Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-01-06 / 1. szám
LADY CHATTERLEY SZERETŐJE Színes angol film Rengeteg bőrkötés, faburkolat, fényesre sikált sárgaréz és valódi angol gyapjú! A híres-hírhedt, a hajdan indexre tett regényt még ma is elkapkodtató szerelmi történet őszintén és mélyen kommersz filmen tárul elénk. A lady férjét az I. világháborúban gránátszilánk éri, de úgy, hogy nem csupán a lába bénul meg. Nagylelkű ajánlatot tesz feleségének, már csak a név továbbörökítése érdekében is, ám amikor a feleség valóban él az engedelemmel, a férj mélységesen felháborodik. A kiválasztott férfi ugyanis rangon aluli, közönséges vadőr, aki ráadásul — vajon hogy csinálja? — mindig háromnapos borostát hord az állán! Kicsit idejétmúlt ez a lázadás a szerelmi és társadalmi korlátok ellen. „A nép egyszerű gyermekei inkább meg tudják adni a ladyknek azt, ami után vágyódnak, mint előkelő és sebesült férjeik” — írta valaha Szerb Antal a regényről. S hozzátette: „Kontinentális szempontból ez a mese nem is olyan izgalmas, és nem is olyan újszerű: a bécsi operettekben többnyire ilyesvalamiről volt szó.” Tegyük hozzá: más az írott szó erotikája és más a filmvászon naturalizmusa. Aki képben szeretné viszontlátni Lawrence stílusát, csalódni fog: a hölgy lelkében és testében dúló viharok helyett be kell érje egy szappanos vadőrfenék premier plánjával. Székely András SCAPIN FURFANGJAI Színes francia film Furcsa véletlen, hogy mozi és színház egyidőben játssza ugyanazt a darabot. A Budapesti Gyermekszínház november végi bemutatója után most a Scapin furfangjai filmváltozatát is láthatjuk. Moliére 1671-ben prózában írt háromfelvonásos komédiájában folytatja a francia farce-ok népies hagyományait ötvözve saját világszemléletének igazságaival. A vígjáték főhőse ezúttal is egy okos és leleményes szolga, aki már csak puszta mulatságból is segít az arra rászorulókon, s alaposan helybenhagyja a boldogság akadályozóit. Moliére most sem kíméli a kapzsi és ostoba nemességet, részvéttel szemléli a szülői akarattal szembeszegülő fiatal szerelmeseket, s rokonszenvvel ábrázolja a mindenki eszén túljáró, mindent elrendező furfangos szolgát. A film hűen követi az irodalmi alapanyagot. Az ötletes indító- és zárójelenetet leszámítva lényegében a színdarab szabadtéren, eredeti díszletek között, korhű jelmezekben eljátszott, filmre vett változatát látjuk. Látványosak Claude Lecomte felvételei, hangulatos Georges Vaglio zenéje, s hála a zord, zsugori atyákat játszó Michel Galabrunek és Jeann-Pierre Darrasnak, a könnyed, kacagtató komédia olykor kegyetlen szatírává válik. Az igazi fénypont Roger Coggio játéka. A párizsiak egyik legnépszerűbb színésze, aki nemcsak rendezője, hanem forgatókönyvírója is a filmnek, nagyszerű alakítást nyújt. Az ő bojtos sapkájú, fülbevalós, szivarozó, szeretetre méltó Scapinie egyszerre ravasz és kiszolgáltatott, fenséges és szánalmas, de ha kell, félelmetes is tud lenni. Coggio önfeledten komédiázza végig a darabot, szinte minden megmozdulása élményszámba megy. Rajta igazán nem múlik, hogy Moliére e harsány komédiája, amelyet már a kortárs kritikusok sem méltányoltak, a mai néző számára kissé elavult, unalmas és erőltetett. Hollós László VÉGZET Színes bolgár film Sokadik történet ez, amely a régmúltat, a hagyományok erejét, kemény, szakállas férfiak, engedelmeskedő asszonyok, népi rítusok világát okulásunkra felidézi. Hogy érdeklődve nézzük mégis, annak oka a viszonylag kevéssé ismert és így szégyenszemre egzotikusnak tűnő bolgár hegyi folklór, a kevéssé didaktikus hang, s főként a történet. Egy különös ballada szól ebből a filmből. Egy ballada, melynek tétje a szerelem, de pecsétje nem a halál , hanem az öregség, a soha-benem-teljesülés. Egy ballada, amely törvényeivel ellentétben nemhogy kiszűrné, inkább győztes főszereplőjévé teszi a hétköznapokat. A főhőstől elrabolják fiatal feleségét, akit szánalomból és félszből még nem tett asszonnyá. A férfiban tíz balladára való bosszú képe merül föl, Nikola Korabov, a rendező szépen, komótosan elénk is tárja ezeket a képeket, hogy annál érthetetlenebb és ugyanakkor ismerősebb legyen a fordulat: főhősünk nem öli meg durva vetélytársát, nem rabolja vissza feleségét, sőt újra nősül, gyermekei születnek, akárcsak a szomszédban élő elrablóit feleségnek és elrablójának. A férfi évtizedekig csak nézi a szomszédban élő asszonyt, s csak sokára, gyermekeitől, második feleségétől elhagyottan töri át a kerítést. Persze ekkor már hiába. Különös, mai ballada ez. Hisz a balladák