a kételyeit. Vajon igaza van-e Ghyczynek? Vajon nem kell-e megcáfolni, amit tévedésnek tartunk? Ne tegyük csupán azért, mert az emberek gondolatait vagy netán lelkét felkavarjuk, megzavarjuk? Ne szóljunk a tudományos bakikról, a történelmi tévedésekről, a nemtelen álláspontokról, a kudarcos döntésekről? Volt idő, hogy ezt tették sokan — véres hiba volt nálunk is, másutt is. Békebíró ugyan nem kívánok lenni, de úgy vélem, a vita ellentétes álláspontjai összebékíthetők. Hiszen igaza van annak az előadónak, aki a vélemények nyílt vállalását és kimondását, a téves ítéletek cáfolatát szorgalmazza. De igaza van annak a népművelőnek is, aki a „kinek hogyan” kérdésre helyezi az ismeretterjesztésben a hangsúlyt, aki sok évtizedes tapasztalat után tudja, hogy a hívőre hiába reccsenünk rá, hogy „nincs Isten”. A hipochondert hiába kacagjuk körbe, hogy nem beteg. A babonás ember kezéből hiába ütjük ki a patkót. A meztelen igazság egyeseknek vonzó hölgy, másoknak közbotrány. De az alkalomhoz illően felöltöztetve mindenkinek kedves lehet. Persze a gondolatok felruházása, az alkalmazkodás, a megértés nem csupán az ismeretterjesztésben fontos. A demokrácia legfőbb módszere is a türelem lehet, legyen bár szó tájékoztatásról, közéletről vagy éppen egy vitáról, amely az Antinépművelés címet viseli. NÓGRÁDI GÁBOR Vitánkat a fenti két cikkel lezártnak tekintjük. A vita során Ghyczy Tamás (Antinépművelés — 18. szám), Gazda István (A tisztességtudó népművelőről — 21. szám), Dr. Belczer Lászlóné (A vitathatatlan vitatása — 22. szám), Földiák András és Tóth Olga (Az ellentétek eredője; Vélemények képviselete — 23. szám), valamint Frank Tibor (A pszichografológiáról — 25. szám) írásait közöltük. Évek óta van egy visszatérő álmom. Elhangzik a Szép Versek több ezer sora, ezután a zsűri konzultál az alkotókkal A-tól Z-ig, az érthetetlen vagy félreérthető részletekre rákérdez, technikai-szakmai tanácsokat ad, majd díjakat oszt. Menetrendszerűen az országos amatőrfilm-fesztivál körül álmodom ezt, ott ugyanis nagyjából ez történik. Az idén például Dombóváron két és fél nap alatt negyven filmet láthattunk és értékelhettünk közösen. Erősítheti a hasonlatot, hogy szerencsés esetben az amatőr kedvtelésből, nem hivatásszerűen foglalkozik filmezéssel, és az ő vezére belsőből vezérli, mint szerencsés esetben a költőt. De kezdhettem volna úgy, hogy családi eseményen vettem részt, ahová gyakran eljönnek a családból „kinőtt” rendezők, operatőrök, akiket befogadott-megevett a hivatásos filmgyártás. Nosztalgiából jönnek és kíváncsiságból, mert minden fesztivál tartogat valami szakmai meglepetést és megláttat Családi ügyt vagy legalább sejtet a bennünket körülvevő világ valóságából valami újat. Az sem érdektelen, hogy eközben maga a mozgalom is folyton változó arcát mutatja. Volt idő, amikor ebben az országos kaleidoszkópban a régi mesterségek bemutatása volt az uralkodó szín; később sorra-rendre születtek a kiváló rajzfilmek, hogy néhány éve — többnyire lilán — felvillanjon a játékfilm is. Most mintha ismét a dokumentumfilmek látszanának a fölszállóágban lenni: talán ez a műfaj a legnehezebb, ez árulkodik leginkább mindarról, amit a szerző tud vagy nem tud, és ugyanakkor itt körözheti le előnyösebb starthelyzetéből következően a hivatásost, ha jól választja ki, miről beszél. A harmincadik országos szemle azt igazolta, hogy azok a filmek