Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)
1983-11-06 / 45. szám
Két bagatell RÁDIÓJEGYZET Kis kacsa fürdik a... Minden hangra emlékezem Tamássy Zdenko műsora Azt kell hinnem, a rádiónak különösen jól áll a régi. Azaz, ha a maga módján emlékezik — és nem „nosztalgiázik” —, hanggal, zenével, bizony jól teszi. Tamássy Zdenko műsorai erre a felismerésre épülnek, és sajnálom, hogy még sosem szóltam róluk. Persze mindig kérdéses, kiben mi üti meg azt a bizonyos belső hangot. Hogy én most éppen Buday Dénes nevére, majd zenéjére rezonáltam? Annyi mindössze, hogy még emlékszem jó néhány remek dalára, sanzonjára, zenésítésére, és arra is, hogy egyszer, nem sokkal a háború után, igencsak jó estét szerzett nekem egy zenés éjszakai helyen, ahol a zongora mellett — akkor éppen az író Babay Józseffel szövetkezve — kereste a kenyerét. A zenében bagatellnek nevezik a rövid, könnyed műveket, mármint a komoly zenében. Én azonban attól tartok, hogy Budaytól, aki — akárcsak Bartók, Kodály, Dohnányi, Weiner — Koessler-tanítány volt, majd híres sanzonok és sikeres operettek szerzője, még egy bagatell elismerést is megtagadott a magasabb szakma. Például bizonyos voltam benne — vesszőparipám ez a fennhéjázó mű —, hogy a hatvanas évek derekán megjelent Zenei Lexikon meg sem említi a nevét. Nos, nyertem. Pedig de jó volt hallgatni kedves, finom, ízléses kis dalait, és főleg az általa olyan kiváló érzékkel megzenésített Heine-, Ady-, Szép Ernő-, József Attila-verseket. Tudom, aki valaha is hallgatta ezeket, hajlamos Buday-strófákban dúdolni, recitálni soraikat. Noha az is tudvalevő, mennyi csapnivaló megzenésítés született, amikor még divatozott ez a műfaj. Nem véletlen, hogy Sennyei Vera és Sólyom Janka, a magyar sanzon e két csillaga olyan előszeretettel vett föl Budaydalokat a műsorába. És Tamássy lemezeinek tanúsága szerint Alpár Gitta, Zarah Leander, sőt a ritkán éneklő Bajor Gizi is. Ady és József Attila között összeütött Buday egy-egy napi fogyasztásra szánt semmiséget is. Kis kacsa fürdik a ... Hogy mégis sláger lett belőle? A recept már akkor megfejthetetlen volt. Igaz, valami finom báj és mértéktartás eltagadhatatlan ezektől is. Egyszóval, nem éppen mai tulajdonságok. Diszkó a tetőn Rádiónapló a fővárosi ingatlankezelésről Vendég: Korda Árpád, az ingatlankezelési főigazgatóság vezetője és helyettese, Sulyok György Készítették: Tamás Gizella, Divéky István, Kelemen Kata, Vajda György IKV-átszervezés, bérlőközösségek, házfelügyelők . .. Enynyi bőven elég, már csupa fül az ember. Hiszen csak Budapesten több mint négyszázezer lakás, egymilliónál több lakó sorsa a tét. És annak a huszonöt milliárdnak a helye, amivel a következő években elkezdik helyreállítani e jórészt roskatag birodalmat. Azaz „helyrepofozni”, ahogy Pesten mondják. Csak az a kérdés, ki kapja a pofonokat. A műsor két teljes órája alkalmas lett volna sokkal több fontos kérdés tisztázására. Ehelyett éppen csak belemelegszünk egy-egy problémába, mint amilyen a leromlott tetők helyreállítása, ám félbeszakad a beszélgetés néhány percnyi, a maga nemében kitűnő diszkózene kedvéért. És ez így megy folyton-folyvást a röpke két órában. Az ég szerelméért, ha a hallgató azt várja, hogy kérdezzen tovább a riporter a tetőkről, a tatarozásokról, az aládúcolásról, a házmestermunkáról és mélyedjen bele, ne állapodjék meg a felületen, akkor miért minduntalan ez a hejehuja hopp, akár táncra is perdülhetnénk?! Mintha csak zenébe akarnák fojtani a legsúlyosabb kérdéseket. Hiszen ez rosszabb, mint amikor mosóporreklám szakítja félbe akár a legizgalmasabb programot az amerikai televízióban! Értsék meg végre, akiket illet, hogy nem kell minden áldott műsor minden öt perce után zenélni egyet. Mert ha valóban azért ült le valaki a rádióhoz, hogy halljon valamit az ingatlankezelés száz nehéz kérdéséről, akkor ne muzsikáljanak minduntalan a fülébe. Ettől eltekintve érdekes volt, amit — zeneszünetben — hallhattunk, de még jobb lett volna, ha nem reked tucatnyi kérdés és válasz a résztvevőkben és a hiába telefonozókban Nagy kár. BALOG JÁNOS 30 □ így látok a villamoson is... „SZÁMON KÉRŐ" BESZÉLGETÉS MAÁR GYULÁVAL Maár Gyula az utolsó három évben három zenés művet is képernyőre vitt: Petrovics Emil Bűnös bűnhődését, Törőcsik Mari zenés portréműsorát és most a Mándy Iván-novellákból írott Láng István-operát, az Álom a színházrólt. — Nyilvánvaló: ön, erőteljesen húz a muzsika felé ... — A zene engem szabaddá tesz: kivisz egy olyan