Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)
1984-07-22 / 30. szám
Filológia, szépírói stílusban Vargha Balázs: Jelek, jelképek, jellemek Budapest, 1984. Elvek és utak, Magvető A kötet alcíme irodalomtörténeti és nyelvészeti tanulmányokat ígér. Olvasásuk közben néha mégis azok a kísérletek jártak eszemben, amelyek valamilyen regényes vagy novellisztikus fonalra fűzték fel a nyelvtudomány egyes problémáinak megvilágítását vagy az irodalmak történetét. Nálunk (talán vannak még, akik emlékeznek rá), Benedek Marcell írt Délsziget címmel egy regényes magyar irodalomtörténetet. Vargha Balázsnak nem volt szüksége regényes fonalra s legfeljebb csak szépírói vénájú stílusával lépi át a filológiai tárgyú tanulmányok szokásos kereteit. Pedig még a mikrofilológia eszközeit is gyakran alkalmazza, de (ami nem könnyű teljesítmény) ez a másoknál gyakran csak nehezen olvasható apparátus nála könnyeddé válik s így mindig olyan érdekesen tud elbeszélni, mintha novellák szerzője lenne. Nem minden filológus jó író és nem minden tanulmányíró mélyed el a filológiában. Vargha Balázs jól ír és filológusi teljesítménye egyik-másik tanulmányában egyenesen imponáló. A gazdag tartalmú kötet tanulmányai időrendben sorakoznak egymás mellé. Valamennyi méltatására nincs elég helyem, így az időrendet félretéve, csak néhányat emelek ki közülük. Az egyik ilyen Kosztolányi Dezső utolsó szerelmének történetét mutatja be. Ha akadnának még olyanok, akik frivolnak vagy cinikusnak tartják modern líránk nagy költőjét, olvassák el ezt a tanulmányt, mely egyben leveleket és vallomásokat is tartalmazó dokumentumgyűjtemény. A frivoloknál vagy a cinikusoknál elképzelhetetlen nagy érzést ismerhetnek meg belőle, egy, a Kosztolányi idejében sokak által, már ósdiságnak tartott romantikus szerelem, a stendhali amour-passion megrázó reinkarnációját. Nagy íróink szerelmeiről egyébként még mindig keveset tudunk, de más vonatkozásban szintén ritkák az érzelemtörténeti tanulmányok, pedig az érzelem is kultusz s így a kultúrtörténet vizsgálóinak is fel kell(ene) figyelniük rá. Ezért különösképp örülhetünk annak, hogy kötetünkben más írószerelmekről is olvashatunk. Az egyik tanulmány bravúros filológiai aprómunka segítségével tárja fel, miképp avatkozott be a konvenciókon őrködő család az ifjú Berzsenyi „rangon alulinak” tartott szerelmes idilljébe, egy másikból a magyar felvilágosodás három nagy írójának, Batsányinak, Csokonainak és Kazinczynak szerelmi viaskodását ismerjük meg, a kor egyik legérdekesebb asszonyának, Ilosvay Krisztinának kegyeiért. Vargha Balázs szerint ő lenne az a Csokonai utolsó verseit inspiráló Eurydice, akinek különben csak ezt a nevét tudjuk. Lehetséges, hogy az azonosítás csak érdekes hipotézis marad, sőt talán a viaskodás történetéből levont egyikmásik konklúzió sem teljesen helytálló, az azonban, amit a három íróról közben megtudunk, sok új, érdekes és hiteles vonással gazdagítja az időnkint kissé szoborrá merevített portréjukat. A kötet többi íróportréjának sommás jellemzésére sem mondhatnánk mást. Témái közül természetesen Csokonai sem maradhatott ki, s a róla írt tanulmányai ismét az egyik legjobb ismerőjének mutatják be. A kötet tanulmányai között néhány olyan is van, amely talán már címével elriaszthatja azokat, akik nem érdeklődnek a teológiai tárgyú témák iránt.. A vizsolyi Bibliáról, a prédikátor Magyar Istvánról és Kecskeméti Alexis Jánosról vagy a zsoltárfordításainkról írt tanulmányok azonban épp azt mutatják meg, hogy a régi magyar irodalomnak sok olyan írása van, amelynek vallásos tartalma mellett (mögött) világias tendenciák húzódnak meg, sőt van úgy, hogy éppenséggel népünk égető sorskérdéseiről szólnak. A zsoltárfordítások esetében ezt nem volt nehéz megmutatnia, hiszen a maguk idejében aktuális vonatkozásaira gyakran maguk a szerzők utaltak, a vizsolyi Biblia esetében viszont erősen a szöveg mögé kellett néznie ahhoz, hogy ne csak a Szentírás fordítását lássa meg benne. A vizsolyi Biblia jelentőségét eddig is sokan kiemelték már, teológus méltatóit azonban sok minden fékezte abban, hogy ezt a hazai kálvinisták körében szent könyvnek számító Bibliafordítást a történetíró objektív szemszögéből vizsgálják. Az ilyen vizsgálatra törekvő historikusok pedig nem rendelkezhettek elegendő teológiai ismeretekkel ahhoz, hogy a fordítás látens tartalmát is feltárhassák. Vargha Balázs mind a két szükséges adottsággal rendelkezett és talán az sem túlzás, ha azt mondom, hogy rajta kívül mostanában senki sem lett volna képes a híres Biblia olyan sokoldalú és kritikát, de kegyeletet sem nélkülöző bemutatására, mint amilyet tőle kaptunk. A kötet egy további