Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-01-06 / 1. szám
■ KISS KÁROLY Hiteles kopjafák tthoni dolgaim nagyon rosszul álltak. A lap, ahol korábban dolgozhattam, s ahol nemrégiben még szívesen látott szerző voltam, már egyáltalán nem tüntetett ki érdeklődésével, így hát — nem volt más választás — inkább hagytam elenyészni az engem odafűző vézna szálakat. Megélhetésemnek már csak egyetlen alapja volt: a filmgyár, de az onnét kapott megbízatásokban egyre kevesebb örömöt leltem. Valójában vacakolások voltak ezek az elfoglaltságok, vagy még azok sem. Egyegy rossz forgatókönyvvel a kezemben jobb esetekben azon kellett töprengeni — a rendező és gyártásvezető helyett —, hogy kigondoljam, hol kellene filmre venni, mely tájon kellene forgatni egyik-másik jelenetet. A rendező, aki éppen foglalkoztatott, állítólagos néprajzi tájékozottságom miatt őrzött meg emlékezetében, akkor éppen különlegesen érdekes temetői környezetre lett volna szüksége, ott akarta filmre venni a századunk egyik legjobb magyar regényéből készült forgatókönyv legfontosabb jelenetsorát. Kopjafás öreg sírkertet szeretett volna, sok-sok szomorúfűzzel. S ez ne legyen messze, ötven-hatvan kilométernél ne legyen távolabbra Budapesttől, már a két tucatnyi színész és a nagy számú statiszta miatt se, mert ennyi ember szállásköltségére nem volt pénz, pontosabban ezt az összeget prémium reményében már jó előre megtakarításként akarta elszámolni a gyártásvezető. Ennek a kívánt ódon temetőnek ugyanakkor jól megközelíthető helyen kellett volna lennie, s még azt is a lelkemre kötötték, ne essék távol az elektromos hálózattól. S ami talán a legfontosabb: a temetőben legyen régimódi ravatalozó is, ahol a papot alakító színész elbúcsúzik majd a filmbeli halottól. Adtak egy kocsit, pontosabban egy taxiként szolgáló Volgát, ezzel készültem nekivágni a Budapestet övező falvak sűrűjének, noha már jó előre tudtam, hogy e célra a monori temetőnél eszményibb helyet úgysem találhatni. Kértem őket, jöjjenek velem, nézzük meg együtt, hátha megfelel a monori sírkert. A gyártásvezető hajlott volna rá, hiszen a várható taxiköltség elég szép nagy összegnek ígérkezett, ám a rendező hallani sem akart róla. — Öregem, ne kicsinyeskedjünk — intette le. Majd rám förmedt: — Te meg, légy szíves, tedd azt, amit kértek tőled. Igazán nem nagy dolog szétnézni itt a város körül, van még időnk. Különben is, rád fér egy kis mozgás, járd be mindegyiket, hátha találsz jobbat annál a monorinál. Hét napig jártam a főváros környékét, napokig, még egyik vasárnapon is búvároltam a sírkerteket. Előbb a Pilis-vidék falvaiban kóboroltam, jóllehet sejtettem, hogy hiába is nézegetem a pompás sváb és szlovák temetők sírhantjait, a rendező kopjafás elképzelésének ezek úgysem feleltek volna meg. Hiszen még azt a javaslatot is elvetette, hogy csináltassunk néhány tucat hiteles kopjafát, s azokat állítsák föl valamelyik elhagyottabb pesti temetőben. Tizedannyi pénzbe se került volna, kivált, ha például a ravatalozó jelenetet is műteremben forgatják. — Nekem egy eredeti népi temetőre van szükségem! — hajtogatta a rögeszmés rendező. — Tudjátok, olyan kopjafás kellene, mint amilyenek a Székelyföldön vannak. És ragaszkodom a régi ravatalozóhoz, erősködött, pedig a háztól való temetés szokását akkor már régen megszüntette a Köjál. Mentem tovább, most a Bicske— Biatorbágy vonalától délre eső falvak kerültek sorra; volt időm, s úgy intéztem utazásomat, hogy a Velencei-tó környékét is szemrevételezhessem. Székesfehérvárott ritkán adódott alkalmam megfordulni, tehát sürgősen bepótolom korábbi mulasztásaimat, ráérősen, aprólékosan sorra vettem nevezetességeit. Majd Pusztaszabolcstól föl. Ercsin át Százhalombattáig taxiztam, természetesen nem hagyva ki egyetlen útba eső temetőt sem. Félnapos utazással Érd, Törökbálint és Budaörs temetkezőhelyeit ugyancsak magam mögött hagyhattam. Egy napot szántam a Csepel-szigeti településekre, pontosabban a hozzájuk tartozó sírkertek tanulmányozására. Végre! Halásztelektől Makádig mindenütt megfordulhattam, a ráckevei gótikus szerb templomba is betértem, s jócskán elidőztem benne, onnét fordultunk a Zöld Fa Házhoz, de arra is kerítettem időt, hogy a gyönyörű Savoyai-kastély pusztulását szemrevegyem. Aztán másnap a Szentendrei-sziget falvaival ismerkedtem; Horánytól Kisoroszi határáig, majd átkelve a váci réven, eltaxiztam a galgavölgyi falvakhoz: Ácsától le Domonyig, majd Galgahévízig számos megjegyzésre érdemes tapasztalatot szereztem, de a rendező által elképzelt temetőt nem sikerült előtalálni. Ezt követően Dömsöd és Kiskunlacháza, majd Délegyháza és Dunaharaszti került sorra, ezek után Alsónémedi, Ócsa és Dabas kiterjedt településkörnyezete, de visszafelé fordulva Újhartyán, Inárcs, Nyáregyháza, Csévharaszt és Vasad temetkezőhelyeit is sorra vettem. Utoljára hagytam Monort. Odamenet a műúton egészen Pilisig taxiztam, nehogy elmulasszam ezt a vonatból oly sokszor látott helyet végre közelebbről is szemrevételezni. Kicsit már meguntam az örökös utazást, elfásultam a százezernyi sírhant látványa után, de a bejárt száznál is több temetőt nem átkoztam el, ma is örvendek, hogy megfordulhattam bennük. Ma is köszönettel tartozom, de nem a rendezőnek, inkább a sok-sok halott iránt érzek hálát, hogy világukat megismerhettem. Amikor az együttes külszíni szemlék során a monori temetőben jártunk, a rendező áradozva dicsérte megfontolt választásomat. ESZIK ALAJOS RAJZA