Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)
1983-10-02 / 40. szám
i is látják-hallják, mindent hozzájuk mérnek. Nem ismerik a toleranciát. A miénk nehezebb közönség, mint bármelyik, amelyet ismerek. — Sokat ismer, hiszen rendszeresen dolgozik külföldön. Legtöbbet Kubában. Utolsó útjáról láttam egy fotót: ritka baráti gesztust örökít meg: arccsókot Fidel Castróval... — Kuba szerelmese vagyok. Ha azt kérdi, miért? A legjobb, ha a Hemingway tiszteletére készített műsorunk mottójával, az író szabadon idézett szavaival válaszolok: „Szeretem ezt az országot és otthon érzem magam benne. És ahol otthon érzi magát az ember — nem számítva az országot, ahol született —, azt a helyet valóban neki szánták”. Amikor legutóbb kint jártunk, azt gondoltam, addig nem nyugszom, amíg meg nem ismerkedem Castróval. Nem volt könnyű, de sikerült. A megörökített barátságos üdvözlés egy későbbi munka megpecsételése: jövőre portréfilmet forgatunk Fidel Castro egy napja címmel. Ez lesz a tizenharmadik kubai utam. BORS EDIT Csenterics Ágnes a Miller Lajos-portréfilm forgatásán Többféle TÉVÉKRÓNIKA Németh-dráma A halhatatlanságnak is vannak novíciusai. Németh László már életében klasszikussá vált, de amikor az idő — nála még csak rövid idő — igazolni kezdi ezt, valamiképpen megváltozik művei körül a levegő. Másként tekint rá olvasó, színész, rendező. Amit a halál befejezett, az élet folytatja, részvétele nélkül immár. Nagyobb a felelősség tehát. Erről is szólt — számomra legalábbis — a Papucshős Ádám Ottó rendezte televíziós változata. Nem tudom pontosan, hányadik Németh László-színmű bemutatója volt ez az író halála óta; úgy gondolom, nem sokadik. Ádámnak, a televíziós feldolgozás követelte — engedte — határokon belül (s ezek meglehetősen szűkek a színpadhoz mérve) arra is kellett törekednie, hogy ne a társadalmi drámasor vezérszólamának tüntesse fel a Papucshőst. Komor komikumát hangsúlyozta, s a megalkuvás drámáját ábrázolta. Németh László drámáinak szinte minden mondatában súlyos gondolatok vannak, a Papucshős rövid monológjainak egyikmásika miniatűr esszé, keserű elmeszikrafénynél. Holly Sebestyén nem a társadalom ellenállásán zúzódik össze, hanem önmagán. De valamiképpen mégis a hűség — a fonákul értelmezett hűség — erkölcsi apoteózisa is ez a dráma. Intellektualizmusa meglehetősen komplikált. Az emberek viszonyát — kivált házasságban, szerelemben — nemcsak az szabja meg, hogy egyébként mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében. Ádám Ottó rendezése ezt világosan kifejezte. Közvetítette Németh László mélységes emberismeretét, lélek-Haumann Péter, Almási Éva, Koltai János és Schütz Ila a Papucshősben KOMÁROMY GÁBOR FELVÉTELE látását. A cselekmény bonyolítása kissé megbillen az elején, amikor Viola nagy hirtelenséggel avatkozik Holly életébe; ezt előkészíteni a televíziós változat nem tudta. De ez csak apró szeplő. Holly Sebestyénként Haumann Péter hiteles volt, mert mindent nagyszerűen el tud játszani, de ez a szerep inkább „rá mért”, mint a személyiségére szól. A nézőhöz — mintegy a darabba szervesen beépült „narrátor” — Koltai János került a legközelebb Éber Lóránt szerepében. Schütz Ila: végsőkig kiélezett értelmi szigor és amazoni hevület. Sonka jelenetei Almási Évának nem jelentettek nagy színészi feladatot. Külön kell szólni az operatőri munkáról: Czabarka György végezte kitűnően — alkalmazkodva a rendezői elgondoláshoz, hogy elsődleges funkciójuk itt a közelképeknek van, a szereplők mintegy vallomást tesznek a nézőnek eltört életükről. Láthatatlan unalom Ilyent még nem láttam. Igaz, hogy nem is nagyon lehetett látni, mert ezt a filmet (Ég és föld között) elmulasztották láthatóan lefényképezni. Elkészítésénél az operatőrnek a jelenléten kívül nem sok dolga lehetett. Befűzte a filmet, aztán hadd menjen. Amikor éjszaka volt, akkor a képeken is. Nem igazított az optikán. Amikor nappal, akkor szerencséjük volt