csoportját néhány nyelvészeti tanulmány képezi. Nyelvészeti érdeklődése egyébként már íróportréinak megrajzolása során is minduntalan megnyilvánul, a többiek közül különösen az X-es szerkezetekről írt és a hagyományos nyelvészet kereteiből a modern jeltudomány, a szemiotika felé kinyíló szellemes tanulmányát ajánlom az olvasók figyelmébe. A háromszor szent város Rapcsányi László, Jeruzsálem. Gondolat Van olyan újságírói műfaj, hogy „kulturális riporter”? A kérdés költői: ha eddig netán nem lett volna, Rapcsányi kitalálta. Az olvasó helyett vizsgálódik, kérdezve és utazva, ahogy Hérodotosz, a történettudomány atyja értelmezte a vizsgálódást. Kedvenc területe a múlt, méghozzá annak máig élő vagy tudósok által megelevenített formája. Például úgy, hogy különböző szemléletű kutatókat szólít Rapcsányi mikrofonja elé, hogy bevezessék az olvasót a Biblia vagy a magyar őstörténet világába. Nota bene: a magyar olvasók igen nagy részét leginkább ez a két téma érdekli a múltból. A hajdani magyar tudomány harcosának, Horvát Istvánnak öröksége ez, azé, aki még úgy vélte, hogy a Biblia „csak úgy pözsög a magyar nevektől”? Mindegy, mi az indíték: Rapcsányi szolid és megalapozott ismereteket terjeszt, és aki a szent írások vagy a magyar ősök blickfangját követve kezdett olvasni, az is azon kapja magát, hogy általában érdekli a történelem, az emberiség önismeretének pótolhatatlan eszköze. És még a világtól elzárt szerzetes hegyre, az Athoszra is szívesen követi, nemhogy a nevezetes Jeruzsálembe.. Ahova csaknem olyan nehezen jut el a közönséges magyar halandó, mint az orthodox görög papok kolostorába. Nem utolsósorban azért, mert — bár Jeruzsálem egykori neve, az akkád Urusalimu „a béke helyét” jelenti — ma is elmondhatjuk Vörösmartyval, hogy „Isten sírja reszket a szent honban” ... Jeruzsálem, három világvallás szent helye politikai viszályok színtere is, ahogy arról Rapcsányi — az ENSZ- határozatokat ismertetve — szűkszavúan be is számol. Szűkszavúan és kommentár nélkül, nem mintha a politika nem érdekelné, hanem inkább azért, mivel egy héber egyetem vendége volt. És az ember elutasíthat egy meghívást, de ha elmegy vendégségbe, akkor ne szóljon bele a házigazda és társbérlője viszályaiba. Ez érthető álláspont — csak hát a nem-politizálás is tekinthető politikának, s ha valaki tárgyilagos igyekszik maradni, könnyen lehet, hogy az összes érdekelt felet, akarata ellenére is, magára haragítja ... De ne azt keressük a könyvben, ami hiányzik belőlte, hisz úgyis késő, nézzük inkább, ami benne van: a máig élő, némi magyar vonatkozással is bíró múltat. E múltból egyébként még sokkal többet is ismernénk, ha a rabbik szigorúsága nem akadályozná a régészeti ásatásokat. Rapcsányi megszólaltatja forrásait, mintha csak interjút készítene velük, a Biblia szerkesztőitől Rudolf trónörökösig. (A Habsburgok, Ferenc József és Rudolf szentföldi látogatásának leírásából hiányzik annak említése, hogy az uralkodóház egy meglehetősen formális „Jeruzsálem fejedelme” címet is örökölt II. Andrástól ...) Maga a könyv útinaplóra is emlékeztet, de mégsem illene a Világjáróksorozatba — túlságosan átitatja három kultúra háromezer éve ahhoz, hogy besorolható volna a természetéből adódóan a jelent tükröző beszámolók közé. A könyvet gonddal tervezték, szép papírra nyomták, formája mégsem meggyőző. Háromféle illusztráció igyekszik szemléletessé tenni az elmondottakat, és ez zavarossá teszi a tipográfiai szemléletet. Jó technikai színvonalú, de mégiscsak amatőr fényképek keverednek — nagyon helyesen — régi könyvek illusztrációival. (Az amatőrségen itt az értendő, hogy a felvételeket készítő Zarka Magdolnának nem mindig volt módja „profi módon” kivárni-megfigyelni, mikor a legkedvezőbb a perzselő és vakító napfény beesési szöge...) Már a két eltérő szemlélet egybehangolása is nehéz tervezői feladat volt, de még inkább ártottak az összképnek Jossi Stern jellegtelen grafikái, amelyek a városképről nem tájékoztatnak vázlatosságuk miatt, a hangulat megragadásához viszont nem rendelkeznek elegendő művészi erővel. A szerző ismert és kedvelt személyiség, a téma érdekes — a könyv gyorsan tűnik, vagy már el is tűnt a könyvesboltokból. Ha jó anyagi helyzetben levő könyvkiadó volnék, e sikeres főpróba alapján visszaküldeném Rapcsányiékat Jeruzsálembe írni és fotózni. Közben pedig utószót íratnék hozzá a város világpolitikai helyzetéről (netán a helyi baloldal valamely képviselőjével), a Magyar Nemzeti Galéria egy munkatársát pedig megbíznám: hozna létre egy jó kis válogatást Csontváry, Ligeti Antal és más magyar művészek jeruzsálemi és Palesztinai képeiből és rajzaiból... RAPCSÁNYI LÁSZLÓ JERUZSÁLEM .