Új Tükör, 1984. október-december (21. évfolyam, 41-53. szám)
1984-10-07 / 41. szám
Most jutok hozzá, hogy a közelmúltban megjelent Táncsics-művekről írjak. Mire azonban e kis cikk megjelenik, már Október Hatodikéról fog megemlékezni a „tömegkommunikáció” — legyen szabad hát, legalább kiindulásul, összekapcsolnom a szabadságharc mártírjainak és egyetlen vezető népi politikusának emlékét. E kapcsolódást nem kell nagyon erőltetni, megvan az magában a történelemben is. Nemcsak annak révén, hogy a szabad szólás apostola és az aradi hősök ugyanannak a nemzeti ügynek voltak a harcosai, hanem azáltal is, hogy Táncsicsot is fenyegette a kötél, de csak a nevét szegezhették ki az akasztófára, mert elbujdosott, majd elrejtőzött Haynau és Bach kapói elől. Ő már 48 előtt megismerkedett azokkal a honfitársaival, akik a társadalmi munkamegosztás adott rendjén belül a fogdmegek és vérebek szerepét vállalták, s nem volt kedve ezt az ismeretséget elmélyíteni. Illúziók sem éltek benne a győztes ellenforradalmi hatalmak iránt, mint Görgeyben s a Görgey által szándéktalanul, de erélyesen félrevezetett, „önkéntes” fegyverletételre kényszerített vagy megagitált tisztek némelyikében: ő tudta, hogy nem számíthat kegydíjra a „nagylelkű” Paszkevicstől, sem tiszti rangokra a cár Atyuskától, s bár kitűzött célját elve szerint mindig „egyenes irányban” igyekezett „közelíteni”, az összeomlás tragikus napjaiban bölcs belátással az elbújást választotta. Megpróbálhatta volna az emigrálást is, de mit kezdett volna ő, a magyar parasztfi, mondjuk Franciaországban, ahol 1846-ban szellemi rokonával, az utópista kommunista Cabet-val latinul kellett társalognia? Maradt hát. Bujdosóként megfordult Aradon is, ahol már készültek a nagy leszámolásra. Amikor Vécsey tábornok megcsókolta a felakasztott Damjanich lecsüngő kezét, Táncsics már Pesten volt. Pestre mert jönni, s egy lakása alatti veremben rejtőzött el a szolgálatkész besúgók és serény feljelentők elől. Ha Lenkey tábornok, aki néhány hónappal túlélte társait, azt hajtogatta a gyanakvó elmeorvosnak, hogy ő „a legyek testvére”. Táncsics a svábbogarak és egerek társának érezhette magát sötét odújában, ahol 8, azaz nyolc esztendőt bírt ki. Felért egy igazi „nagyidős” börtönbüntetéssel ez az önkéntes fogság, amelyet csak az odaadó hitves áldozatos hűsége enyhített, s az életben tartó szenvedély: könyveket írni a holnap Magyarországának. Tudjuk, az „igazi” börtönt sem úszhatta meg. A nyolcévi föld alatti verem után még hét esztendőt kellett lenyomnia a mostanában egyre megértőbben ábrázolt felséges uralkodónk, Ferenc József nagyobb dicsőségére. Megérte-e, hogy ennyi szenvedést fektetett be eszméibe? Nincs látványos nyoma annak, hogy e kérdés sokat gyötörte volna. Fájt neki, hogy kinevették, lebolond rendezték, s élete végének magányos szegénységét sem viselhette könnyebben, mint fogságait, de „akadályok, nehézségek” útjából „kisodorni” csakugyan nem tudták. És a sors bőkezűen jutalmazta: a pesti nép nem csalókat és elmebetegeket szabadított ki Március Idusán, mint a Bastille-t ostromló párizsi tömeg, hanem legnagyobb parasztforradalmárát, s e népet a világirodalom legigazabb forradalmi költője vezette. . . S ha később a szenvedés és nélkülözés évtizedei következtek is, századunkban egy másik magyar költő tisztelgett előtte: „Rend volt, Táncsics Mihály, a mi kora lelkünk . . .” Kiszabadíttatni egy Petőfi Sándor vezette nép által, s megdicsőülni egy Ady Endre versében — ennél nagyobb megtiszteltetésben magyar író nem részesült. Ez mindig többet fog jelenteni az utókor mérlegén, mint bármilyen díszkiadás, érem, koszorú, díj, akadémiai székfoglaló. De megtiszteljük-e mi, mai magyarok? Nem szeretnék a kérdésre publicisztikai könynyedséggel felelni, inkább csak tűnődöm. Ha arra gondolok, hogy összes művei még nem jelentek meg — egy olyan országban, amely egyébként lélekszámához képest elképesztő mennyiségű betűt