sajátossága, hogy a világ kényszerítő törvényei ellen létével tiltakozik a hős. De mert ebben a történetben a főhős látszólag aláveti magát a törvényeknek, így a nekünk szóló „üzenet” nem a film végén feltűnő, picit didaktikusan már idéző lanovka, hanem a megtörhetetlen és romlatlan, időt legyőző gesztus — a nem felejtés. Faragó Zsuzsa HAMLET A Madách Színház 1964-es előadása Húsz év után milyen ma meghallgatni egy olyan előadást, amelynek minden mondatához látvány tapad a kritikus emlékezetében? Kétszeresen is visszás. A színházi előadás — ezt gyakran le kell írni — csak megszületése pillanatában él. Mint élmény, nemhogy húsz évvel, húsz perccel sem éli túl önmagát — hacsak nem bennünk. Mint dokumentum, természetesen túlélheti. Elsősorban videofelvételen. A hanglemez: csonka dokumentum. Ez esetben nem is egészíthetjük ki képzeletünk játékával, hiszen a színházi előadásban minden szó konkrét vizualitáshoz, cselekvéshez kötődött. Valójában nem arról kell beszélnünk, milyen előadás volt ez a páratlan szériát megért, már csak ezért is különleges — Vámos László rendezte — Hamlet. Természetesen jó előadás volt, mert akkor jónak tartottuk. Utólag, konzervből, nem lehet korrigálni egy húsz évvel ezelőtti élményt. (Élményt egyáltalán nem lehet korrigálni.) Utólag csak hideg fejjel elemezni lehetne, s föltenni a kérdést: mi tetszett nekünk akkor? Ám ez az, amit nem szabad. Annyi minden megváltozott azóta. Miért ne változott volna meg az, ami a legkönnyebben változik? Az ízlésünk. Épp ezért e rovat címére utalva elsősorban azoknak ajánlhatom biztos élmény gyanánt Gábor Miklós Hamletját, akik annak idején látták. Emlékképeinket a hanghoz társítva fölsejlik előttünk a kecses alak, testi-szellemi karcsúságában, s fölruházva minden emberi érzékenységgel, ami védtelenné, sebezhetővé, halálra ítéltté tette. A méltatlanul elpusztított érték jelképe volt ez a királyfi. Ifjúságunk Hamletje volt, ahogy most heves váltásaiból, kicsit éneklő, lírai hanghordozásából, bensőséges meditációiból, merész szüneteiből újra megszületik előttünk. Egy törékeny, hősietlen hős, aki helyettünk viselte „a kor gúnycsapásit, gőgös ember dölyfét, a hivatalnak packázásait”, s akiben magunkat sirathattuk el. Gábor Miklóst hallgatva visszaidézhetünk valamit egykori ártatlanságunkból. Saját régvolt álmainkból. Elpislákolt Hamleténün kiből. Koltai Tamás I niuum RENATA SCOTTO ÁRIALEMEZE Bűvöletes név a Renata Scottóé — már csak említése is felidézi bennünk budapesti vendégszerepléseinek ragyogó sorát, mely 1965-től máig ível. Utoljára az elmúlt színházi évadban találkoztunk vele, mégpedig — meglepetésünkre — Toscaként; az egykori Mimi és Traviata ugyanis egy idő óta áttért a drámai szerepkörre. Ezt az új arcát tanulmányozhatjuk most nemrég megjelent első Hungaroton-lemezén: nagy Verdihősnők szólamában mutatkozik be a Thomas Fulton vezényelte Rádiózenekar kíséretével. Gyönyörű műsort válogatott össze (Erzsébet, Aida, Az álarcosbál Ameliája, Elvira, Amalia A haramiákból és Lady Macbeth), hogy művészi eszköztárának gazdagságát is megcsodálhassuk a legkülönfélébb karakterek megformálásában: az áldozatvállalás emelkedett méltóságától a rögeszmés őrületig. Scotto nagy művész és nagyszerű muzsikus; a zene valóban anyanyelve, s az opera az ő legsajátabb világa. Ennek, és tökéletes énektechnikájának köszönhető, hogy a „nagy ugrás” sikerült — bár nem csekély árat kellett fizetnie érte. Éneklésének édes természetessége, gömbölyű teltsége a lírai tartományokban ma is a régi, de a széles, súlyos frázisokban, a nagy intenzitást követelő drámai csúcspontokon a hang bizony aggasztóan lebeg, s a szigorú kontroll ellenére is sokat veszít eredeti fényéből. Igaz, kifejezésben viszont az énekesnő egészen új minőségeket produkál, s a lélekelemzés mesteri fokára jut el (például a Lady második áriájában), előadását mégis akkor érezzük ellenállhatatlanul megtagadónak, mikor régebbi és jelenlegi énje tökéletesen egymásba simul (például a díszítések finom megmunkálásában és a magas pianók légdességében).« (Hungaroton) Herényi Mária A BIBLIA VILÁGA Szépművészeti Múzeum Nyilván a véletlen műve, hogy ezekben a hetekben egyszerre tekinthető meg a múzeumban a XIV— XVI. századi németalföldi szobrászatot bemutató kiállítás és a főleg XV—XVII. századi művekből összeállított grafikai tárlat. A szoboranyag nagy része az NDK kultúra napjai alkalmából Berlinből érkezett Budapestre; a grafikák a múzeum gyűjteményében találhatók. Tény azonban, hogy a főleg az Újszövetség, Jézus életének jeleneteit □ 3