Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)

1983-11-06 / 45. szám

Két bagatell RÁDIÓJEGYZET Kis kacsa fürdik a... Minden hangra emlékezem Tamássy Zdenko műsora Azt kell hinnem, a rádiónak különösen jól áll a régi. Az­az, ha a maga módján emlé­kezik — és nem „nosztalgiá­zik” —, hanggal, zenével, bi­zony jól teszi. Tamássy Zden­ko műsorai erre a felismerés­re épülnek, és sajnálom, hogy még sosem szóltam róluk. Persze mindig kérdéses, ki­ben mi üti meg azt a bizo­nyos belső hangot. Hogy én most éppen Buday Dénes ne­vére, majd zenéjére rezonál­­tam? Annyi mindössze, hogy még emlékszem jó néhány re­mek dalára, sanzonjára, ze­­nésítésére, és arra is, hogy egyszer, nem sokkal a háború után, igencsak jó estét szer­zett nekem egy zenés éjsza­kai helyen, ahol a zongora mellett — akkor éppen az író Babay Józseffel szövetkezve — kereste a kenyerét. A zenében bagatellnek ne­vezik a rövid, könnyed mű­veket, mármint a komoly ze­nében. Én azonban attól tar­tok, hogy Budaytól, aki — akárcsak Bartók, Kodály, Dohnányi, Weiner — Koess­­ler-tanít­­ány volt, majd híres sanzonok és sikeres operettek szerzője, még egy bagatell el­ismerést is megtagadott a magasabb szakma. Például bizonyos voltam benne — vesszőparipám ez a fennhéjá­zó mű —, hogy a hatvanas évek derekán megjelent Ze­nei Lexikon meg sem említi a nevét. Nos, nyertem. Pedig de jó volt hallgatni kedves, finom, ízléses kis da­lait, és főleg az általa olyan kiváló érzékkel megzenésített Heine-, Ady-, Szép Ernő-, József Attila-verseket. Tu­dom, aki valaha is hallgatta ezeket, hajlamos Buday-stró­­fákban dúdolni, recitálni so­raikat. Noha az is tudvalevő, mennyi csapnivaló megzené­sítés született, amikor még divatozott ez a műfaj. Nem véletlen, hogy Sennyei Vera és Sólyom Janka, a magyar sanzon e két csillaga olyan előszeretettel vett föl Buday­­dalokat a műsorába. És Ta­mássy lemezeinek tanúsága szerint Alpár Gitta, Zarah Leander, sőt a ritkán éneklő Bajor Gizi is. Ady és József Attila között összeütött Buday egy-egy na­pi fogyasztásra szánt semmi­séget is. Kis kacsa fürdik a ... Hogy mégis sláger lett belőle? A recept már akkor megfejthetetlen volt. Igaz, valami finom báj és mérték­­tartás eltagadhatatlan ezek­től is. Egyszóval, nem éppen mai tulajdonságok. Diszkó a tetőn Rádiónapló a fővárosi ingatlankezelésről Vendég: Korda Árpád, az ingatlankezelési főigazgatóság vezetője és helyettese, Sulyok György Készítették: Tamás Gizella, Divéky István, Kelemen Kata, Vajda György IKV-átszervezés, bérlőközös­­ségek, házfelügyelők . .. Eny­­nyi bőven elég, már csupa fül az ember. Hiszen csak Budapesten több mint négy­­százezer lakás, egymilliónál több lakó sorsa a tét. És an­nak a huszonöt milliárdnak a helye, amivel a következő években elkezdik helyreállí­tani e jórészt roskatag biro­dalmat. Azaz „helyrepofoz­ni”, ahogy Pesten mondják. Csak az a kérdés, ki kapja a pofonokat. A műsor két teljes órája alkalmas lett volna sokkal több fontos kér­dés tisztázására. Ehelyett ép­pen csak belemelegszünk egy-egy problémába, mint amilyen