fogyaszt! — pirulva gondolok arra, hogy nem sáfárkodunk jól az örökséggel. De ha azt is fölmérem, hogy az utolsó négy évtized során mégiscsak gyakrabban jelentek meg írásai, mint mondjuk a megelőző fél évszázad alatt, akkor okot látok a reménykedésre is. Az igazi megtisztelés próbája egyébként elsősorban nem is abból áll, hogy egy eszmegyártó író könyveit hányszor adják ki utódai. Elődeinket akkor becsüljük igazán, ha tetteiket és gondolataikat méltó módon elemezni tudjuk, magunkba, a mi agyunkba tudjuk építeni. Egy ilyen követelmény felől elmondható, hogy adósságainkból nem törlesztettünk eleget... Nem kevés szépírói földolgozásra, tudományos és kiadói teljesítményre elégedetten gondolhatunk vissza, Táncsics nevét általában tisztelettel emlegetik (a titkon őt is lemosolygók egyelőre nem rajzolták ki alakját deheroizálási céltáblájukra), de talán itt volna az ideje egy olyan számvetésnek is, amely a joggal megkövetelhető tiszteletet az eszmék higgadt fölmérésével tudja egyesíteni egy kritikai életrajzban vagy eszmetörténeti monográfiában. Ez az elemzés az életrajz homályos pontjainak felderítése mellett Táncsics eszméinek forrásait, keletkezéstörténetét és fejlődését is megvilágítaná, a teljes életmű alapján meghatározva ama szabadságvallásnak genezisét és tipológiáját, amely oly sok ponton teremt hasonlóságot a szabadító költő és a szabadságért szenvedő „rab író” között. (E hasonlóság miatt épp nem véletlen, sőt igen természetes, hogy Táncsics eszmerendszerének modern elemzését egy olyan irodalomtörténésznek köszönhetjük, aki Petőfi világnézetét is a legátfogóbban vizsgálta meg. (Lásd Pándi Pál „Kísértetjárás” Magyarországon című nagy művét.) Már fiatal koromban foglalkoztattak némely francia és magyar forradalmárok világnézetének transzcendentális mozzanatai, s már akkor is úgy gondoltam, hogy ez az antiklerikális „szabadságvallás” a harchoz szükséges önáltatás és illúzió egy neme volt akkoriban. A mi korán jött lelkünk, Táncsics ugyan megírta a Józan észt, melynek címe talán nem független Tom Paine Common Sensétől, mely szintén a józan észt jelenti, de világnézetében nemcsak a transzcendencia jelenléte képez irracionális elemet, hanem az ész, a felvilágosodás, az igazság szinte csodatevő hatalmába vetett hit is. A mostani Táncsics-kiadások közt talán az a mű képviseli legtisztábban a rációnak szinte mai irracionális kultuszát, amely egyébként egyike a legismertebb munkáinak, a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak. Saját bevallása szerint „tizenöt nap alatt” vitte véghez könyvét. Bár Táncsics szenvedélyesen érdeklődött a történelem, kivált a francia forradalom históriája iránt, nem történelmileg gondolkodott e tárgyról, tehát érdemben nem a folyamatokat vizsgálta, hanem egy eleve elfogadott elvhez, a teljes sajtószabadság kikiáltásának szükségességéhez kereste és sorakoztatta fel érveit. Így jutott el a végszóhoz, mely szerint két törvény elegendő a magyar nép boldogságához. Először: „Magyar hazánkban magyar nyelvű minden polgárra nézve a sajtó örökre tökéletesen szabad”. A másik törvény: „Magyar hazában minden ember egyenlő jogú és egyenlően szabad”. Eme második törvényt természetesen vaskosan kikezdi az első, amely magyar hazában csak a „magyar nyelvű polgárra” érvényesíti a sajtószabadságot. Táncsics is érezte az itt keletkezett ellentmondást, s igyekezett magyarázkodni, de az elvi szakadékot nem lehet szavakkal átlépni: amikor a magyar nemzeti érdeket fölébe helyezte az általános sajtószabadság elvének, maga bizonyította, hogy ez utóbbi még az ő szemében sem abszolút és korlátozhatatlan elv. Mely esetben viszont nem „tökéletes”. A történelem azután megleckéztette szegényt a tekintetben is, hogy még a sajtószabadság világtörténelmileg talán legszebb „kikiáltása” sem elegendő önmagában — az osztályok küzdelmében elveknél nyomosabb érdekek és erők műödnek, s ezek szép vagy akár igaz szavakkal csak