a színészeknek, mert látszottak. És három óra hosszan át süvöltött a szél a drótkötélpályán fönnakadt kabin körül. A hangmérnök munkálkodását nem korlátozták. Kitombolta magát, mint a szél. Remek ötletet rontottak el az amerikai televíziósok! Akaratlanul, véletlenül, tragédia folytán összezáródott emberek történeteiben bővelkedik a század második felének irodalma és filmgyártása. Tulajdonságok mutatkoznak meg, lelkek tárulnak fel, drámák bontakoznak ki a civilizációs berendezések és eszközök — rendszerint ez az ok — átmeneti zavarai vagy csődje alkalmából. Mint e légi kabin esetében is. Csakhogy ezt az különböztette meg e nemben jobb társaitól, hogy a készítőinek nem volt egyéb mondanivalójuk: hallottak már ilyen filmekről. Egyik-másikat talán látták is. Nosza, csináljunk mi is egyet, határozták el. Mondom, az ötlet jó. Nagy dráma foglalata is lehetett volna. Ehelyett mi lett? Két rész semmi. A két részben néhány, könnyen megszámlálható izgalmas perc. Pedig benne volt akár egy Félelem bére művészi lehetősége is ... Ilyesmit azonban nem volna lovagias dolog számon kérni; mindenki csak azt csinálhatja, amire a képességéből futja. Az ellen azonban tiltakoznék, hogy ilyen sokáig csinálja. Szerdán is, pénteken is, alkonyattól éjszakáig. Belefoglalva minden ismert, lejárt sablont. Hazai kaland- és egyéb „könnyű” (milyen nehéz az a könnyű!) szórakoztató filmkészítőknek ajánlanám, hogy nézzék meg, ha nem látták volna, mert mint egy anatómiai atlasz, olyan pontosan, szinte részletekbe menő gondossággal megmutatja, hogyan nem szabad filmet csinálni. TAMÁS ISTVÁN Különbéke Furcsa dolog a megbocsátás, mondja Robert Rosenthal, a nemrég képernyőre vitt Irvin Shaw-novellából készült Visszatérés Oberndorfba című amerikai tévéfilm főszereplője abban a németországi síparadicsomban, ahová sok évvel azután tért vissza, hogy zsidó volta miatt ottveszejtette volna egy náci, s csupán a véletlenen múlott, hogy életben maradt. Miért megy vissza valaki megaláztatása, életveszedelme színhelyére? Miért oly fontos neki, hogy Sankt Moritzból kis sportrepülőgépen odarepüljön? Csak a gyerekkori szép emlékek, az ottani egykori sítúrák miatt? Vagy öngyötrésből? Egyik sem valószínű. Robert — akinek apját a németek mint túszt kivégezték — németgyűlölet nélkül, ám irántuk tanúsított, nagyon is érthető, fanyar fenntartással érkezik oda. Úgy érezni, egyetlen belső indíték vezérli: meg akar bizonyosodni róla, hogy gyermekségének, kora ifjúságának mesés vidéke létezhet-e még olyannak, mint egykor, az ő számára. S alig érkezik oda, máris belélegzi, habzsolja, asszimilálja magába azt a káprázatos, verőfényes, havasi világot, amelynek képi megjelenítése, színpompája, hála John Lindley operatőrnek, olyan, amelyhez foghatót nem sokat tapasztalt eddig a hazai néző. A képeknek ez a pazar ragyogása nem volt öncélú. Peter Evans kitűnően játszotta végig Robert lelki tusáját, aki beleszédült egy német nőbe, Elliba (a vele egyenrangú színészpartnernő, Astrid Herren alakította), s általa meg a téli éden által hősünk az élet annyi szépségében tobzódott hirtelen, hogy lemond az őt egykor cserbenhagyó, s most föllelt, volt náci elleni bosszú gondolatáról. S itt válik a film — bizonnyal Irvin Shaw-t követve — sokkal többé, mint egy szokványos háborús trauma még oly nagyszerű bemutatása. Az író és a maga művésznyelvén szintén nagyot alkotott rendező, Patrick O'Neil tudván tudja: az ilyenfajta megbocsátás nem feltétlenül szükségszerű, és korántsem tipikus eset. De azt is tudják, amit századunkban megannyi gondolkodó (de nem hidegen gondolkodó!) fő megtanult, s amit mi, magyarok, Szabó Lőrinc óta kivált pontosan tudunk: a harcban eleshet, felőrlődhet az ember megtört szívvel, sérült lélekkel, de túlélni, és ráadásul szépen élni egy bizalomgerjesztőnek éppen nem nevezhető világban csak személyes, és többnyire csupán egy személyre szóló különbékével lehet. MELCZER TIBOR □ 31