sikerülhetnek igazán, amelyekben az ábrázoló nemcsak érdekessége vagy különlegessége miatt választja ki az ábrázoltat. Míg korábban, mondjuk, a villanyszerelő, a mérnök, a gépkocsivezető „valami más” munkát és „valami más” környezetet keresett filmje témájául, mint a magáé, az általában nem volt, nem lehetett több az egyszerű rácsodálkozásnál. A most díjazott filmek közül ellenben A mi házunk éppen azért olyan megrázó, mert készítője ott dolgozik a halmozottan fogyatékosként emlegetett gyerekek között, mert egyéniségekként ismeri és szereti őket, tud fontos dolgokat közölni velünk, és aki lelke kényelmes nyugalma érdekében már keresné a kijáratot, az is megrendül és marad. A Mert magyarok voltunk szintén azért hat, mert a hallgatásból, elhallgatásból szabadítja ki történelmünk egyik fontos eseményét, és ez megérdemelné, hogy szerzője (aki egyben megszenvedője) képbenhangban erőteljesebben mondja el. Tari János fődíjas filmje sem pusztán a különös emberről szól, aki felépítette otthon a maga operaházát, amelynek intendánsa, igazgató-rendezője, hangmestere, díszletmunkása és jegyszedője egy személyben. Az előadások pontosan kezdődnek, a Bartók dal- és koncertszínháznak határozott és rokonszenves műsorpolitikája van ... és természetesen ezt a filmet sem lehet elmesélni, látni kell. Látni kellene. Mert szép, szép ugyan az előbb említett családiasság, hogy van egy alkotó közösség, amelynek tagjai (egy évben egyszer) megmérettetnek maguk között, egyperces néma gyászszál búcsúznak az elköltözőtől, és közgyűlési határozattal fogadják be az immár harmadik nemzedék négyhónapos képviselőjét, de az igazán jó alkotás már nem „családi ügy”, és a mostaninál jóval nagyobb nyilvánosságot érdemel. KERESZTES ÁGNES Egy ötlet Bárdossy Pál animációs filmjéből És a holttestet ki viszi ki? .A népművelőfajta megszokta, hogy mindent maga csinál, ha nincs más a közelben, akinek éppen az a dolga. Honnan van ez a szokás — nem is tudom. Mikor idekerültem a faluba, én is kaszáltam a füvet a művelődési ház körül, meszeltem a klubot, enyveztem a székeket, takarítottam és bohóckodtam, mikor mit kellett. Nem vártam érte külön dicséretet, tudtam, hogy úgy lesz kész előbb, ha én csinálom, és elismertem, hogy a többi közintézmény megreparálását mégsem végezhetik a tisztségviselők. No, majd meg is nézném én, amint a tanácselnök a kilincset szidolozza, a párttitkár meg szőnyeget porol! Látták, hogy értek valamicskét a technikai dolgokhoz is, hát szóltak, ha az iskolában elromlott a diavetítő, a tanácson a magnetofon, mentem és csináltam. Gondoltam, így is javulnak a kapcsolatok, ma én segítek nekik, holnap ők nekem. De valahogy nem így alakult. Ha kértem valamit, hogy csináltassák meg, vagy vegyék meg, akkor azt mondták, hogy: jaj, most erre nem telik, a közművelődésnél fontosabb dolgokra sincs pénz. Mit mondhat erre az ember? Hogy veszem a kalapom és továbbállok egy házzal? Minek? Ott sincs pénz. Dolgoztam, mint addig. Egy alkalommal aztán szóltak, hogy menjek el muzsikálni Kőris János bácsi temetésére. Jól van — mondtam —, ott leszek. Muzsikáltam már máskor is, megteszem most is. Köszönik — mondták —, de ha már úgyis kijövök a temetőbe, nem tenném meg, hogy a holttestet is kivigyem? Merthogy nincs rá emberük. Álltam János bácsi mellett, néztem a legyeket és azt mondtam, hogy: Nem! Azt aztán már nem! Azóta haragszanak rám. N. G. C 3*5