a leromlott tetők helyreállítása, ám félbesza­kad a beszélgetés néhány percnyi, a maga nemében ki­tűnő diszkózene kedvéért. És ez így megy folyton-folyvást a röpke két órában. Az ég szerelméért, ha a hallgató azt várja, hogy kér­dezzen tovább a riporter a tetőkről, a tatarozásokról, az aládúcolásról, a házmester­munkáról és mélyedjen bele, ne állapodjék meg a felüle­ten, akkor miért minduntalan ez a hejehuja hopp, akár táncra is perdülhetnénk?! Mintha csak zenébe akarnák fojtani a legsúlyosabb kér­déseket. Hiszen ez rosszabb, mint amikor mosóporreklám szakítja félbe akár a legiz­galmasabb programot az amerikai televízióban! Értsék meg végre, akiket illet, hogy nem kell minden áldott mű­sor minden öt perce után ze­nélni egyet. Mert ha valóban azért ült le valaki a rádió­hoz, hogy halljon valamit az ingatlankezelés száz nehéz kérdéséről, akkor ne muzsi­káljanak minduntalan a fü­lébe. Ettől eltekintve érdekes volt, amit — zeneszünetben — hallhattunk, de még jobb lett volna, ha nem reked tu­catnyi kérdés és válasz a résztvevőkben é­s a hiába telefonozókban Nagy kár. BALOG JÁNOS 30 □ így látok a villamoson is... „SZÁMON KÉRŐ" BESZÉLGETÉS MAÁR GYULÁVAL M­aár Gyula az utolsó há­rom évben három ze­nés művet is képer­nyőre vitt: Petrovics Emil Bűn­ös bűnhődését, Törőcsik Mari zenés portréműsorát és most a Mándy Iván-novel­­lákból írott Láng István-ope­­rát, az Álom a színházrólt. — Nyilvánvaló: ön, erőtel­jesen húz a muzsika felé ... — A zene engem szabaddá tesz: kivisz egy olyan terü­letről, ahol nagy rajtam nemcsak a kontroll, de az ön kontroll is. Itt kívülálló va­gyok, nem ismerem a szabá­lyokat, nincs mihez igazod­nom — elengedhetem a fan­táziámat. És még valami, ami szabadságérzetet ad: mai magyar operát nem túl sokan néznek, csak annyian, ahá­­nyan egyáltalán hajlandók mai magyar operát nézni, te­hát nem kérhető számon raj­tam a nézőszám, nem olvas­ható fejemre a tetszési index és egyebek. — Azt hiszem, ebben téved. Ugyanúgy számon fogják kérni a számon kérhetőt, a zenés műveken éppúgy el­verik a port, mint a prózaia­kon ... — Lehet. És talán nem is­­ ezt akarom megúszni. In­kább azt a felszabadult ér­zést keresem, amikor még nem tudom, hogy majd ugyanúgy elverik rajtam a port. Aztán, ha elverik, hát elverték, de addig­­ sza­bad vagyok. Amikor néhány éve a prózai Törőcsik Mari­­portrét készítettük, én arról sem éreztem, hogy problema­tikus lehet. Nekünk egysze­rű volt, természetes. Mások­nak nem­­ megbuktunk. Bár ha erről a botrányunk­ról, mint legnagyobb buká­sunkról, beszélek, rögtön hoz­zá kell tennem: legnagyobb sikeremnek is érzem. — Mert egy jó botrány megfizethetetlen? — Amerikában. Ehhez én túlságosan magyar vagyok. Amiért mégis sikernek tar­tom: nem voltak langyos be­fogadói. Kettészakította a né­zőtábort, vagy rajongtak ér­te vagy gyűlölték — ami az állóvízhez képest mégiscsak valami. — Kívülállását szabadság­nak érzi. Csupán saját lehe­tőségeihez vagy az operaren­dezőkéhez képest is? — Természetesen. Minden kívülállásnak van egy behoz­hatatlan előnye. Nézze