ritkán befolyásolhatók. Őt, a kiszabadított rab írót, az első magyar munkásújság szerkesztőjét, a sajtószabadság eleven jelképét a forradalmi hatalom 1849 elején megfosztotta lapjától.. . Táncsics azt hirdette, hogya tökéletesen szabad sajtó húsz év alatt az egész akkori világrendet felforgatná. Mi azonban azt vagyunk kénytelenek látni, hogy a nyugati országok nem húszévi, de kétszázháromszáz esztendei viszonylag fejlett sajtószabadság segítségével sem jutottak el az „igazságos” társadalomig. S ez nem is történhetett másként Ellentétben ugyanis Petőfi és Táncsics álmával, mely a sajtószabadságnak önmagában is bűvös társadalmi hatást tulajdonít, nem annyira a sajtó teremt igazságos rendet, hanem inkább a fordítottja az igaz: minél erősebb egy rend, annál inkább engedheti meg magának, hogy az egyre szabadabbá engedett sajtót a kormányzás egyik eszközévé tegye. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha Petőfi és Táncsics álmát feladnám. A sajtószabadság elvi korlátozását tervező első francia kommunistákkal, Buonarrotiékkal szemben mégis a radikális magyar 48-asoké a rokonszenvem, Petőfié és Táncsicsé is, aki a maga vörös respublikáját a korlátozatlan szabad szólás államának képzelte el Erre kell haladnunk. S haladhatunk is, ha megértjük, hogy a szabadság nem egyszeri aktus vívmánya, hanem csak a belső és olykor igen súlyos külső feltételektől is függő történelmi folyamat eredménye lehet. E mozgás meggyorsításáért minden felelős írástudónak, szerkesztőnek naponta meg kell tennie a magáét. A sajtószabadságról írt füzetet a Gondolkodó magyarok sorozatban (szerkeszti Szigethy Gábor) a Magvető jelentette meg. Az a kiadó, amely más Táncsicsművekkel is hozzájárult az első magyar kommunista gondolkodó életművének megismertetéséhez. A szabályos kiadói tevékenység keretein kívülről indult el a két legfrissebb Táncsics-füzet. Pontosabban : csak az első brosúra az övé teljesen, a Forradalom című újságpótló röpirat, amelyből most bőséges szemelvényeket kapunk Danyi Gábor, Kovács Andrásné és Simor András szerkesztésében. Felelős kiadó: Kálmán Gyula, a budapesti Táncsics gimnázium igazgatója. A másik, vaskosabb füzetet a Tankönyvkiadó jelentette meg, de válogató-, szöveggondozóként itt is szerepel Simor András, s a jegyzeteket a gimnázium tanáraiból és diákjaiból alakított munkaközösség állította össze. Az Arany Trombita Táncsicsnak és elfeledett munkatársainak írásaiból ad válogatást, köztük az említett Józanészből. Nincs itt tér arra, hogy az egyes írások jelentőségét akár csak utalásokban is jelezhessem. Mindenekelőtt magát a vállalkozást szeretném méltatni: íme, akadt egy gimnázium, amely nem elégedett meg azzal, hogy névadójának emlékét eddig is méltóképpen őrizte, hanem többre tört egy önálló füzet megjelentetésére és kezdeményező közreműködésre egy állami kiadvány létrehozásában. Örömmel olvasom, hogy nemcsak az Arany Trombitát vállaló Tankönyvkiadót sikerült megnyerniük, hanem saját füzetükhöz is szereztek segítőket: a BORKER vállalat KISZ-szervezete állt melléjük és a XII. kerületi tanács. Simor András pedig, aki ismereteim szerint nem tartozik a milliomos magyar írók sorába, szerény szerkesztői honoráriumával járult hozzá a Forradalom gimnáziumi kiadatásához. S tették mindezt a divat ellenében: amikor hétpróbás ellenforradalmárokban is sikk nálunk hazafiúi erényeket felfedezni, „a Táncsics” vezetője és tanárai, diákjai a magyar forradalmi hagyományok ápolására vállalkoztak! Itt a példa, kövessük. Kétes értékű sporttevékenységek támogatására, még kétesebb, sőt, minden művészeti-közművelődési értéket nélkülöző produkciók finanszírozására könnyű ma nagy pénzeket kiemelni egyes vállalatok kasszájából. A Táncsics Gimnázium nemes kezdeményezését látva talán akadnak majd olyan patrónusok, akik e nemzeti érdekű vállalkozás folytatását szívesen fogják támogatni. FEKETE SÁNDOR FORRADALOM MAGYARÁZZA S FEJTEGETI TÁNCSICS MIHÁLY