területről, ahol nagy rajtam nemcsak a kontroll, de az ön kontroll is. Itt kívülálló vagyok, nem ismerem a szabályokat, nincs mihez igazodnom — elengedhetem a fantáziámat. És még valami, ami szabadságérzetet ad: mai magyar operát nem túl sokan néznek, csak annyian, ahányan egyáltalán hajlandók mai magyar operát nézni, tehát nem kérhető számon rajtam a nézőszám, nem olvasható fejemre a tetszési index és egyebek. — Azt hiszem, ebben téved. Ugyanúgy számon fogják kérni a számon kérhetőt, a zenés műveken éppúgy elverik a port, mint a prózaiakon ... — Lehet. És talán nem is ezt akarom megúszni. Inkább azt a felszabadult érzést keresem, amikor még nem tudom, hogy majd ugyanúgy elverik rajtam a port. Aztán, ha elverik, hát elverték, de addig szabad vagyok. Amikor néhány éve a prózai Törőcsik Mariportrét készítettük, én arról sem éreztem, hogy problematikus lehet. Nekünk egyszerű volt, természetes. Másoknak nem megbuktunk. Bár ha erről a botrányunkról, mint legnagyobb bukásunkról, beszélek, rögtön hozzá kell tennem: legnagyobb sikeremnek is érzem. — Mert egy jó botrány megfizethetetlen? — Amerikában. Ehhez én túlságosan magyar vagyok. Amiért mégis sikernek tartom: nem voltak langyos befogadói. Kettészakította a nézőtábort, vagy rajongtak érte vagy gyűlölték — ami az állóvízhez képest mégiscsak valami. — Kívülállását szabadságnak érzi. Csupán saját lehetőségeihez vagy az operarendezőkéhez képest is? — Természetesen. Minden kívülállásnak van egy behozhatatlan előnye. Nézze meg a festményeimet — lehet, hogy jók, lehet, hogy nem, de — egyfajta szabadság jegyeit magukon viselik, nevezetesen hogy nem belőlük akarok megélni. Ha, mondjuk, az Operaház rendezője lennék, beletartoznék egy rendbe, hagyományvilágba, okvetlenül bizonyos sémák körébe; azon kéne tágítanom, ami van. Talán eszembe sem jutna, hogy totálisan más alapokon is lehet dolgozni. Ilyen szempontból az érzékeny kívülállásnak tagadhatatlanul vannak előnyei. — Ahogyan hátrányai is, nevezetesen, hogy: nem ismeri a műfaj rendjét, hagyományvilágát, sémáit... — Ezek humbugok. Minden szakmának van — nem több mint — öt vagy mondjuk tíz trükkje, amelyek megtanulhatók. Ráadásul másodlagos fontosságúak. Primőr jelentősége a tehetségnek van. Az pedig egy és oszthatatlan. — Úgy érti, a tehetséges ember mindenben az, a paprikáskrumpli-főzésben éppúgy, mint az operarendezésben? — Úgy van. Ha egy egyéni látásmódú rendező, mondjuk, versírásba fog, lehet, hogy nem lesznek zseniálisak a művei, de hogy „valamilyenek” lesznek, hogy valamiféle érzékenységgel íródnak, az biztos. A hozzáértők persze élhetnek kifogásokkal, de a szakértelem a művészetben lehet csapda is, mert hozzáérteni annyi, mint érteni, tudni, ismerni mindazt, ami már volt. — Ön, aki kívülálló a zenében, hogyan ért szót a „hozzáértő” operistákkal, akik viszont a színjátszásban kívülállók? — Remekül. Rájuk a játékban ugyanaz vonatkozik, mint rám az operarendezésben: a kívülállók szabadsága és előnye. Nem ismerik a játék sémáit. A hibák, amiket szemükre vetnek, a rossz operajátszási koncenviókból erednek, abban ők vétlenek. Ha jó inspirációkat kapnak, úgy fogadják, mint vicclapunk mottójának újszülöttje, akinek minden vicc új. Rácsodálkoznak: ezt így is lehet?! És élvezik és meghálálják. Mert a művészek két dolgot nagyon szeretnek: ragaszkodni a sablonjaikhoz, hiszen azokból élnek, és megszabadulni a sablonjaiktól, mert maguk is érzik azok terhét. — A Bűn és bűnhődés után azt jegyeztem fel: álomszerű, lebegő, kicsit ironikus. A zenés Törőcsik-portré után azt: álomszerű, lebegő, kicsit ironikus ... — ... az Álom a színházról után azt jegyezheti fel: álomszerű, lebegő, kicsit ironikus. Ugyanis az operarendezésben sem találnám meg a szabadságomat, ha nem láttathatnék úgy, ahogyan látok. Ha maga azt mondja: álomszerűen, lebegőn, ironikusan, én azt mondom: így látok a villamoson is ... — A szabadságérzeten túl nem rejt mást is ez a zenéhez pártolás? Mondjuk, csalódottságot, menekülést, a lehetőségek hiányát? — A címszavak ülnek, így együtt és másokkal kiegészülve. Bizonyos mértékig valóban pótszerről van szó, más kérdés, hogy a menekülésnek ez a módja kedvemre való. Egyébként épp mostanában fejeztem be egy filmet Déry Tibor Pesti felhőjátékából, s ha most azt kérdezné: amennyiben a jövőben jó sanszokkal indulhatnék a filmgyári munkámban, rohannék-e vissza, azt válaszolnám: nem tudom biztosan, de remélem, hogy hanyatthomlok. BORS EDIT Maár Gyula B. MÜLLER MAGDA FELVÉTELE