meg a festményeimet — lehet, hogy jók, lehet, hogy nem, de — egyfajta szabadság jegyeit magukon viselik, nevezetesen hogy nem belőlük akarok megélni. Ha, mondjuk, az Operaház rendezője lennék, beletartoznék egy rendbe, hagyományvilágba, okvetle­nül bizonyos sémák körébe; azon kéne tágítanom, ami­­ van. Talán eszembe sem jut­na, hogy totálisan más ala­pokon is lehet dolgozni. Ilyen szempontból az érzékeny kí­vülállásnak tagadhatatlanul vannak előnyei. — Ahogyan hátrányai is, nevezetesen, hogy: nem is­meri a műfaj rendjét, hagyo­mányvilágát, sémáit... — Ezek humbugok. Min­den szakmának van — nem több mint — öt vagy mond­juk tíz trükkje, amelyek megtanulhatók. Ráadásul má­sodlagos fontosságúak. Pri­mőr jelentősége a tehetség­nek van. Az pedig egy és oszthatatlan. — Úgy érti, a tehetséges ember mindenben az, a pap­­rikáskrumpli-főzésben épp­úgy, mint az operarendezés­ben? — Úgy van. Ha egy egyé­ni látásmódú rendező, mond­juk, versírásba fog, lehet, hogy nem lesznek zseniáli­sak a művei, de hogy „va­lamilyenek” lesznek, hogy valamiféle érzékenységgel íródnak, az biztos. A hozzáér­tők persze élhetnek kifogá­sokkal, de a szakértelem a művészetben lehet csapda is, mert hozzá­érteni annyi, mint érteni, tudni, ismerni mind­azt, ami már­­ volt. — Ön, aki kívülálló a ze­nében, hogyan ért szót a „hozzáértő” operistákkal, akik viszont a színjátszásban kí­vülállók? — Remekül. Rájuk a já­tékban ugyanaz vonatkozik, mint rám az operarendezés­ben: a kívülállók szabadsá­ga és előnye. Nem ismerik a játék sémáit. A hibák, ami­ket szemükre vetnek, a rossz operajátszási koncenviókból erednek, abban ők vétlenek. Ha jó inspirációkat kapnak, úgy fogadják, mint viccla­punk mottójának újszülöttje, akinek minden vicc új. Rá­csodálkoznak: ezt így is le­het?! És élvezik és meghálál­ják. Mert a művészek két dol­got nagyon szeretnek: ragasz­kodni a sablonjaikhoz, hiszen azokból élnek, és megszaba­dulni a sablonjaiktól, mert maguk is érzik azok terhét. — A Bűn és bűnhődés után azt jegyeztem fel: álomszerű, lebegő, kicsit ironikus. A ze­nés Törőcsik-portré után azt: álomszerű, lebegő, kicsit iro­nikus ... — ... az Álom a színházról után azt jegyezheti fel: álom­szerű, lebegő, kicsit ironikus. Ugyanis az operarendezésben sem találnám meg a szabad­ságomat, ha nem láttathat­nék úgy, ahogyan látok. Ha maga azt mondja: álomsze­rűen, lebegőn, ironikusan, én azt mondom: így látok a vil­lamoson is ... — A szabadságérzeten túl nem rejt mást is ez a zené­hez pártolás? Mondjuk, csa­lódottságot, menekülést, a lehetőségek hiányát? — A címszavak ülnek, így együtt és másokkal kiegé­szülve. Bizonyos mértékig valóban pótszerről van szó, más kérdés, hogy a menekü­lésnek ez a módja kedvemre való. Egyébként épp mostaná­ban fejeztem be egy filmet Déry Tibor Pesti felhőjátéká­ból, s ha most azt kérdezné: amennyiben a jövőben jó san­szokkal indulhatnék a film­gyári munkámban, rohan­nék-e vissza, azt válaszol­nám: nem tudom biztosan, de remélem, hogy hanyatt­­homlok. BORS EDIT Maár Gyula B. MÜLLER MAGDA FELVÉTELE

Next